Nagy Abonyi Árpád
Mese a láthatatlanról

When I think of Duch light, I think of Spinoza polishing his lenses.

Michel Deneé

 

Light diffuses in circles and needs time for that.

Christiaan Huygens

Egy scheveningeni partmenti kávéház teraszán ülünk. A kis társaság, amellyel kijöttem a vízpartra, a tenger felé fordított székekben a panorámát kémleli. Egyszerű nap, egyszerű késődélután.

A halárus bódéjának hosszú árnyéka a partmenti homokra vetül. A föveny apró tócsáinak felszínén gyorsan változik az ég egy-egy darabja. Távolabb, a horizont közelében, akárha egy őrült festő palettájáról kerültek volna a színek és árnyékok az égboltra, a víz felszínére: sötétzöld, narancssárga, kék, vörös -, és ki tudná megmondani, hányféle szín, árnyalat változik, keveredik gyors egymásutánban. A haragos felhők közül elő-előbukkanó napsugár pengéje újra és újra összekaszabolja a színeket.

Megbabonázva nézem a koloritok tűzijátékát az Északi-tenger felett. Újra eszembe jut, mennyire más mindez, mint amikor az ember az Adriai-tenger partján a kéklő víztükörre mered belélegezve a tenger sós páráját. Itt a tengernek is más illata van. Az Adria valahogyan megnyugtatóan, szinte elringatóan hat az emberre, az Északi-tenger viszont meghökkenti és felkavarja.

Az asztalokon a korai vacsora romjai: csaknem üres tányérok, félig telt poharak és egy műsorfüzet, amely a helyi mozik heti programját tartalmazza. Amint kezembe veszem a vékony kiadványt, eszembe jut egy nemrégen látott film, s hirtelen úgy tűnik, a mostani szín- és fényorgia valójában nem más, mint a moziterem vetítővásznán látottak kései illusztrációja.

A közelmúltban látott másfél órás dokumentumfilm címe Hollands licht (Holland fény). A Brüsszeli Európai Filmfesztivál közönségdíjas filmje egy évszázados holland mítoszra épül, miszerint Hollandiában a fény egészen különleges, s főképpen más, mint a többi országban. A mítosz hívei szerint a tipikus holland fény nélkül pl. Vermeer, Koninck, Jan Van Goyen vagy Van Ruisdael festészete teljesen másmilyen lenne, éppúgy, mint Mondrian képei, és egyben a modern holland festészet is. Joseph Beuys német minimalista-konceptualista képzőművész szerint azonban a holland fény a múlt század közepén az ország északi részen lévő óriási öböl, az IJsselmeer polderesítése révén elveszítette specifikus jellegét. Mindez szerinte egy különleges vizuális kultúra végét jelenti, melynek gyökerei a 17. századig nyúlnak vissza. Mindemellett Beuys megjegyzi, hogy a hollandoknak csak egyetlen érzékszervük van, a látás, s az IJsselmeer hatalmas fényvisszaverő felületének eltűntetésével tulajdonképpen megvakították önmagukat.

A film készítőit bevallottan Beuys eme állítása inspirálta: a végére szerettek volna járni, vajon igaza van-e a német művésznek, s hogy vajon beszélhetünk-e még egyáltalán a holland fényről, s ha igen, mi teszi azt oly különlegessé? S mennyiben más ez a fény, mint pl. a dél-franciaországi, amelyet Van Gogh annyira csodált és szeretett? Vagy csupán a látás egy meghatározott módjáról lenne szó?

A film készítői, Pieter és Maarten de Kroon testvérpáros megjegyzik, hogy a fény önmagában nem látható, csak az, amit megérint. Alkotásuk tehát egyben egyfajta kísérlet "a láthatatlan láthatóvá tételére". Kamerájukat Észak-Hollandia egyik gátján helyezték el, és egy éven át különféle napszakokban meditatív felvételeket készítettek, amelyek együttesen a holland fény változatosságát hivatottak bemutatni. Lélegzetelállító képek születtek, amelyek bemutatják, mit tesz a folyton változó fény a tájjal, a színekkel, a formákkal. Nyilván ezt csodálhatták, erre lehettek kíváncsiak már a 19. század közepén az egyre gyakrabban Hollandiába látogató festők, írók és fotográfusok: Monet, Manet, Liebermann, Fromentin, Boudin, Mirbeau, a Gouncourt-fivérek és a többi amerikai, német, francia, angol művész.

A testvérpáros azonban nemcsak Hollandiában készített felvételeket, hanem az összehasonlítás végett a dél-franciaországi Provence-ban is, a "meleg és álmos fény hazájában" (mintegy igazolva Van Gogh-ot), valamint az arizonai sivatagban, ahol James Turrel amerikai művész egy vulkán kráterében harminc éve dolgozik művén, melynek témája nem más, mint maga a fény.

*

Az asztalra helyezem a műsorfüzetet, és sokáig bámulom a vörösen és sötétzölden lángoló horizontot, a felkorbácsolt tengert. Csendben ücsörgünk, s közben magam előtt látom, ahogyan a holland fényben fürdő Északi-tenger vad, ezüstös férfiarcára csókot lehel az Adria kékszemű hölgye...

Vermeer lassan készülő képei egyfajta meditációk voltak a fény és a lélek természetéről. A filmben kitüntetett helyet kap a Delft látképe című híres, csodálatos festménye, mint a fényjátékok ábrázolásának egyik mesterműve. A festő a kutatók szerint feltehetően camera obscurá-t használt művének elkészítésekor. A camera obscura a fényképezőgép egyik korai előzménye volt: dobozába szűk nyíláson estek be a fénysugarak, s a szemben lévő oldalra vetítették a külvilág egy részletét. Vermeer - mint több kortársa és számos 18. századi utóda - gyakran használta e készüléket, az összkép, a távlat sajátosságainak megfigyelésére és a forma korrekciójára. Vermeer barátja volt ugyanakkor Antony van Leeuwenhoek, a mikroszkóp feltalálója, s érdekes lehet elképzelni, milyen beszélgetések folyhattak közöttük a fényről, a perspektíváról...

Rembrandt kimaradt a filmből. A rendezők szerint azért, mert nála a fényhasználat némiképpen "színpadias", s a fény csupán eszköz, míg Vermeernél maga a téma, az akció. Talán vitatható megállapítás, ám akárhogy is van, kétségtelen, hogy a korabeli holland tájképeken és csendéleteken a fény kiemelt szerepet kap, s meglehet, olykor fontosabb, mint a megfestett táj, házak, interieur, emberek, gyümölcsök és egyebek.

A film néhány szakértőt is megszólaltat a holland fény mítoszával kapcsolatosan. Asztrofizikus, meteorológus, klímakutató, művészettörténész egyaránt akad közöttük, sőt még egy kívülálló, egy véletlenszerűen megszólított teherautósofőr is, aki "Sajnos színvak vagyok" válasszal hárítja el a kérdést. Megtudjuk, hogy a szél, a felhőalakzatok, a felhők magassága, a levegő páratartalma, a víztükör, a napállás, a horizont, és a talajviszonyok együttesen befolyásolják, hogy hogyan is érzékeljük a tájat, a fényt.

A filmben három mai, élvonalbeli holland képzőművész; Jan Dibbets, Robert Zandvliet, és Jan Andriesse is kifejti véleményét. Mindegyikük másképpen viszonyul a holland festészeti tradícióhoz; az alacsony horizonthoz, a különös felhőalakzatokhoz, s a folytonosan változó fényhez. A fényt ők már nem tekintik kizárólagos témának - mint számos elődük -, ám elismerik, hogy voltaképpen mégis folytonosan szerepet játszik festészetükben.

A mítosz tehát valóságos, üzeni e lassított tempójú film, amely egyúttal újra "látni tanít" bennünket, s talán épp ebben van egyik nem elhanyagolható erőssége: a film megtekintése után úgy tűnik, a világ némiképpen más, mint ahogyan eddig ismertük, mint amilyennek eddig láttuk.