Nagy Abonyi Árpád
Umberto Eco soha el nem olvasott könyvei
Avagy miért veszélyes az olvasás

Vajon mi a legkellemesebb elfoglaltság egy nyugodt, napos október végi délutánon? Nyilván sok minden lehet: csevegés a barátokkal a kertben, séta a folyóparton, vagy akár munka a gyümölcsösben, avagy éppen könyveink, folyóirataink, régi újságaink rendezgetése.

Azon a bizonyos napos délutánon épp könyvespolcaim előtt álltam. A szoba szélesre tárt ablakain beáramlott az ősz fűszeres illata. Tekintetetem végigfuttattam a könyvek gerincén. Olvasott és el nem olvasott könyvek sorakoztak a polcokon, s egy pillantra úgy tűnt, ez utóbbiak sóvárogva, sőt mondhatni vádlóan tekintenek rám. S egyúttal mintha csak azt sóhajtanák felém, hogy szeretnének már végre megszabadulni terhessé vált szüzességüktől, lévén nekik is kijár némi kényeztetés és figyelem!

Közelebb léptem, s ekkor észrevettem az egyik könyvsor tetejére helyezett vaskos újságot, a Frankfurter Allgemeine minapi számát, amit Németországból érkezett idős barátom hagyott nálam néhány nappal korábban. Kezembe vettem a lapot, s leültem a polcok melletti karosszékbe.

Lapozgattam az újságot, mígnem az egyik oldalon, a Feuilleton rovatban rábukkantam Umberto Eco Németországban hamarosan napvilágot látó két könyve (A szépség története és a Loana királynő rejtélyes lángja) kapcsán készült cikkre/interjúra.

Az interjúkészítő Ecót milánói lakásában látogatta meg. Szerencsés ember, mondhatnánk, noha belépni Umberto Eco lakásába nemcsak pusztán azt jelenti, hogy meglátogatjuk a neves írót, hanem azt is, hogy belépünk egy műhelybe, egy szentélybe, ha úgy tetszik. Különösen, ha tudjuk, hogy talán csak Borges életében játszottak akkora, és főként olyan különös szerepet a könyvek, mint az olasz íróéban.

Vajon milyen lehet Eco lakása, tűnődtem, miközben egy pillantra abbahagytam az olvasást. Napos és macskáktól hemzsegő, mint egykoron Hemingwayé, vagy szűk és sötét, mint Kafkáé volt? Természetesen teljesen másmilyen: könyvekkel bélelt nagy szobák, súlyos bútorok. A nappaliban az író hatalmas fotelje mellett egy életnagyságú fehér Adonisz-szobor. Az említett milánói, erődítményszerű épület ugyanis egykoron kis hotelként működött, hasonlóképpen, ahogyan valaha a mai párizsi Rodin-ház, ahol egykoron hosszabb ideig Rilke is lakott.

Umberto Eco egyfajta elszigeteltségben él, főképpen az alkotói folyamatok során. Társa csupán néhány doboz Philipp Morris Light cigaretta, néhány könyv és a jegyzetei. Valójában semmi különös nincs ebben, mondhatnánk, nyilván hasonlóképpen van ez más íróknál is. A lakásban található harmincezer könyv azonban nem mindennapi hátteret, ambientet biztosít az író számára. Eco valójában folyamatosan egy valós könyvtárban él.

Az interjút továbbolvasva azonban kiderült, hogy vidéki házában még további tízezer, bolognai lakásában pedig ötezer könyv áll a polcokon. És ez még mind semmi. Naponta tíz könyvet hoz a posta számára, anélkül, hogy külön megrendelné őket. Vagyis havonta háromszázat. A könyvek a Feltrinelli kiadó közvetítésével jutnak el hozzá, hogy kiválaszthassa a neki tetszőket, megfelelőket. Az író azonban az interjúkészítőre emelve pillantását közli, hogy valójában már nincsen szüksége újabb könyvekre. Ezért időnként könyvajándékozási akciót tart diákok számára, "Take a book and run!" néven, de mindezek ellenére is túl sok a könyv, mondja.

Az interjú végén Eco - mintegy búcsúzásképpen - bevallja, hogy a sok olvasatlan könyv miatt némi lelkiismeret-furdalás gyötri, hiszen annyi jó könyv van, amelyet sohasem olvashat el az ember!

Persze ez igaz, sóhajthatunk fel Ecóval együtt mi is, de hát akkor mi a megoldás? Talán követnünk kellene néhai nagyapám módszerét, akinek effélék miatt sohasem fájt a feje, s aki nem járkált folyton könyvesboltokba, hanem kétszer is végigolvasta a Mikszáth-összest, s azt a harminc-negyven könyvet, ami még a tulajdonában volt...

*

A térdemre fektettem az újságot, s egy ideig bámultam a könyveimet, miközben azon tűnődtem, sorra kerülnek-e valaha az el nem olvasott kötetek? Többször megfogadtam ugyanis, hogy addig nem vásárolok új könyvet, míg a régi, el nem olvasottakkal végre közelebbi kapcsolatba nem kerülök. Persze semmi sem változott: a mulasztás mulasztás maradt.

Ekkor a nyár egyik itt felejtett darazsa szállt be a szobába, leírt néhány kört, majd megállapodott Bulgakov A Mester és Margaritájának narancssárga borítóján.

Nem hiszem, hogy ez valamiféle jeladás lett volna, de eszembe jutott Eco egyik korábbi írása, amelyben azt taglalja, vajon hány fontos könyvet nem olvastunk el életünkben. Nyilván elég sokat, de ki tudja, talán nem is kellene túlságosan aggódnunk emiatt, hiszen, mint ahogy Eco figyelmeztet tréfásan cikkében, aki túlságosan sokat olvas, az megbuggyan, lásd Don Quijotét. És aki becsületesen végigolvassa a Don Quijotét, állítom, maga is hinni fog Ecónak.

(Legfrissebb írásának publikálásával gratulálunk szerzőnknek, Nagy Abonyi Árpádnak a Szirmai-díjhoz, amit a múlt héten megérdemelten neki ítélt a bírálóbizottság.)