Németh István
Kettő majdnem ugyanarról

1.

Nem sok jóval kecsegtetnek bennünket, úgynevezett kis népeket az előttünk álló századok. A világ, mondják a szakemberek, egységesedés, globalizáció felé törekszik. Az angol nyelv térhódítása, eluralkodása például máris jól érzékelhető. Ilyesmi persze nem először történik meg, a latin is volt már "világnyelv", használata mégsem terjedt ki az egész világra, talán mert nem volt kiépítve egy olyan kommunikációs rendszer és hálózat, amely, miként ma, lehetővé tette volna abszolút és totális elterjedését.

Ha lesz egy olyan nyelv - máris van -, amelynek birtokában a világnak, az egész földkerekségnek minden pontján megértethetem magam, az anyanyelv, lett légyen az akár francia, spanyol, kínai, ha lassan is, de biztosan veszít fontosságából, hogy végül haszontalan, hasznavehetetlen tárgyként kidobódjék az ablakon.

Hát még egy olyan nyelv, mint az enyém, amelyet senki az égvilágon meg nem ért, még az állítólagos testvérei sem, mert társtalan, s olyan árva és meztelen, mint az ujjam. Pedig ezen a nyelven is születtek értékes művek, éppúgy, mint a perzsán vagy az ógörögön, például a költészet terén. Ezt onnan tudjuk, mert van összehasonlítási alapunk, gazdag fordításirodalmunk erre a bizonyíték. Mert minden arravaló művet lefordítottunk, átültettünk anyanyelvünkre, a Krisztus előtti bölcs könyvektől kezdve a Biblián át egészen a Harry Potterekig, mi ilyeténképpen próbáltuk meghódítani magunknak a világot, a nagyvilág sem volt hálátlan, a maga idején olvasta, sőt falta a Jókaijainkat, miként manapság Máraijainkra vetette magát, pedig majd mindegyikőjük szemére lehetne vetni, hogy műveikben előfordulnak speciális, a francia fülnek már-már érthetetlen, kimondottan hazai, hogy ne mondjam, sajátságosan magyar vonatkozások, amelyeket a fordító kénytelen lábjegyzetben megvilágítani a madagaszkári olvasónak.

Jókai óta viszont rájöttek, hogy a magyar regények és szonettek túl sok ilyen ballasztot cipelnek magukon, ilyeténképpen egy Sütő András a külföldi könyvpiacon csak veszít azzal az ifjú magyar íróval szemben, aki egyelőre ugyan még magyarul ír, de szövegeiből igyekszik kigyomlálni az olyan momentumokat, amelyeket legfeljebb csak a magyar olvasója értene meg, de módfelett zavarná és idegesítené a thaiföldit.

Szóval Arany János a szöcskenyájaiddal meg a hórihorgas gémjeiddel rátettél, de mondhatnám ezt nyersebben is, korunk irodalmi nyelvét és szóhasználatát követve. És Krúdy is mehet a francba azokkal a nyírségi meg a régi Magyarország ködlovagjaival együtt, Tömörkény pedig ismételten elbújhat a föld alá, nem hogy a nagyvilágnak, de még az Európai Uniónak sincs rá szüksége. És az a mucsai Sinka Pista is. Vagy bugaci? De a Mucsa nem Bugacon van, és lehet, hogy Mucsa mint olyan, nem is létezik, vagy ha mégis, olyan messze van Bugactól, mint Makó a Peremvidéktől, ami egy város Novi Sad jelenlegi helyén. S máris hazaérkeztünk, Kishegyesre, Szenttamásra stb. a vajdasági magyar irodalom kellős közepére, amely irodalom iránt fokozatos érdeklődés mutatkozik meg Nyugaton, mert sikerült levetkőznie bugaci jellegét, nem úgy, mint az egyetemes magyar irodalom mellékáramlatainak, amelyben Vitéz Csokonay Mihály a kompániájával együtt végzetesen és véglegesen elsüllyedt. Bugaciságánál fogva meg is érdemelte. Csakis magára vethet. Immár keresztet.

2.

Az idén is megrendezték az újvidéki Könyvhetet, amely nem tartott egészen egy hétig, legalábbis nem minden résztvevőjének, mert egy-két nappal az idő kitelte előtt lebontotta a sátrát és elhagyta a város főterét, amely jó ideje a feldúltság állapotában leledzik. Ez a feldúltság nem zavarta a rendezőket, a könyvvásárt nem helyezték át - persze ideiglenesen - mondjuk a Fehér Ferenc térre, mert egyelőre még ilyen tere is van a városnak és Fehér Ferenc neve passzol is egy olyan rendezvény színhelyéhez, mint amilyen a könyv, minthogy a tér nevének jelenlegi viselője maga is könyveket író ember volt, akárcsak Vörösmarty, amely elnevezésű téren, Budapesten, a magyar könyvhetet szokták megrendezni, ám az idén, a tér feldúltsága miatt a Szent István nem írt könyveket, inkább csak diktált az íródeákjainak valami Intelmeket. Gondoltam magamban, ha már nem fáradtam föl a Szent István térre - jó, hogy ne mentem, most kaptam volna a nyakamba zuhancsot, amit nem szeretek -, tehát ha nem utaztam föl Budapestre könyvnézőbe, elballagok városunk főterére, így is történt, itt zuhancs nem volt, viszont megfájdult a szemem a sok fehér sátor fárasztó fényétől. A szívem pedig a könyvek árától, pontosabban attól, hogy nem vásárolhattam meg belőlük egy hónaljnyit. Így inkább csak bámészkodtam, - hogy ne mondjam, mászkáltam - a fehér verőfényben, meg-megállva, vissza-visszatérve Kiadóm sátra elé. Nem sokan tolongtunk előtte, pedig a sok sátor között az egyetlen olyan volt, ahol magyar nyelven írt és nyomtatott könyveket kínáltak. Tolonghattak volna ugyan, hiszen ebben a peremvidéki városban összezsúfolva legalább annyi magyar él, hogy négy Kishegyes kitelne belőle, tehát a számuk jóval a tízezer felett, ezzel szemben a könyvhét tartama alatt a Forum-sátorban eladott könyvek száma nemhogy a harminc fölé ugrott volna, de el sem érte azt, ami meglehetősen lesújtó tényvalóság, ha a dolgot a megmaradásunk, a helyben való maradásunk (ami nem a helyben való toporgásunkat jelenti), a kultúránk és anyanyelvünk megőrzése, irodalmunk pártfogása s nem utolsósorban a vásárlóerőnk szempontjából és tükrében vizsgáljuk. Volt tehát Újvidéken egy több napig tartó főtéri könyvvásár, ahol az egyetlen magyar sátor forgalma, az eladott példányok száma nem érte el a harmincat sem. Magyarán: több címszó volt a pulton, több címszó között válogathatott a sátor elé tévedt érdeklődő, mint ahány kötet elkelt. Abban a városban, amelyikben, állítólag, kevés híján még mindig húszezer magyar él. Gorombán számítva minden 650. újvidéki magyar vásárolt meg egy könyvet a szóban forgó sátorban. Ám lehetett a "tömeges" vásárlók közt vidéki, környékbeli is, úgymint pirosi, tiszakálmánfalvi, maradéki, temerini, titeli stb. is. És volt egy nyugdíjas korú hölgy, aki egymaga több kötetet vitt haza. Marad a reális feltételezés, miszerint minden ezredik városlakó vásárolt egy darabot. Csak azért nem írom, hogy minden ezredik magyar városlakó, mert akadhatott közöttük olyan is, aki nem magyar ugyan, de tud magyarul. Az, akinek a könyve szintén ott lapult a könyvsátor alatt, mit szólhat mindehhez? Valami hasonlót élhetett át, idehaza, a szülőföldjén, anyanyelvének egy félreeső zugában, amit "szerencsésebb" kollégája, földije érezhet, akinek fordításában (mondjuk portugál nyelven) megjelent kötete ott kínálja magát valamelyik európai főváros könyvpiacán. Amelyiken egy másodpercre sem állapodik meg senki tekintete. Amelyiket figyelemre sem méltatnak. Nem szeretnék egy ilyen könyv bőrében lenni. Pedig nyakig benne vagyok.