Németh István
Kis tücsökzene

Mindegyikből kettő volt a közelünkben: két bolt, a Füzié meg a Csóréé, két kocsma: a Sárga meg a Fekete Csikó, s két pékség: a Kátaié meg a Paróczié. Nem kellett tehát messzire menni, ha valakinek a mi utcánkból vagy a környékbeli utcából egy guriga cérnára, egy pár pertlire (cipőfűzőre), öt dekagramm élesztőre, vagy egy nyolcad kilogramm kristálycukorra volt szüksége. Vagy ha valamelyik feldühödött, feldühített férj, apa vagy nagyapa egy "gyűszűnyi" pálinkával próbálta magát lecsillapítani. Vagy ha a háziasszony, nyár lévén, a pék kemencéjében sütötte meg a család kenyerét. Minden ott volt helyben. Nem kellett leszaladni a faluba, mondjuk a Nagyutcára egy skatula gyufáért. A Dömötört, a Hermecz-féle kocsmát is vígan pótolta a Nyakué, vagy a vele srégen átal lévő Fekete Csikó. Le a faluba csak a piacra jártunk, meg a községházára; az utóbbiba, ha már nagyon elkerülhetetlen volt az ügy. És természetesen vasárnap a templomba. Az orvos a beteghez helybe jött. Az ágyban fekvőhöz. Előbb a Tóth Árvai Márk a saját csézáján, később a Kisdoktor, aki inkább alacsony termete miatt lett Kisdoktor, különben Márton Sándor volt a becsületes neve.

Édesanyám bekiáltott az utcáról:

- Szaladj már el a Füzihöz egy nyolcad cukorért. Barátfülit főzök, és most vettem észre, hogy nincs itthon egy szem cukor se.

Nyolcad cukor! Ez a kilónak egy nyolcad része. S nem azért hozatott édesanyám ilyen keveset, mert éppen nyolcad kilogrammra volt szüksége ahhoz, hogy megszórja vele a barátfülét, hanem mert csak éppen ennyire volt pénze. Nemcsak mi vettük akkortájt a kristálycukrot nyolcadként. Benne volt a szóhasználatunkban: hozz egy nyolcadot. S ez leginkább a cukorra vonatkozott. A zsír vásárlásánál megengedhettük a fél kilogrammot is.

Szaladtam tehát a Füzihez. Szaladhattam volna a Csóré boltjába is, szinte egyenlő távolságra volt tőlünk a két bolt, de emezt szoktuk meg jobban. A bolt ajtaján persze csengettyű lógott. Nem csöngő, hanem csengettyű. A gyerekember áhítattal lépett be az ajtaján. Már-már szívdobogva. Hátha megkínál Füzi bácsi egy szem selyemcukorkával, vagy egy szem stolverkkel. Vagy a liter petróleum (petlorjom) ára mellett ott szorongattad a markodban a kizárólag saját magadnak vásárolandó szíjcukor árát is! Vagy a medvecukor árát. Ám ha sem az egy szem stolverkre, sem a medvecukorra nem volt kilátás, még mindig megmaradt a remény, hogy megajándékoz Füzi bácsi egy üres dobozzal. Mekkora boldogság volt ez is! Ennyi is. Csak ennyi. Egy üres kartondoboz.

Ha édesanyám a kocsmába küldött, akkor már nagy baj volt. Oda bizony nem futottam, tele voltam szorongással, mert előre tudtam, mi vár rám ott. Édesanyám ugyanis akkor küldött a kocsmába, ha apámat hiába várta haza. Csalogassam én ki onnan. De ilyenkor apám, ha meglátott a kocsmaajtóban, rendszerint hazakergetett. Nem volt apám kocsmázó ember, de néha ott tudta magát felejteni. Megesett, hogy maga édesanyám ment érte. Mindhiába. Ittas embert nehéz jobb belátásra bírni. De volt szívet megdobogtató Fekete Csikóbéli élményem is. Kapálásból vagy egyéb mezei munkából hazatérőben, igen-igen elfáradva édesapám "meginvitált" egy italra: magának egy fütyülő pálinkát, nekem egy gyűszűnyi császárkörtét rendelve, amit ott melegében, a söntés előtt állva hajtottunk fel, jómagam meglehetős büszkeséggel, egyrészt, mert apám vendége voltam, másrészt - s ez még inkább dagasztotta a keblemet -, mert az egész kocsma láthatta, hogy már nem vagyok kisgyerek, akit csak úgy ki lehet nézni a felnőttek komoly társaságából.

És hát a pékség.

Nyár folyamán, amikor odahaza nem gyújtottunk be a banyába - a szárízéket, a szalmát őrizni kellett télire -, leginkább a Kátai péknél süttettünk kenyeret. Ez úgy történt, hogy előző este meg kellett érdeklődni, hányra süt a pék, és van-e még hely számunkra. És ha volt, bejelentettük magunkat. Ez legtöbbször az én dolgom volt.

Bekiáltott édesanyám az utcáról:

- Szaladj el a Kátaihoz, és kérdezd meg, hányra süt!

- Hatra süt - siettem vissza a válasszal.

- Bejelentetted?

Természetes, hogy bejelentettem. Mármint, hogy reggel hatra mi is ott leszünk a mi két szakajtónkkal.

A kisebbel meg a nagyobbal. A nagyobbat viszi édesanyám, én a kisebbet. A szakajtóban szakajtóruha, szépen betakargatva vele a bedagasztott, a megkelt, a kiszakajtott, illatos kenyértészta.

Hatra megtelt a pékség asszonyokkal, vidám tereferével, a nyitott kemenceszája ontotta a hőséget, a mester már bent állt a kemence szája előtti mélyedésben, ahonnan áttekinthette a kemence belsejét, ahová a hosszú nyelű, lapos sütőlapáton gyors egymásutánban besurrantotta a szakajtók tartalmát.

És mégsem ez bűvölt el, hanem a tücsök, az az egy szál. Hogy a pékségben télen is fölhangzik a tücsökszó. Utoljára Frindik Nándor pékségében hallgattam ezt a zenét. Más volt, mint a nyáresti tücsökkoncert, amikor száztagú, ezertagú banda muzsikál. Az egy szál tücsök muzsikált akkor is, amikor kint csonttá fagyott a föld.

Hogyan történhetett meg, hogy ennek a mindig forró szentélynek már csak a hűlt helyét találom? Miként annak az egykori meseboltnak is, amelynek az ajtaján, ha beléptem rajta, megszólalt a csengettyű. És az a kiskocsma, amelynek a küszöbéről ugyanaz a valaki kergetett el, aki később megkínált életem első bódító italával.

Boltok, kocsmák, pékségek. Múltba süllyedt fényes szigetek. Egyszer volt, hol nem volt. Meddig volt? Eddig volt? Csakugyan csak mese volt?