Németh István
Visszatérés

Hátam mögött hagyva a holtak nyugvóhelyét, erős vágy fog el, hogy visszatérjek gyerekkorom egyik kedves színterére, oda, ahová tulajdonképpen nincs visszatérés, mert hiába maradt meg a színtér néhány díszlete, a szereplők java kicserélődött, elvonult oda, ahol az imént botorkáltam. Nélkülük pedig nincs igazi, valódi, valóságos visszatérés. Bizonyos regényhősök ugyan megkísérlik ezt, illetve megjátszatják velük a regényírót, de mi, akik még nem vonultunk be a halhatatlanok világába, a saját bőrünkön nem érezzük azt a borzongást, a visszatérésnek csupán feltételezhető páratlan örömét, a megismételhetetlent, a csak egyszer voltat, azt, hogy ezzel az egykor volttal sértetlenül újra találkozzunk. Gondolom én, miközben a Sárgagödör felé veszem az irányt.

Leírhatatlanul szép október végi délután. Ragyog az ég. Boldog gyermekkorom csodálatos színhelyei felé közeledem. És miért titkolnám: meghatódottsággal. Kockázatos kaland, hiszen a régmúltból térek ide vissza, megérezve, megsejtve valamit abból, milyen lenne, ha halálunk után csakugyan feltámadnánk, s bejárnánk az itt hagyott, egykori életünk olyannyira kedves helyeit. Már a Sárgagödör fölé érkeztem, amikor megpillantom azt a kispadot. Ellenállhatatlan, le kell ülnöm rá, nem azért, hogy megpihenjek, hanem mert a kispad olyan helyen áll, ahonnan a legjobb rálátás kínálkozik a környékre. Ahogy letelepszem, mintha egy magas színpadi páholyban ülnék. Előttem, az utca túloldalán egy olyan végház, amelynek az eleje nem az utcára szolgál, mint a legtöbb falusi végházé, hanem a saját udvarában gyönyörködik ablakszemeivel, különösen pedig az udvar előtt abban a domboldalra felfutó, bekerített valamiben - aprójószág karámban? -, amiben a háziak a libákat és a tyúkokat tartják kordában. A ház hátsó oldalfala, említettem, az utca frontján vonul végig, igen, szinte vonul, mert meglehetősen hosszú az épület, az elülső része, a gang, miként az eleje, szintén az udvarra szolgál, a hegyoldalba vájt pinceajtóra. És csak most veszem észre, amit eddig még soha sehol se láttam: a piros tetőcserép alatt a fehérre meszelt fal alja halványzölddel van elhúzva! Jóformán meg sem érkezem ezen meghatódni, mert az udvaron megjelenik egy nő, vödörrel a kezében, s egyenest a baromfiudvar felé tart, s ahogy oda benyit, megrohanják a ludak, alig tud tőlük mozogni, iszonyatos gágogás, a baromfiudvar örömricsaja, hát még mikor a vödör tartalma az itatóvályúba kerül! Innen, a padról, a páholyból is jól látni, hogy a libák a frissen hozott vízzel nem a szomjukat oltják, hanem ragyogó sárga csőrükkel hattyúfehér tollruhájukra locsolják boldog nyakteregetések közepette. A tyúkok közben türelmetlenül várják, mikor kerülhetnek sorra. Nem tudok betelni a látvánnyal. Mikor láttam utoljára ilyen zajos, nyüzsgő baromfiudvart? A városban, azon a környéken, ahol lakom, egyik-másik családi ház udvarán néha fölhangzik a kakasszó. Elegendő ez a hang, csak ennyi, hogy átjárjon az a fajta borzongás, ami úgy fáj, hogy ugyanakkor boldoggá is tesz. Mert fölragyogtatja egy elveszített, távoli tündérkert fényeit. Ezek a fények most itt villódzanak a szemem előtt. Állandó mozgásban vagyunk, de ritkán érkezünk meg. Most minden porcikámmal érzem: itthon vagyok. A ludak, hirtelen felszabadítva az itatóvályút, széttárt szárnyakkal, fülsiketítő gágogással, futva röpülnek. Íme, a pillanat öröme! Ami most itt körülvesz, körém telepedik a látható és láthatatlan, a nap legszebb ajándéka. Talán minden nap tartogat a számunkra hasonlót, de nem mindig vesszük észre, nem mindig nyújtjuk ki érte a kezünket. Felcihelődöm. Lent a domb alatt a Sárgagödör. Annak idején, amikor még házak, udvarok, kertek, ólak helyett vízzel volt tele, sokszor megmártóztunk benne, télen a jegén iringáltunk. Úgy, mint nyáron a tükrén a vízipókok. Villámgyors iramlással. És - még mondjam is? - szédült boldogan.

Leérve a laposra abban az utcában folytatom az utat, amelyik a volt iskola felé vezet, az én volt iskolám felé. Mert nemrég vegyesbolt költözött falai közé, az eleje sárgára van festve, élénk sárgára. Betérek. Elárulom a kiszolgálónak, valamikor, réges-régen ide jártam iskolába, ez volt a harmadik-negyedik osztályosok tanterme. Az "öreg" Dudás Szilvi tanított bennünket. Csak úgy, az illendőség kedvéért vásárolok valami csekélységet, fizetek, a gép kidobja a számlát, elköszönök. Szemben a bolttal, az utcasarkon fölismerem azt a régi házat. Meg kell állnom, talán így hamarabb, könnyebben eszembe jut, kik is lakták akkor, illetve hogy hívták őket? A Péntekék! Hát persze, hogy a Péntekék. Pedig, Úristen, de rég volt.

Azóta ide is betört az adómemóriás kassza. Jóval előbb a rádió, a tévé, a Coca-cola, a diszkó. És természetesen a falfirka. Egyik épp ebbe az utcába. Így hangzik: A SZERELEM NEM JÁTÉK!

Valóban nem az.

Vajon nem épp a SZERELEM teremtő ereje terelte ma erre az utamat?