tavaly meg fejünkbe vettük,
hogy a prózából verset faragunk:
s e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát az ember,
most újra itt vagyunk
lakatlan szigeten a kutya
sem tanul meg ugatni,
beszélj hát hozzám,
hogy szavaid érthessem,
ne félj a tested mutatni,
hogy csak a jelbeszédet lessem
tudom ám, hogy lehallgatod néha
a telefonodat
de nincs benne semmi érdekes
a perceket, melyeket a bódulatnak
adtál
felidézni már nem lehet
mit használsz?
a füvet már ismered?
ily bódulatban nem is értem én
miért jut eszembe hazaárulás,
tisztulni kéne,
de, hej, ráérünk arra még
tegnap harangoztak
holnap harangoznak
s midőn reggelre a harangnak is
lába kél
haranglábon osonunk ki egy újabb
adagért
igen, a füvet már ismered,
ami nagyobb és keményebb, no az a fa,
abba leszünk mi
mindhalálig?
mindörökre
beojtva!!!
