Pap Tibor
Liebe Tante!*

(Szabadon és demokrataként!)

Megint a számvetés idejét éljük. Néhány évenként így megy ez, de most érzem először, hogy hellyel-közzel szabadon dönthetek. Máskor is idéztem már Bibó mondását, miszerint: "demokratának lenni annyi, mint nem félni." Én azonban eleddig, bár igencsak szerettem volna a szó teljes értelmében demokratának tudni magam, mégsem jelenthettem ki nyugodt szívvel, hogy az vagyok (és mindenekelőtt/felett szabad). Mert van egy bizonyos gyomorszorító érzés, amely elől nem lehet elmenekülni. Hiába az új ország, az új haza, előbb a men- majd az új útlevél. A magammal hozott elvarratlan ügyek szálai a migráncs-lét viszonylagos biztonságát is a kétely fonalával szövik át: tényleg jól döntöttem?

Érzem, hogy sohasem tudnék olyan érvvel előrukkolni, amely előttetek is megfellebbezhetetlenül bizonyítaná, hogy ott és akkor nem volt más választási lehetőségem. Miért kellett mindenképp kísértenem a rendszer határait?! Hisz előre borítékolható volt, hogy én semmi esetre sem jöhetek ki győztesen ebből a játszmából. Ma már inkább látom kisszerűnek és nevetségesnek, semmint heroikusnak azt a próbálkozást, amivel megpróbáltam számon kérni a miloševići demokratúrán azon saját magáról alkotott, a kirakatjog formájába öntött jó véleményt, amit akkor már, a posztdaytoni időkben - majd tíz évvel ezelőtt - háborúk és népirtások sora cáfolt: hogy toleráns lenne és demokratikus.

És én nem is tettem mást, mint próbáltam ragaszkodni a betű szerinti joghoz. (Ha már egyszer azokat is ismertették a sorozóim.) A rendszer toleranciaküszöbén/vel egy ordítozó alezredes képében volt alkalmam megütközni/ismerkedni. És meghátrálni. Egy igazi demokrata - aki nem fél - bizonyára végigjárta volna a stációkat. Én nem mertem bevállalni. És e döntésem következményeinek elsősorban ti lettetek a kárvallottjai.

Mikor tizenévesen lerándult a lepel az egyik nagy családi titokról, nevezetesen, hogy te, a papád révén elsődlegesen német lennél (ha hagynák), akkor azt kérdeztem, hogy így utólag nem sajnálod-e, hogy ti itt (ott) maradtatok? A nyolcvanas évek közepén Németország egyet jelentett a szabadságba burkolt jóléttel. Még nem sejthettem, hogy milyen is egy végleges és visszavonhatatlan döntéssel fenyegető szituáció. Milyen a teljes bizonytalanság távlata. Mert a sekitschi lágerből Schwarzwaldba a Szovjetunión át vezetett csak út.

Sorozóim, mikor a felkínált, de komolyan nem gondolt polgári szolgálat alternatíváját próbáltam választani, nemzeti vonalra kívánták terelni a diskurzust. De én ragaszkodtam hozzá, hogy csupán etikai, s nem etnikai okokból szeretném közmunkával kiváltani az angyalbőrt. (Mintha az utóbbi bűn lenne, s nekik [nekünk] nem járna ama bizonyos alternatíva.) Én azonban nem külön elbánást kértem, csak deklarált alapjogaimat szerettem volna érvényesíteni. Nem ment. Nem tudtam hitelt érdemlően bizonyítni lelkiismereti aggályaimat. Ahhoz ugyanis - szerintük - valamely erőszaktagadó egyházban vagy szektában kellett volna huzamosabban tevékenykednem. A kanti kategorikus imperatívusz meg a köztársasági létformát teoretice jellemző örök béke ellenérvként fel sem merülhetett.

Nem tudom, mindezt hogy fogom majd elmesélni, ha rákérdeznek, a gyerekeimnek: Apa, te mit csináltál a háború(k) alatt? (Ez amúgy is két háború között történt.) A fiam születésekor már felsejlett, ma már realitás az újhazában a hadkötelezettség eltörlése. Másfél évtized múltán ki tudja, milyen kontextusból kellene visszanéznie apja megfutamodására, ha e dicstelen eseményről is lehull majd a családi traumákat elfedni csak ideig-óráig képes hallgatás-lepel. Mert sokkal nehezebb meg-, semmint elmenekülni.

Hacsak nem sikerül már előbb kibeszélnünk a témát.

Nem szeretnék örökre foglya maradni a gyengeségeimnek.

Tizenévesen, még mit sem sejtve a ránk váró évek természetéről, azon közkeletű filmes poénra hivatkoztam, ha szóba került a katonaság, hogy háború esetén én is túsz leszek. Nem gondoltam, hogy tényleg háború lesz. Hogy háború lehet. Ott(hon). Nálunk. Azt meg elképzelni sem tudtam, hogy ez az - akkor idillinek tetsző - állapot bőven túlmutat majd a formális háború időkeretein.

Mert számomra korántsem oldódott meg a helyzet a kapitulációval. De még a demokratúra végét jelentő választást követő ún. helyreállító forradalommal sem. (Afelől ugyan vannak kétségeim, hogy van-e otthon mit helyreállítani. Sokkal inkább pótolni, meghonosítani.) Ekkor azonban újra meg kellett kísértenem a fennálló rend tűréshatárát. Rendeznünk kellett a számlát. Jó néhány szál még elvarrásra várt.

Ismét nem bizonyultam demokratának. Féltem, amikor lekapcsoltak a határon. De már előtte is remegett a gyomrom, amikor a félfordulattól inspirálva olykor magam is megpróbáltam a sötétedés leple alatt hazaosonni. Örömötök ekkor nagyobb súllyal esett a latba az óvatosságnál. Lebukásomkor nem is mertelek értesíteni benneteket. Csak a vizsgálati fogság véget értével, az ítélettel a zsebemben (nyolc hónap felfüggesztve), már átérve az új hazába mertem hazatelefonálni. Az ügy lezárulását követő megkönnyebbülés szinte semmissé tette a börtönviseltség tudatából származó restelkedést. Ezt is ti viseltétek nehezebben.

Én azzal próbáltam elvenni a dolog élét, hogy magamat az utolsó koncepciós per tragikomédiájának csetlő-botló hőseként próbáltam látni és láttatni: az ő koncepciójuk az volt, hogy a jogfolytonosság szellemében ítéletet kell hozni, az enyém, hogy minél gyorsabban és olcsóbban meg kell úszni. Ha már akkor igazán bátor és demokrata mertem volna lenni, talán még sikerült volna a rajtam elkövetett diszkriminációt is tematizálni a tárgyalás során. Az ügy sem ragadt volna le az általam elkövetett, soha nem is tagadott, legfeljebb a polgári engedetlenség ideológiájával még idejekorán felöltöztetett jogsértés puha szankcionálásával végződött ítélethozatalnál. A pillanatnyi személyes szabadságom visszanyerése akkor és ott sürgetőbbnek látszott az igazam képviseleténél.

Azóta a bő két esztendőn át tartó folyamatot követően sikerült kivívnom némi részigazságot az ex-haza apparátusával szemben, de az igazam végleg veszni látszik. Nem is fontos már igazán. Túl vagyunk rajta. Nem úgy a megfutamodáson. Azon, hogy végül is cserbenhagytalak benneteket. Most ennek tudatában kell visszagondolnom hajdani válaszodra, hogy nem bánod, hisz ha elmentetek volna, én nem lennék neked. Hát bizony így sem vagyok. Legalább is nem úgy és ott, ahogy és ahol lennem kellene.

Ma már nem szorul össze a gyomrom, ha dolgom akad a kishaza uralmi apparátusával. Durva döccenőkkel ugyan, de araszol a demokrácia felé. (Ám e folyamat korántsem látszik visszafordíthatatlannak.) Van is némi lelkiismeret-furdalásom, amikor belegondolok, hogy a mára általánossá vált kisebbik rossz melletti voksolás mennyivel nagyobb téttel bír otthon, mint itthon.

Demokratának lenni talán azt is jelentheti, hogy az ember megpróbál felelősséget vállalni a döntéseiért. Azokért is, amelyek nem állták ki az idő próbáját. Pedig bennem is ott a hajlandóság, s egy kicsit sem esne nehezemre a körülményekre kenni a történteket. Az a családi háttér, amely lehetővé tette a számomra, hogy már kamasz koromban is annak tudatában szálljak szembe a tradicionális elvárásokkal, hogy más meggyőződésetek és ellenérzéseitek dacára is támogatni fogtok elképzeléseim megvalósításában, továbbra is olyan támasz, melyre építeni lehet. Mert így tényleg csak én tartozom felelősséggel a döntéseimért. De korántsem csak magam előtt kell elszámolni ezzel a teherrel.

A lelkiismeret elől nem igazán lehet elbújni. Meg lehet próbálni, de nem biztos, hogy menni fog. Nekem legalábbis. És nincs rosszabb, mint önmagunktól félni. És aki fél, az nem lehet demokrata. És szabad sem. Akkor meg minek gondolkodni?

Egy veled egyidős német elmélész próbálta meg körbejárni a megegyezésen alapuló társadalmi érdekkihordás, a konszenzuson alapuló uralom normatív előfeltételeit. Egyszerűbben mondva: az igazán szabad társadalom követelményeit. Valami olyasmire jutott, hogy mindez elvileg nem lehetetlen, de igen fáradságos. Az embernek az egyik legdrágább jószágával kell fizetnie érte: az idejével.

A számomra oly fontos németes racionalizmus azt állítja, hogy magunknak kell boldogulnunk a világban, nincs külső/felső instancia, amelyre hivatkozhatunk. A legnagyobb kihívás számunkra saját belső korlátaink kiismerése. Egy másik, nemrég elhunyt német gondolkodó szerint a társadalomnak ezt a felfoghatatlan összetettségét a bizalom intézménye révén tudjuk kezelhetővé egyszerűsíteni.

Előző életemnek az etatizmus határait firtató külső korlátaitól talán már megszabadultam. Szabadságomat már csak választott és örökölt személyes kötelezettségeim határolják. Irántatok törleszthetetlen érzelmi deficitemet esetleg, ha gyermekeim révén sikerülhet, némileg kompenzálnom.

Nem hiszem azonban, hogy az apák választásait a gyermekeiknek is szenvedniük kell. Ahogy a te papád jóhiszemű, maradás melletti döntését (melyet arra alapozott, hogy aki 'nem csinált semmit', azt pusztán német voltából fakadóan nem érheti sérelem) hitem szerint sem lehet x-edíziglen továbbörökíteni. Mert cselekedeteink nem szándékolt következményeivel lehetetlen számot vetni. És ha semmissé nem is tehetjük őket, talán a kibeszélés során csökkenthető a belőlük eredő teher súlya.

Ehhez azonban még időben meg kell tanulnunk beszélgetni. Hogy ne válhassunk a jelen korlátainak és a múlt titkaink foglyaivá.

* Levelek a harmadik Európába.