Pressburger Csaba-Saul
A boltos öröme és bánata

Több öröme és bánata is lehet a szatócsüzlet tulajdonosának, amíg tönkre nem megy. Ezek közül kettőt szoktam elképzelni - egy örömet és egy bosszúságot -, amikor a 9-es buszom a Dastal nevű vegyeskereskedés előtt halad el.

Az egyik ilyen örömteli pillanat az volt, amikor végre elkészült a neontábla a bolt fölött a Dastal kiírással. A bolt tulajdonosa már tűkön ült napok óta, és naponta felhívta a neonfeliratok gyártásában utazó cég tulajdonosát, hogy mikor hozzák már a fantasztikus táblát. A neongyáros pedig folyamatosan azt hazudta, hogy már csak órák, maximum egy-két nap kérdése az egész: igen jól haladnak a munkálatok, a szakemberek már filmre vitték a dizájnos betűket, tehát már csak a speciális anyagból készülő öntapadós betűk kivágása van hátra, amit a külön erre a feladatra kiképzett szakértők helyeznek rá a neontáblára. Valójában azonban a neongyárosnak fogalma nem volt róla, ki zargatja már megint meccsnézés közben, csak annyit tudott: üzleti érdekeinek egyedül az felelhet meg, ha nem arrogánsan lecsapja a telefont vagy netalán megmondja az igazat, tudniillik, hogy fogalma sincs, miféle dastalos tábláról regél az illető, illetve hogy nyilván még sehol nem tartanak a megvalósításban, hanem az, ha szépen, türelmesen és víg kedéllyel hazudik, órák, esetleg napok kérdéséről beszél. Aztán az elkövetkező telefonhívásokkor már csak a felirat hossza szabhatott határt a hazugságoknak: már a dé betű megvan, már az á is, már az esznél tartunk, még egy kicsit száradnia kell és így tovább.

Persze még ebben az országban is előbb-utóbb elérkeznek azok a pillanatok, amelyek más világokban szigorúan meghatározott időpontokhoz vannak kötve. Madarat lehetett volna fogatni a Dastal bolt tulajdonosával, amikor végre megérkezett a három munkaundortól szenvedő szakmunkás a neontáblával, amit néhány sör és pelinkovac fölszolgálása mellett, picit ugyan ferdén, de azért mégiscsak odaszereltek a bejárat fölé. Csatlakoztatás az áramba és máris működik.

A tulaj körbecsókolta a szabadkozó munkásokat, akik már mentek is volna, de azért nem bánták azt az egy-egy ezrest se, amit a mellényzsebükbe gyömöszölt a hálát rebegő boltos.

Végre igazán bolt a bolt! Ott a fölirat és világít is: Dastal! Dastal, bizony!

A szatócs hosszasan állt a vibráló tábla előtt, éjszaka is mosollyal az arcán feküdt az asszony mellé, és nem jött álom a szemére. Dastal! Micsoda szépség, micsoda gyönyörűség! Érdemes élni - mondta ki suttogva e szavakat.

Aztán múltak a napok, és rájött, hogy valójában - nem érdemes. Alig volt forgalom, veszteséggel zárta a hónapot meg a következőt is. És ami még ennél is rosszabb: lopáson kapta az elárusítóját. Végül persze tönkrement a bolt és bezárták, de nem mennék el idáig. Ez nyilván egy hosszú folyamat eredménye volt, amit nehéz lenne itt röviden visszaadni; végül is ez nem egy lélektani regény.

Az általam elképzelni szokott szomorúság egyik reggelen érte a bolt tulajdonosát. Reggel háromnegyed hat volt, kinyitni ment mint rendesen, és bár már hónapok óta nem tekintett föl a táblára, amit a kezdetekben soha el nem mulasztott volna, most mégis - mintegy megérzés diktálta mozdulatot téve a fejével - fölnézett.

A táblán egy jól látható repedés húzódott.

Világított a tábla, kivehető volt a Dastal fölirat - bár a betűragasztó szakemberek valamit elronthattak, mert egyes betűk már kezdtek felperdülni -, azonban a repedés mindent elrontott. Elrontotta legfőképpen a boltos jókedvét, méghozzá olymértékben, hogy először megfagyott körülötte a levegő, majd torkaszakadtából kezdett szitkokat és Isten elleni káromlástételeket ordítozni, ezzel fölszabadítván a tátongó poklok minden negatív energiáját, és ráokádta azt a városnegyedre. A csecsemők sírni kezdtek, az asszonyokra hastáji fájdalom tört rá, az öregek pedig, nos, az öregek már enélkül sem voltak aznap valami túl jól, de ez aztán végképp betett nekik.

A bolttulajdonos pedig csak a tábláját nézte. Azt a táblát, amire annyira várt, aminek annyira tudott örülni, amikor végre meghozták, és ami most itt állt, tulajdonképpen romjaiban. Az a repedés mindent elrontott.

Miután a kereskedő kitombolta magát, jött a második fázis, a síránkozásé az obligát kérdéssel: miért pont én?, amit ezúttal úgy szószerűsíthetünk, hogy miért pont az én, mindeddig párját ritkítóan szép dastalos táblámat kellett betörnie, baszom a jó anyját annak a rohadt állatnak. A szatócs ekkor nyilván nem gondolta végig, hogy ugyanebben az időben 6 milliárd embertársa közül legalább százezer, de lehet hogy túlzok: legalább 85 ezer feltette magának a "miért pont én?" kérdést, melyből ugyanabban a pillanatban legalább 1600 boltos volt, és 8-nak a neonfelirat betörése okozta a bánatot, akárcsak neki.

Amikor a busz elhalad a Dastal előtt, a boltost látom, amikor örül és amikor szomorkodik, és örömével a menny, bosszúságával a pokol angyalait hívja küzdeni a földlakók lelki üdvéért.