Pressburger Csaba-Saul
A kedves ismerősök elkerüléséről

Traktátus

Mindannyian utáljuk, ha találkozunk kedves ismerősünkkel. Ha szembejön velünk az utcán, és elkerülhetetlennek látszik egymás köszöntése. Mivel azonban nem pusztán egy ismerősről, hanem egy kedves ismerősről van szó, nem mutatkozik elégnek, hogy egy mosollyal kísért köszönéssel lerójuk illembeli kötelezettségünket, hanem meg kell állnunk, és a lehető legbutább kérdéseket kell feltennünk, illetve a lehető legbutább kérdésekre kell választ adnunk. És akkor még jól járt az, aki elsőként tette fel a "hogy vagy?", esetleg a "hát te (merre jársz)?" kérdést, mert a másik félnek, miután röviden és tökéletesen érdektelen módon válaszolt, fel kell tennie ugyanezt a kérdést, de szükségszerűen kicsit változtatva rajta. Valójában nem is dönthető el, kinek kínosabb: aki második kérdezőként tettetett érdeklődéssel lényegében megismétli a pár másodperccel előtte neki föltett kérdést, vagy annak, aki lényegében kénytelen megismételni az imént hallott, közhelyszerű választ.

Ez a tragikomikus jelenet, attól függően, hol és milyen körülmények között kerül rá sor, jó esetben akár a fönt vázolt beszélgetéssel véget is érhet. A poklok pokla azonban az, ha ennél jóval hosszabb időre, esetleg órákra össze vagyunk zárva kedves ismerősünkkel.

Ennek tipikus példája a tömegközlekedési eszközökön történő utazás. Éppen ezért, aki csak teheti, autóval jár. Az autó biztonságot nyújt a kedves ismerősökkel szemben, sőt kimondottan kellemessé teszi a velük való találkozást, de erre még visszatérek. Környezetvédelmi megfontolásból azonban gyakran mondunk le az autó nyújtotta kényelmi szempontokról, és kitesszük magunkat a teljesen fölösleges és kellemetlen találkozásoknak vonaton, autóbuszon.

A vonat sokkal biztonságosabb az írásunkban taglalt problematika szempontjából. Ha helyet keresve magunknak kedves ismerősre lelünk, a társalgás nem szükségszerűen haladja meg az utcai találkozás kölcsönösen feltett obligát kérdésmutációját felölelő beszélgetést, hiszen, még ha van is szabad hely az illető mellett, amit esetleg túlzott illemből fölkínálna, bátran hivatkozhatunk arra, hogy a vonat hátulsó részében már várnak ránk, így - sajnos - nem ülhetünk le mellé. Ennek persze feltétele, hogy a vonat legelején szálljunk fel mindig, és amennyiben szerencsés módon nem bukkanunk kedves ismerősre, mielőbb foglaljunk helyet a vagon elülső részében. Ezzel egyúttal megtesszük a maximumot a később felszálló utasok között megbúvó kedves ismerőseinkkel való találkozás kivédésére is, hiszen ha közülük valaki mégoly határozottsággal küzd is ugyanezen problematika ellen, mint mi, és ilyetén megfontolásból a szerelvény elején száll föl, céljaink közösek: bizton számíthatunk rá, hogy ha találkozunk, a rövid kérdés-felelet után arra hivatkozván, hogy a vonat hátulsó részében már várnak rá - továbbáll.

Az autóbuszban az egységes tér és a viszonylag kisszámú utas miatt sokkal transzparensebb a helyzet. Hátul várnak ránk - ilyen és ehhez hasonló, megjegyzem céljában nemes, hazugságokkal nem sokra megyünk. Kedves ismerősünk bármikor hátrapislanthat, az pedig senkinek nem hiányzik, hogy akihez mindaddig protokolláris kapcsolat fűzte, hirtelen egy leleplezett hazugság teremtette személyes viszony kösse. Nos, a légcélravezetőbb, ha a vonaton alkalmazott ellentétes stratégiával élünk, és a hátsó ajtón szállunk fel, ha egyáltalán tehetjük. A kockázat még így is nagyságrendekkel meghaladja a vonatét, de legalább a nagy számok törvénye alapján csökkentjük a valószínűségét a találkozásnak, ami ha mégis bekövetkezik, csak a kedves ismerősünk melletti ülés foglaltsága menekíthet ki bennünket a szituációból, magyarázkodás semmiképpen.

Sajnos, egyre több buszkarosszéria épül úgy, hogy nem hátul, hanem középen van a másik ajtó. Ez csökkenti a manőverezési lehetőségeinket és növeli a kockázatot. Mégis: akár hátul, akár középen nyílik a másik ajtó, amint betesszük a lábunkat az autóbuszba, azonnal forduljunk a haladás irányába, és üljünk le az első üres helyre. Ha azonban a perfid sofőr csak az első ajtót nyitja ki, kész, végünk, mindenki minket néz, kedves ismerősünk is, és mi is azonnal kiszúrjuk őt.

A tömegközlekedési eszközökön történő utazás talán legnagyobb veszélyességi tényezője a megállóhely, mint az utasok gyülekező tere. Hogyan elkerülni, hogy már itt ne fussunk össze elkerülni vágyott kedves ismerősünkkel? Egy kiszámítható országban könnyű: érkezzünk az utolsó pillanatban. Sajnos nem feltétlenül élünk olyan országban, ahol a járművezetők kínosan ügyelnének a menetrend betartására, így hiába érkezünk az utolsó pillanatban, várakozni kényszerülünk, a várakozás alatt pedig nézelődni jobbra-balra. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a szituáció kedvez leginkább az ilyen típusú találkozásoknak.

Bár hihetetlenül hangzik, bizonyos helyzetekben lehet kellemes is az érintkezés kedves ismerősünkkel. Mint már említettem, ennek egyik formája az autós vagy például a metróliftes találkozás. Az első esetben elég egy fényszórós villantás, tülkölés vagy egy karlendítés, valamiért még azt sem érezzük kínosnak, ha ő is ugyanazt a gesztust alkalmazza a biztonságot adó volán mögül. A metróliftnél természetesen az a föltétel, hogy a vele ellentétes irányba liftezzünk. Micsoda örömmámor önti el lelkünket ilyenkor! A találkozásoknak azonban csak egy elhanyagolható része az autós vagy metróliftes találkozás, következésképpen ritkán nevezhető kellemesnek, ha kedves ismerősünkkel futunk össze.

Éppen ezért az interperszonális érintkezésnek ezt, a még legnagyobb ellenségünknek sem kívánt formáját érthető módon mindannyian kerüljük. Mai, rohanó világunkban, amikor egy békés, közös családi reggelire sincs időnk, senkinek nem kellene lelkiismeret-furdalást éreznie amiatt, mert bevet minden leleményt, hogy elkerülje a találkozást kedves ismerőseivel.