Rózentál Károly
Elbocsátó

Vagyunk vagy százan a szegedi polgármesteri hivatal dísztermében. Elcsodálkozunk, hogy a néhány ember számára oly nagy eseményre ilyen sok hozzátartozó kíváncsi. Eskütételre invitálta be ugyanis a hivatal azokat a boldog polgárokat, akiknek ma adják át a magyar állampolgárság elnyerését igazoló okmányt. Hivatalnoknő olvassa a neveket, ebből, és a név viselőjének láttán győződünk meg arról, hogy van itt igen sokféle származású, nemzetiségű és bőrszínű ember. Csak sejteni lehet, hogy a legtömegesebb csoportot a mieink alkotják. A délvidékiek. A volt délvidékiek.

A hangszórókból hazafias dalok halk zenéje terjed szét a zsongó teremben. A hivatalnoknő közléséből érteni meg, hogy a jelenlevők zöme nem kíváncsi hozzátartozó, hanem alanya az eseménynek: vagy félszázan fognak itt ma magyar állampolgárokká válni. Köztük a mi gyerekünk. Látok itt négy ismerőst is: egy újvidéki házaspárt és egy csókai apát a fiával. A házaspár is és a fiú is mondja az eskü szövegét: ".hogy hazámat, Magyarországot híven szolgálom." Amikor már megyünk kifelé a teremből, a csókai apa, leplezett remegéssel a hangjában, megjegyzi: "Elengedtük a gyerekeket!" Hirtelenében átfut az agyamon: Csakugyan elengedtük őket? Nem. Nem is beszéltünk arról, hogy elmennek. Soha.

Egészen másképpen képzeltük el. Talán gyenge volt a képzelőerőnk.

Másra készültünk.

A nyolcvanas években - minden apai tekintélyemet kockára téve - sikerült elérnem a családi kupaktanácson, hogy gyerekünknek, a már kiművelt anyanyelvi készség mellé, meg kell szerezni a kellő szintű szerb tudást, ennek érdekében pedig legalább két évet el kell végezni a legjobb újvidéki szerb gimnáziumban. Így tették ezt boldog eleink: svábok, rácok, tótok, magyarok és egyebek, akik - ha nem akartak egynyelvűek maradni - gondoskodtak a nyelvtanulásnak erről a megfelelő formájáról: egymáshoz és egymás iskoláiba jártak tanulni. Aki a más nemzetiségűek között nem tudta magát megértetni, arra azt mondták, hogy kuka. A mi gyerekünknek a szerb tanulásához az alapot az szolgáltatta, hogy néhány nyáron át Szerbiában töltött a szabadságokból két-három hetet egy szerb családnál, szerb barátnő meghívására. De akkorra már keresztül-kasul beutaztuk Magyarországot, meglesve a kitárt és a rejtett értékeket éppúgy, mint a szégyellni valót. Egerben Dobó várát, Nagycenken Széchényi kastélyát, Visegrádon Mátyás palotáját, Szegeden még a múzeum lépcsőházában, a függöny mögé rejtett Feszty-körképet is. Húsz forint borravalót adtunk az idős múzeumi alkalmazottnak, hogy szemet hunyt e tiltott cselekedetünk felett. A szégyellni való leginkább az volt, hogy minden faluban, minden városban ott éktelenkedett az országot igában tartó Vörös Hadsereg emlékműve.

Látod, gyerek! Két ország, két nemzet szellemi kincseinek birtoklójává óhajtottunk tenni. Akartuk, hogy tudd: Mátyás király erősítette meg Jajca várát, építette Počiteljt a Neretva partján. Tudnod illett, hogy Árpád-házi Szent Margit Spalato mellett született, s IV. Béla királyunknak ugyanott nyugszik egy csecsemőkorban elhunyt gyermeke. Hogy a szlovéniai Celje városa a magyar történelmi főúri családnak, a Cilleieknek volt az otthona. S hogy a török elől menekülő szerbek feljutottak Esztergomba és Egerbe. És még sok egyebet.

Elengedtünk titeket mégis?

Nem. Határozottan mondhatjuk: Nem! Csakugyan nem döntöttünk erről.

Vonzott ugyan az anyaország, amelyet Sándor királytól kezdve tiltottak annak nevezni, Rákositól kezdve pedig nem is kívánták. Gyerekem! Tudjuk, hogy e vonzalom mellett sokkal többet nyomott a latban az, hogy innen valójában elüldöztek benneteket. A mi nemzetünk tagjainak szendvicset kínáltak az útra, csak menjünk, s mivel nektek nem nagyon akaródzott, sok pajtásotokat fegyveres harcra vittek a drávaszögi és a szlavóniai magyar testvéreink ellen.

Hadd mondjam neked: Én már voltam magyar állampolgár. Édesanyád is. Én úgy kaptam, hogy 1941-ben, húsvét táján édesanyám megfogta egyik kezével az én kezemet, másikkal a bátyámét, a kiskertünkből valamilyen virágot is szakajtott, az vittük a kezünkben, és mentünk a Nagyutcára, a templom elé várni a magyarokat. És jöttek. Nem sokkal utána beirattak az első elemibe. Magyar Királyi Állami Elemi Iskola. A keményfödelű Bizonyítványon ott a magyar koronás címer, benne a személyi adataim, köztük az, hogy: Állampolgársága: magyar. Mindkét öregapádról is van egy csomó azonos bizonyíték. Az apaiakat itt őrzöm íróasztalom fiókjában, egy vászonzacskóban. A most boldoggá avatott Károly királytól kapta őket 1917-ben és 1918-ban. Meg van itt a zacskóban egy lapos rézkazetta, benne egy picire összehajtogatott papírszelet, öregapád személyi adataival. Ez volt a dögcédulája. Azt hiszem, a nyakában viselte 1915 nyarán történt bevonulásától 1918-ig, a háború végéig. Azonosítására szolgált volna, ha netalán elesik a magyar hazáért a szerbiai, vagy az olasz fronton, amelyet végigharcolt. Ilyen adatokat olvasok belőle: "Heimatsberechtigt: Polit. Bezirk (Komitat): Újvidék. Land: Ungarn." Utolsó bejegyzésként, külön rovatban, az a cím, ahol Mihály keresztnevű édesapja, a te dédapád akkor élt. Ez azért kellett a szelence adatai közé, mert ide kellett volna küldeni a hírt, ha öregapád hősi halált halt volna. Túlélte, s 1942-ben vagy 1943-ban vitézzé avatták.

A másik öregapádnak a neve pedig bele van öntve a tóthfalusi templom egyik harangjába, mert hogy azt ő és élete párja, a te kedves nagymamád, öntették. Elfelejtettem már, hány hold földnek az árán. Ugyanők feliratkoztak Szegeden is a Fogadalmi Templom építői közé. Abban az időben ugyanis, amikor annak az építése abbamaradt, a torony csak félig készült még el. Egy csík jelzi ezt a tornyon, ott olvasható: AZ NEM LEHET, HOGY ANNYI SZÍV HIÁBA ONTA VÉRT. Amikor tovább építették, már leeresztették a határt Szeged és Magyarkanizsa közé. A nagyszüleid azonban, sok arrafelé lakó más néppel együtt úgy érezték, hogy a templom befejezése a mi ügyünk is. Nem tudom, hogyan juttatták el adományukat Szegedre, de többször mesélték a gyerekeiknek, hogy bőségesen adakoztak ők is.

Mint csekély tapasztalattal rendelkező egykori magyar állampolgár, talán átadhatok néhány élményfoszlányt.

Amikor én megkaptam a magyar állampolgárságot, akkortól kezdve mindannyian járhattunk magyar iskolába.

A nyolcvanas években Bosznia fővárosában a véletlen összehozott egy óbecsei születésű katonai ügyésszel. Együtt vacsoráztunk a Baščaršiján egy bosnyák étteremben. Ilyen magyar-szerb ügyekről beszélgettünk éppen. Egyszer csak - számomra minden összefüggés nélkül - hadarni kezdett egy magyar monológot Árpád atyánkról, aki neki persze nem volt atyja, legalábbis úgy tudta, nem folyik az ereiben szittya vér. Mert ebben azért soha sem lehetünk olyan biztosak, hogy kiben milyen folyik. Amikor a végére ért, világossá tette, miért darálta le a szöveget. Abban az időben, amikor én és ő is magyar állampolgárrá lettünk, ő - közlése szerint - kénytelen volt a magyar tanterv szerint bebiflázni a magyar történelmet. Azt közölte velem, ott a vendéglőben, Szarajevóban, hogy az a rezsim olyan kegyetlen volt, hogy beléje verte ezt a szöveget, még meg is pofozták érte, pedig egy szót sem értett belőle, habár még mindig el tudja mondani. Úgy beléje verték. Elhittem neki, nem is vitatkoztam erről, de elgondolkodtam, hogy mint a királyi Jugoszlávia polgára, már óvodásként én is kénytelen voltam magolni egy versikét, amiből azonban csak néhány szó jutott már eszembe, valami ilyesmi, hogy "majmun sztári, ogledalo neko, a video szebe". Az egészből annyit tudtam, hogy a majmun majom. El szerettem volna mondani ennek a katonai ügyésznek, bár attól is tarthattam, hogy ha valami megrögzött és korlátolt emberrel van dolgom, esetleg nagy bajt is keverhet belőle. Nem ezt mondtam. Részint, mert nem tudtam belőle sokat, részint pedig, mert ezt a szöveget még nem a mi akkori hazánkban, az önigazgatású Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságunkban taníttatták velem, óvodással. Mást kellett kitalálnom. S eszembe jutott, hogy az Újvidéki Magyar Tannyelvű Főgimnáziumban, 1950-ben is tanultam egy, e tekintetben tanulságos szöveget. Ante Bucić, a jólelkű tanár, aki a Predvojnicska obuka elnevezésű tantárgyat tanította, megmagyarázta nekünk, diákoknak, hogy ezt a tantárgyat mindannyiunknak meg kell tanulni. Hozzátette azt is, hogy ő tudja, mi magyar diákok sokan nem értjük, amit mondunk, de hát ez a regula. És én megtanultam. Ott, a Baščaršiján elkezdem verklizni: "Puska je osznovno orúzsje szvakog vojníka, kojim sze unistávaju neprijatelyszke zsive szile vatrom, bajonetom i kundákom." Most meg ő nézett rám bárgyún, de hamar kapcsolt.

Volt tehát nekem kétszer is állampolgárság-cserém, anélkül, hogy ebből nagyobb ügyet kerekített volna a csere idején élő államhatalom, mint amekkora már volt is. Nevezetesen a háború olyan helyzetet teremtett, hogy még csak nem is közölték velem, ha változott az állami hovatartozásom. Párizsban, az 1947-ben aláírt a békeszerződés szövegében talán találhatnék erre utaló kikötéseket, de nem akarok most ilyesmi után kutatni. Most arra várunk, hogy megtudjuk: az édes anyaország lakossága az általunk nem kis erőfeszítéssel kikényszerített népszavazáson tud-e gyógyírt adni magyar állampolgárságunk elvesztésétől támadt mély sebeinkre.

Ezt is elmondhatom: Az 1990-es évek elején, egy rövid ideig, könnyen lehetett magyar állampolgárságot kapni. Akkor nagy családi perpatvar kerekedett abból, hogy határozottan elleneztem a kérését, gondolván, majd visszajöttök ti, elüldözöttek. Tévedtem. Most már úgy vagyok vele, hogy ha ennyi idő után megszerezted, nem csekély áron és sok utánajárással, becsüld meg, csakugyan szolgáld híven. S ha majd jön a népszavazás, lesz eggyel több, aki a kettős állampolgárság megadására voksol. Gondolom, hasonlóan vélekedik az a félszáz sorstársad, aki ott, a szegedi polgármesteri hivatalban veled együtt mondta a fogadalmi szöveget. Olyan sokan voltatok, hogy némi szimbolikus gond is támadt belőle. Az volt ugyanis a ceremónia egyik szép jelenete. Aki kezébe kapta az állampolgársági bizonylatot, egy szál virágot is kapott melléje. Talán többen sereglettetek oda, mint a szervezők számították, mert a végén elfogyott a virág, s az utolsóknak már nem jutott.

Aztán mentünk kifelé a teremből. Gratuláltunk nektek, mint a boldog nyerteseknek szoktak, vagy az új házasoknak.

Korábban is szerettem Szegedre járni: az ünnepi játékokra meg távolabbi kirándulásokra: Ópusztaszerre például. Amióta ti is ott vagytok, már van hol meghálni. De lakni én csak itt gondolok. Meg megpihenni is majd. Hogy a nagyszüleitek temetőit legyen, ki ápolja. Ne legyen gondozatlan, mire birtokba vesszük a helyüket.