Samu János Vilmos
Körülírni a DNS-t

...egy-egy szöveg befogadása bizonyos narratívák kiépülése esetén a szemantikai síkban megnyíló, a történő olvasási folyamatból kimaradó szubjektum terétől eltérő, re-prezentatív, jelek által megnyitott térhez vezet(het), amely éppúgy különbözik a szöveg körüli "valós" tértől, ahogyan a jel kifejezési oldala is különbözik a tartalmitól. Az anyagiság mint előfeltétel, a jel érzékletességi posztulátuma, ami nélkül a reprezentáció sohasem bontakozhat ki, lényegében az eltérő konceptuális minőség, a hozzáférhetetlen alapelv mint a határátlépési aktusokat szavatoló differencia jelenik meg, nem pedig stabil (vagy legalábbis lokalizálható) tárgyként. Amíg a jelet dekódolom (például olvasok egy szót), a tartalmi oldal (a jelentés) viszonyai háttérbe szorítják, láthatatlanná teszik a jeltest dimenzióját (ahhoz, hogy megértsem mondjuk a dér szót, nem koncentrálhatok a d betű balra domborodó "hasára", kisé magasabb "szárára", a vonalaira-görbületeire, hanem csupán felismerem mint tovább utaló hangjelet), amelynek teljes mellőzése esetén viszont nem alakulhatna ki az értelem. De természetesen, ha valamely vizsgálat alapjának tesszük meg, ha kijelentjük róla, hogy az értelemképzés végső, leírandó/ható feltétele, és az elmélet fókuszába helyezzük, úgy éppen a jelentés veszik majd el. A jel anyagára koncentrálni éppen azt jelenti: nem engedni a jelentésnek, hogy megtörténjék; látni a d, az é, az r betűket, érzékelni sajátos, különálló és anyagi (vagy virtuális) létüket, azt jelenti, távol tartani a dér jégkristályait, a tél hidegségét, a nulla fok alatti csapadék ujjbeggyel érezhető poétikáját, azt jelenti diszlexiásnak lenni.

A szignifikáció előfeltétele nem valamely megragadható pozitív entitás, hanem egy olyan különneműség, amely a jelentések egymás közötti elhatárolását, tagolását végző különbség helyett gyökeresen, összevethetetlenül eltérő mint eltérés, mint eme eltérés mozgása. A jelek érzéki vetülete nélkül nincs jelentés, de eme érzéki vetület visszahozhatatlan elhagyása nélkül sem (ha megértem a szó jelentését, amikor éppen értem a szó jelentését, nem érzékelhetem a betűket, az anyagiságot, a grafémák rajzolatát, nem koncentrálhatok arra). A jelentést nem rendelhetem a jeltesthez, de a jeltestet sem a jelentéshez, és ha egyáltalán elvégzem a megkülönböztetésüket (ahogyan most tettem), úgy csak az egyikből való kilépésről beszélhetek a másik irányában, illetve a másikba való belépésről az egyik felől, amely mozgásban bármely oldal megállító elhatárolása ellentmondáshoz vezet. Ha a jeltest dimenzióját nyitom meg, a jelentés hozzáférhetetlen, (így nyilván konzekvens módon nem is beszélhetek róla) miközben természetesen fordítva is így van: vagy a papírt tapogatom, a monitort, a sorokat, a pontokat, a tördelést nézem, vagy Júlia szerelmét aktualizálom, olvasom-értem. A kettőt egyszerre sohasem, hiszen ha az egyik van, a másik nincs, és ha a másik van az egyik nincs.

A jel anyagiságának tere, akár a súrlódás a mozgással és sebességgel szemben, ellenállás, legyűrni és hátrahagyni való akadály, egy szomszédos, mindig jelenvaló Másik, eltérő közeg, ami azonban kihagyhatatlan, és ami nélkül nem valósulhat meg a jelentés.

Bár magától értetődően feltehető a kérdés, hogy vajon az anyagi oldal érzékelése anyagi természetű-e, vajon hogyan alakul a jelentés másikjának a létmódja ott, ahol azt mint anyagit tételezzük, ahol tehát anyagisága is egy értelem, és kevéssé konkrét térfoglalás? És ezen a ponton már talán megfogalmazható az a kérdés is továbbá, hogy miként értelmezhető a májusban indult, DNS nevű kulturális folyó-irat azon jellemzése-mondata, a szerzők-szerkesztők azon állítása, hogy a DNS önmaga körül van, hogy vajon miért tátong a kiadvány gerincének felénél egy nyílás/lyuk, illetve miért írják különválasztva a folyóirat szót, meg hogy mindezen jelenségek esetleg összefügg(het)nek-e? Elvégre - némi elméleti elvetemültséggel - könnyen elképzelhető a következő:

Ha egy tematikus kiadvány, amely az értelemhordozó közeget, a médiumot, a médium sajátságát tematizálja (az agyagtábláktól a virtuálmegjelenésig) annak anyagiságában, és tulajdon testén keresztül vázol jelentéseket, akkor a fentiek értelmében, éppen azért, mert az anyagi és szemantikai oldal között nincs kimutatható átmenet, mert a kettő, amint mondtuk, gyökeresen eltér, megvalósíthatatlan feladatra vállalkozik. Mindazonáltal eme megvalósíthatatlanság nem a gyöngéje, vagy ellentmondás, hanem a folyamat/folyószerűség biztosítéka, annak foglalata, hogy a jeltestből való szüntelen és a jelentés szempontjából, a jelentés végett szükségszerű kilép(eget)és mechanizmusa követhető/megidézhető legyen. A folyóirat teste mint test eme szöveg értelmei révén nyeri el azt az anyagiságra vonatkozó tulajdonsághalmazt, ami viszont a jelentés alakulásának feltétele.

A folyóirat lapjain az olvasás során megnyílik egy jelekből építkező tér-idő, amely nyilvánvalóan különbözik a lapozgató olvasó terétől, de eme tér-időben éppen a jel anyagisága, a folyóirat teste tematizálódik, egy olyan entitás, amely megegyezik az olvasó terével. Ez a test azonban hozzáférhetetlen mégis, amíg szövegben szólnak róla (vagy a test vagy az értelem!), hiszen a látható-fölfogható nyelvi vagy képi információk minősége, azok tere és ideje mindig eltér az olvasóétól, aki azokon kívül helyezkedik el. De kívüle van e lyuk által megnyitott térdimenziónak is, vajon nem éppen azt a teret nyitja-e meg a gerinc hasadéka, amelyben az olvasó is találja magát? És vajon a jelentés, amelyet kizárólag és egyedül a befogadó tud aktualizálni tulajdon viszonyaival, most szintén nem eme nyílásszerű téridőbe töltődik-e mint a befogadó téridejébe, azaz abba a jelenségbe, amelyet természetesen még a lap testéhez sorolunk (a lyuk is része a DNS-nek), és ezért a jelentés meg a test (hiánya az űrben) találkoznak? És ez az űr lesz a test mint jelentés, és jelentés mint test, de csak akkor, ha az űr körüli lapok kibontakoztatják ilyetén természetét, ha az önmagát tematizáló test eljut ehhez az űrhöz, ha azt önmagaként írja le mint testet, mint az elérhetetlen szomszédos anyagit, információhordozót, médiumot, amit a verbalitás határoz ugyan meg, de ennek a verbalitásnak a létmódja, tér- és időbeli keretei megegyeznek a testtel, az ahhoz tartozó űrrel, azzal, ami csak akkor van, ha ami körülötte helyezkedik el, őt írja. Ha pedig a DNS testtel írná a testet, akkor nincs más választása, mint hogy így tegyen, hogy eme űr köré rendezze verbális és ikonikus információit, hogy eme információk révén írja önmagát, ami csak az űrben teljesedik ki a mondott feltételek szerint. A DNS-nek önmaga körül kell lennie (ahogyan szó szerint is önmaga körül van), abban a létben/levésben, ahol ez a körül-lét is önmaga, meg az is, ami körül van, hiszen sem az egyik, sem a másik önmagában véve nem elegendő. Ezt a levést pedig írni kell, folyamatosan írni, hogy az űr mint űr a test része legyen a nyelvi megnyilatkozás értelemképzésében (hiszen anélkül egészen más is lehet), és hogy eme értelemképzés az űrhöz mérten létezzék. Folyamatosan írni kell, és ez az írás (most is történik, a Kilátó lapjain, a DNS önmaga körül van) folyó irat inkább, mint folyóirat...