Samu János Vilmos
Aingusz és a tündérlány

Az eső illatú, fanyar és halálba lebbenő, felhősen elpihenő konok éjszakában ragadósan harmatos, zsenge virágok, de csillagok meg a ganéba leásott Hérakleitosz aithére magasában, gubancos-tejfehér, szerves és súlyos fellegek fölött is langyos-cirógató érzéki fuvalom ébred, az onánia istenség nyugalmas bólintása, az állatkör ábráinak világközi porzóiból hintett parányi érintéshullás - az ujjlenyomat ismeretlen én-labirintusának kiszámíthatatlan érintkezése a bőrből kihasadó szaru kvantumnyi hegyével, szőrszál szúrásával -, ami egy hívogató álom sötétség-elragadtatott zuhanásának szempillába akadó gyönyör-függeszkedése, illatos hajcsigákba csavarodó kékezüst láthatósága mély, mély dekoltázsban, földieperforma édes közelében, épp csak hogy nem a mennyországban. Aingusz nyughatatlanul színes, szívverdeső, fülledt éjlátomása, a szerelmes hattyúlány tündérröpte neuronok hidroxil áztatta, bársony-lebegő, remegő-kéjes képzeletzseléjében, ahol a nyugalom a sárkánytó habjaiban elmerülő, szigorú tekintetű, gyönyörű-aprócska varázsos boszorka szemlehunyása, amint az aszketikus-távoli Hold sercegő rajongásától csillámos vízfelszín törékeny-gyönyörű csípőjének finom bőréhez ér, a hajszolt nekibuzdulás, a szívkamrákban bugyogó vér csillapíthatatlan heve meg az álmodóé, aki most a mindösszesen három látogatásból először fogadja a kínzó boldogságot, és öntudatlan élete egészen a pusztulás.

A Bruig na Boan rettenetes urának, Dagdának és a test verejtékes és nagylelkű ajándékait osztogató déli hetérának erős-uralkodó gyermeke legvégül Bodh és a rőt szakállú Ajlil révén mindenesetre elérkezik a háromszor ötven fehér madár (kettő-kettő nyakán ezüstlánccal összekötve) aranyfürtjeinek sorba rendezett beteljesülés-alakzatához, a legelöl hajlongó elérhetőségbe-nappalba, a tündér megismeréséhez, akaratának kifürkészéséhez, de nem most, semmiképp sem most, amikor a titokzatos éji jövevény még váratlanul keresi föl, ismeretlenül emeli keskeny nyakszirtjéhez, kényeskedő mozdulattal, vágysűrű, nehéz varkocsát, és menthetetlenül, gyógyíthatatlanul beteggé teszi a lángoló szerelemben.

Telt ajkának szétpattanó fügéhez hasonlatos repedezett pirossága, picinyke, vaj érintésű, de feszes-plasztikus, kemény-erőszakos, kérlelhetetlenül előre meredő mellecskéje, a napszínű hálós harisnyába bújtatott, vékony-tejfehér mancsocska tökéletes-formás, játékos ujjai, a habokból kivillanó rózsaszínű, orgonavirág illatú punci puha pelyheiben fönnakadó vízgyöngy-buborék-szivárvány-villódzás, a hívogató-kedves, ártatlan (fellatio)csücsörítés, óceán-végtelen tekintetbe beleevező hosszú-nehéz, repdeső szempillák, szuszogó-táguló orrocska, szúrós-satnya, gyengécske, csókhívó-áttetsző váll, egy kéjsóvár, kislányos sóhaj, mélyen Morpheusz vörös birodalma alatt, a herezacskó ráncos csüngése szorongó tisztaságában, mint amikor egy elviselhetetlen fájdalom szétömlik a mellkason, és hosszú-hosszú pillanatokra megáll a légzés, mert az életen belül is jogait követeli a halál.

Aingusz megpillantja érzékei türelmetlenségét, és ereiben keringeni kezd a bűn.