Samu János Vilmos
Szetanta útja Emin Mahába

A kariai Szalmakisz gyötrelmes és a végsőkig ragaszkodóan forró, tisztátalan és kéjsóvár, ám önfeláldozó és a legbonyolultabban összekuszálódott mítosz véghetetlen majd-jába és egykoron-jába rovódó, szennyes, buja szerelme, Hermész és Aphrodité védtelen-merengő, gyermeki-tiszta, mindazonáltal feszes lábszárú és pazar izomzatú gyermekének verejtékes-váladékozó, de a boldogságba siklást érdessé és keménnyé mosó, a penis glans alatt gyűrűző-égető fájdalmat okozó (tó)ölbe(n) merítkezése, jóllehet, az archetipikus szükségszerűség feddhetetlen-bocsánatos, kényszerű-örökkévaló érvénye irányítja, most mintha fölforgatná Aingusz amúgy sem nyugodalmas álmait, vérének, Szetantának növekedéséről alkotott, onto-mitogón elképzeléseit, Kuhulin ifjúságának ártatlan nekipróbálkozásait és helytállásait, csöndes-kimért, cselekményszövő töprenkedését (amennyiben kizárólag rá figyelünk, amennyiben ő a nem-szerző), a leírásra váró napot, amely huszonnégy órát számlálna időkeretként, de itt inkább megtestesül (az édesszájú és elvetemülten örömteli, Szilénoszéhoz mérhetően kemény faszú Ré női pandanja, a szőrös-csöcsös Derdriu négykézláb való delelőre vonulása, omlatag-lágy, kemény-gömbölyű, mézbarna kebleinek forróságsugárzása), úgyhogy az órákba, percekbe, másodpercekbe, egyáltalán bármi elkülöníthetőbe osztható temporális és fogalmi helyett inkább egy nyúzott barack édes-sűrű, lassan csöppenő-ujjhegyről leszopogatható gyümölcscukor heve kívánkoznék ide, a leíráshoz, amely a köldök alá is csurog-csapkod, és keresésére indul az alapos-földerítő, kissé kiszáradt nyelv, egy olyan tapogató-ízlelő történet, amely nem retten vissza a szókimondástól.

Persze, persze Szetanta, a későbbi házőrző-bűnbánó, hősies-rettenetes Kuhulin, Konhovár király lovagjai közé sóvárogta magát, akik délelőtt versenyjátékokat játszottak, azután leckét tanultak, és a költők énekét hallgatták, napnyugtakor ostáblát játszottak, készültek tehát a becsületes és megörökítendő, példamutató élet magasztos-tiszteletreméltó tevékenységeire, tudásra meg méltóságra, szilárdságra és fegyelemre, elöljárásra, a Ködök Birodalmát messziről elkerülő barangolásra, de vajon elérkezett-e oda, vajon szerencsésen megúszta-e a túlérett mandarinnap levecses, punci-csurgó, nyöszörgő-sóhajtozó, nemiségen túli, csábító arcpirítását, tulajdon zsigereinek fortyogását-hajthatatlanságát, Derdriu halálos mosolyát, pillangólétének szállingózó-hulló, vágyszipogástól magasba kapó könnyed röppenését, szabályos-ápolt karmocskáinak lapockába tépő orgazmus-hisztériáját, pillantásának kérlelhetetlenül magával rántó érzékiségbe csukódását, a bőr alatt remegő, ellenőrizhetetlen idegszálak önkívület-rángását, hirtelen föltörő, magas-mély elfogyatkozás-sikolyt, vajon a magával cipelt ezüstlabda nem gurult-e nem várt irányokba, a kis hajítódárda hová/merre fúródott ábrándos szökellései, szűzi-kisfiús bóklászásai során, a jelerdő valkűrközepén, ezen az Aingusz által álmodott mocskos-szeplőtlen érzéki napon (a barack hamvas bőre vékonyan-csusszanva fölpördül-megmutatja ízletes húsát, amely föltárul és illatozik, akár az osztriga, hívogat és elvarázsol, akár egy anuszával játszó holdistennő, szeret, mint a mandulafa hófehér virága)...

Lug tündér szőke-kék szemű, tavi nimfákkal fogant gyermeke (ki volna anyja-szerelme, az egyetlen Kedves, akivel megesett a tündérkirály sperma-rajongása, lucskos disznóságainak maradandó-gyönyörű életnyoma), a varázserő meg boszorkányság helyett Dionüszosz nevelőjének potenciájával megáldott vándor-nyughatatlan kis nomád még a király udvarának, gyakorlatozó lovagjainak csapata elérése előtt megtorpan szorongató-lövellő, bármire elszánt vágyától, az égre pillant, és eszébe jut a sosem látott Ereskigál fehérfolyásos-érinthetetlen, duzzadó-fájdalmas éj-eljövetele, takaró-nyirkossága, és a sírásra görbülő kisfiúszáj szavakat buborékozik: mint húgodtól, a tavaszi záportól fölöntözött, nedvesen illatozó, nyákos mohaszőnyegek egyszerre férfiúi-hullató, és asszonyi-magába fogadó (Istár vidám cseppecskéinek ejakuláció-pergése bőségesen patakzó szekrétumgyöngy), kéken csábító és molyhosan elfekvő, csúszós-ingatag, halott-élő széles ájulata, a fölszakadó fellegfegyelem fényesen-fájdalmasan elterülő puhaság sík(os)sága, mint Phantaszosz elbűvöltjeinek megszaggatott esengése-áhítozása, ha sorjázó feslettség-képek, domború-rajzos bárányfelhők vonulnak az ártatlanság magányegén, és vér tolul a bimbós vagy/meg szabdaló-öklelő, dombocskába púposodó húspiros érzékenységbe, emelkedő-türemkedő gyönyörűségpöcökbe, amelyről kisfiúlétem parányiságában senki sem tudja, minek neveztessék, szóval ennyire mélázva és vágygyötörten, nyughatatlanul, de bizalmatlanul kívánkozom színed elé, gyönyörű, fekete Alvilágom, hosszú combú, elviselhetetlen Ajkacskám, aki reszketeg félelmemet, és elszánt nekibuzdulásomat lágyan-forrón magadba fogadod, nem faggatsz koromról, és sosem kérded, honnan jöttem, csak meg- és kifordítod a világot, amely úgysem lesz az enyém, mert Katbad, a bölcs, idejében rendelkezett, márpedig a jóslat épp hogy a kimondatás révén teljesedik be, hiszen idebent semmi sincs a szövegen, meg Rajtad, káprázatos elmúlásomon túl...

Aingusznak gondja támad az összeszövődés terhes-csomós zűrzavarosságával, valamely Morpheuszhoz illő elválasztatlanság kétes-rettenetes, kimondott-megmutatott hazugság-teljességével, az Ekhó szerelmét visszautasító, Szetantához hasonlóan hosszú aranyfürtöket fésülgető, gyanús kézlejtésű, de legalább határozottan megnevezhető, utóbb virággá sorvadó ifjú mítoszának háttérbe szorulásával, ami olyan, mintha elhallgatnánk Istár nővérének kétségkívül pedofil (Szetanta még csak ötéves, amikor elindul Konhovár király udvarába), ám borzongatóan kéjes ájulását az ifjúval való érintkezés során, aki a szerelmi csatában legalább olyan hősiesen helytállt, mint később, a soha meg nem ért férfikorban, amikor kíméletlen erejével mindahányszor legyőzte a véres fogú, szégyenteljes vereséget, és még hírénél is hatalmasabbá vált, ha bögyörője aprócska-ráncos, picinyke-aranyos maradt is. Szetanta, a későbbi Kuhulin, a hűséges kovács házőrzőjének védtelen-hősies, későn érkező (repedt harangok és gyertyalétben lecsúszott házak, kitömött, csapkodó madarak és szétcsúszott tetők várják az éjben bóklászó, számkivetett töprenkedőt, akit emlékezet nélkül bocsátottak útjára mégsem-feledhető történetek) pirkadattáji gyilkosa, amiként a druida elbeszélte és rámutatott, hamar elérkezett önálló földi létének mesés-mitikus, majdnem-élvezhető arche-alkonyához, szépsége elmúlásába és ereje elapadásáig, szuronyának lehorgadó vége közelébe, oda, ahol megremeg a szemhatár, behúzza farkát Fenrir, a farkas, mocskos-morcos Ereskigál éjhajába fröcsköl a gyötrelmesen előtörő, nehéz és átlátszatlan, sokáig visszatartott, szinte hártyába zárt meleg sperma-hajnal, és minderről tudomása volt, már amikor mesés útra kelt a Hadész meg Hel, Ereskigál és Dromosz birodalma felé, vulvaország paradicsom-kárhozatának levecses-magvas, végtére összemosódó-piros, vértiszta közepébe, mindezt félelem nélkül látta és vállalta, pedig egészen másként is tehetett volna, övé volt a menekedés és az élet, a szorongás nélküli derű és könnyedség, felelőtlen maszturbációk nevetséges-narcisztikus üressége, talán a teljes boldogság.

A legerősebb hős, a gyermek Lovag idő előtt férfivá lesz, és halálának biztos tudatában száll nyeregbe (a Corbin által készített kissé esetlen, mindazonáltal makulátlan kidolgozottságú, kényelmes, cirkálós nyereg a legádázabb agresszivitásra is képes Fazer farokidomán) és indul Emin Maha tündöklő fehér erődítményéhez, társait rendre maga mögé utasítva a lovagi vetélkedésben és a tomboló-fékezhetetlen erő tékozló pazarlásában, ami nemcsak a hatalmasnak kijáró rettegettséget meg tiszteletet, de a halál irigykedő, és ezért gyorsan soron következő hívását is jelentette, amelytől egyáltalán nem rettent meg, hanem hallatára még elszántabbá vált. ("Az örök élet iránti vágyakozásában fejeződik ki az, hogy meg akar halni önmaga számára: ettől kezdve örökös változás kezdődik... Meghalni önmagunk számára, vagy legalábbis egyenrangúként élni a halállal, ez annyi, mint a pillanatban élni, fittyet hányni a túlélés ösztöneit igazgató aggodalomnak.")

Senki sem csodálkozik Ereskigál feslett készségességén, sietős lépteinek ugrándozó-vidám, húsringató, száguldó-kebelhintáztató gyönyörrohanásán, ruganyos hajcsigáinak halántékra boruló kunkorodásán, a lábkarikák és fehérarany karkötők türelmetlen zörgésén-csilingelésén, amint a bukás és fekete pokol felől érkezve hazugságot meg csábítást, megnyílást és nőiséget, borzalmat meg öntudatvesztést, nászrepülés-kilobbanást, növekedést-terjeszkedést, vidámságot és ordítozást, szerelmes gondtalanságot-álmodozást, felelőtlenséget, könnyedséget, megigazolást nem igénylő ernyedt-aléló derűt, hideget és lihegést, suttogást meg sikolyt, a farkasok óráját, Orpheus alászállását, Isten árulását, a Tündöklő halálát, borzalmat és reszkettető iszonyatot, sziromhullást, a szív véletlen és ostoba elszorulását, szúrós gyötrelmet, tompa esdeklést, egy faszra áhítozó angyal kétértelmű-elragadó ártatlanságát hebegve kettényitotta meggypiros, túlságosan telt, fényes-csillogó ajkát, és Szetantához szólt: sohasem történhet nagyobb és az isteneknek inkább kedves esemény veled, aprócska-óriás hősöm, mint hogy velem, önmagad elől is elhallgatott disznóságaid csillagszemű, levedző-hajlékony őzikéjével, a pusztulás nimfájával találkozol, aki csupán kedvtelésből választom, hogy a magasabb rendű istenek táncos lábú kísérője, a hegyek, folyók, erdők ura legyek, hiszen voltaképp én vagyok - Dromosz után - a leghatalmasabb teremtő, és bárki összecsuklik előttem, aki csak meglát, legyen bár a felső levegő parancsolója, vagy kéjsóvár halandó, magába feledkező körkörös teljesség, amiként Hermaphroditoszom az, vagy a csontok szemfehéren világító, zörgő ridegsége. Elvarázsolom a reggelt, és belém múlik a józan nap, fölszakítom a rendetlenség édes-vétkező dagályát, és ölembe merül a harcos megtartóztatás, a szemébe nézek az eltévedtnek, miközben számba veszem túlnövő férfierejét, szolgálatkészen megalázom, és fájdalomba eresztem az ágaskodó méltóságot, odaadom magam egy olcsó-láthatatlan halálért, dögbűzért-ocsmányságért, megrémisztem az erektáló kisfiú buta álmodozását, meghallgatlak ostoba Kuhulin, és elérkezem-alászállok, aztán majd kiderül, hogy elviselsz-e, lesz-e mese találkozásunkból, amely annyira lehetetlen, mint a valkűr szerelme, vagy egy anális orgazmus, hócsillámosan fehér, tündöklő éjszaka, szeplőtlenség a kunilingusz lefetyelő nedvességében, lehetetlen, mint a boldog fájdalom, a vidám-vigaszteli korai halál, aranysárga, édes eső, virágkehely-kitárulkozás jéglepedő üveges csöndjében, soha többé-már-megint, a halálra pirkadó élet-hajnal, egyetlen, és mindenki előtt ismeretlen Kedvesem véghetetlen szerelme, kurvalétem átérezhetetlensége, sötétségem gyalázatos forrósága, amellyel mégis átmelegítem a szíveket és vágyakozást támasztok, amelytől föllobban a szorongáscsönd didergő-rázkódó dermedelme, istenem, Kuhulin, tudod-e, hogy elérkezem, és neked semmi közöd ehhez...

Az ifjú lovag mindenüvé szóródik és bölcsessége régen nem az övé, még csak nem is az elbeszélésé, amely elringatja és fölemeli, akár a létének megtoldásával játszó elégedett-büszke, reménytelenül megnyugtatott, gyermekét hintáztató apa, akinek jámbor derűje a kék-fátyolos felhők közt, Lolita-sikolyban, viháncoló öröm-nyöszörgésben, markolható búzaillat érzéki kenyérpuhaságában-túlélésben, kétes ragaszkodásban, elvégre a szavak jelentésáldozata a szédület és megszűnés közömbös feketeségébe roskad, ahol csöndről beszélni is értelmetlenség, mert benne nyílik a végtelen, és ott minden magafeledkezett szendergés a hulló halálé.

Amikorra nyilvánvalóvá lesz, hogy Ereskigál, az alvilág királynője sohasem hagyhatja el birodalmát, hanem az élet ráeső részét egymásba szaladó, nyirkos folyosóinak visszhangos-tág undorítóságában, lidércfalak kísértet-kopogásában tölti, és magához hívja az eltávozót, aki legyen bár ezerszer is a szerelem oltalmazottja, dühöngő tébolyában és ideje elfogyatkozásában ("Nem áll módomban részletezni a tébolyt, amely ezer alakot ölthet, s amelyről, álnokul, a tiszta szerelem ismerteti meg velünk a legvadabbat, azt, amely a halál küszöbéig sodorja az élet vak túlzásait."), végül kivetkezik önálló létéből, és ellenőrizhetetlen paroxizmusa a nászhalál elszabaduló vonaglásává válik, a gyermek Szetanta fölnövekedésévé és mitikus hőssé válásává, csak épp olyan halál által, amilyent egyedül a szenvedély ismer.

Édes kicsi lovagom, túr gubancos fürtjeinek illatos-végtelen vastagságába a királynő, aki útnak indulva úgy hitted, majd a csata tesz naggyá, és ezért nem féltél a napnyugat acsargásától, a druida jóslatától, sorsod készséges beteljesítésétől, a hatalmas túlerőtől-túlságtól, amely kibontakozás előtti valócskád ártatlan-hiszékeny bizonytalanságára tör, de hírnevet és emlékezetet ígér, édes kicsi száguldóm-elvarázsoltam, hát mégis megtaláltál, és álmatlanságod mostoha méhében megérezted, hogy én vezetlek át, engem kell hogy keress, ha megigézett a pillanatnyi ragyogás és az észvesztett, szikrázó-fényeskedő undor hatalomudvara, az irtózat és szentség idegenség-csábítása, a talajvesztés véletlenül meglelt, bonyolult mámora, pendülő fiúságod büszke-nevetséges, mohó követelődzése, elképzelt ridegségem és megtörhetetlen ellenállásom reménytelen kihívása, combom boszorkányos ezüstívelése, amelynek tövéből a kéjcsermely fanyar-forró, síkos, zafírkék tilalma-ösztöne buggyan, amelyet hálós harisnya selyemszorítása ráncol és púposít, hullámoztat-szaggat miriádnyi tapintásbeggyé, mutat meg és zár is el mindjárt, hogy az érintés csak felerészt történhessen meg... Ugye érzed, amint tenyerem homorulatába helyezem herezacskód, és testem melege szerelmesen elkeveredik töltődő-pumpáló véreddel, mert én érzem, ahogy az érdes és pihés-huttyadt erszénykében mozogni kezd, megindul az élet két apró, de súlyos elevensége-szolgája, előbb széttartva egymástól, majd fölhúzódva-aláereszkedve, mígnem ismét csomóssá és érdessé lesz a békahátszerűen megkeményedő bőr, és a rákornyadó lándzsácska lassan elválik tőle, és a nyughatatlanság és félelem, a szédület ismeretlenjébe emelkedik, amely már belemarkolt zsigereidbe, kitágítja látni alig tudó szembogarad, sudár melled gyémántkemény bimbójába mar, úgyhogy Éósz hajnalistennő vétlen gyermekének enyhe fuvallatait is csak kéjkínnal viseled, görnyedező menekvésvágyadban egyszerre föltárod és fölkínálod, ugyanakkor hajoldozva óvod és megvonod tőlem ágyékod előremeredő gyötrelmes érzékenységének rugalmas rózsaszínjét, amelyet most hozzáértő ujjak bontogatnak, amelyet megátalkodottan, de gyengéden hámoz, gyönyörré nyúz a vonagló éjfellegvilág, mérsékletedre szakadó, elborító fürtjeim kárhozatnehéz csábítása, egy kívánt és elérkező menekvés...

"Mintha a szaporodás gondolatából kiindulva, tőle független, megfékezhetetlen áradat szabadulna el. (...) A végtelenség a halált jelenti annak, akit vonz; szédület vagy iszonyat fogja el azt, aki önmagához - és ingatag, önző nézeteihez - méri azt a végtelenül jelen levő mélységet, amely egyszersmind végtelen hiány. Mint a halállal fenyegetett állatot, a döbbent mozdulatlanság és a menekülés egymással elviselhetetlenül keveredő reflexei ebbe a halálraítélt pózba szegezik, amelynek közismert neve szorongás." Mert hát Szetanta, vagy éppen az őt álmodó, mesébe feledkező Aingusz távozóban volt, és aggodalmas szívének cseppet sem jelentett megnyugvást a mítosz kifordítása, a vad szarvasok vontatta, vérző-lecsüngő hófehér hattyúk vérétől körbefolyatott kocsi fölcserélése az Istennő okozta izgató borzalom sebzett-tipró vagina-mindenségével, amely mégis egy archetipikus szopás bársonyos-lágy, burukkoló-nyögdelő közönségességébe, illetlen érintések durva-perverz olcsóságába töltődött, amint félig öntudatlanul és az öröklét felé csusszanva megfogalmazta magának: a mindenkinek kiszolgáltatott hús biológiaünnepe a végső tisztaság, hiszen tovább prostituálni már nem lehet, szóval bátran belekapaszkodhatom, meg Ereskigál gyönyörű és hódolatra méltó, abszurd és érdemtelen, pöttyös-ikrás, megmagyarázhatatlan rajongása, ínyének nedves forrósága most úgy körbe vesz, akár egy mindig csak nekiveselkedő, ám a mocskosságtól mindegyre visszarettenő, teljességet hazudni kívánó, odaadó nimfa, Hermaphroditoszra tapadó féltékeny Szalmakisz, aki nem érti, hogy arra a rebbenékenységre, létre ébredt, jácint tisztaságú egyértelműségre vágyom, amelynek érintése olyan gyöngéd, mint amikor trópusi tengerek fölött tanácstalanul összerezzen egy jámbor-eltévedt felhőcske, és szitáló-létezhetetlen hópihéivel cirógatni kezdi a sustorgó habokat.