Samu János Vilmos
*

"kéjem örvend az övének, és az azonosulástól eltérő összekapcsolódásban, ebben az át-lényegülésben az Ugyanaz és a Más nem összeolvad, hanem éppen hogy - minden lehetséges terven túl - minden értelmes és intelligens képességen túl a gyermeket nemzik." Azt a gyermeket, aki még nincs, akár a halál előrevetülő, eljövendő semmítése-visszaírása majd ha mégis megérkezik, és titoktalansággá, pusztulássá, a borzalom nem-jelentésévé lesz. Módunkban áll-e az ontológiai szövegszerű és történő kitárulkozását egy gyilkos szerelemben, véres combú, acsargó Erószok könyörtelen és mindigre rosszhiszemű játékában megragadni, megérinteni a sötét sugárzást, a történetet feketébe csavaró, elhulló fénytelenség-formát, ahová a csábítás rejtőzik és mi engedelmeskedünk? Módunkban áll-e felejteni emlékezés helyett, hiszen "ami a lét ajtói mögött van, a semminél kevesebb (...) Ez a semmi azonban különbözik a szorongás semmijétől: a semminél kevesebb titkába temetett jövendő semmije.", ahová a halál vezet.

És vajon képesek vagyunk-e meghalni, ahogyan elvetél a magát hordozó gondolat, kéjes nedvességgé roskad egy mocskos felhő, mitikus eufemizmussá nemesül az Eurüdikébe maró kígyó születése, az átírt esemény, amelyről éppen Orpheus mondja:

A kígyó álma sziszegő és hideg, mozdulatlan-nyálkás, tekeredő-pikkelyes, földízű-égtelen és, akár az apró rágcsálók meleg kis bundája, puha-selymes, süppedő, véres és fürgén mocorgó, mint a hiábavalóan kapálódzó törékeny-apró lábak végén aztán elmerevedő parányi ujjak, vég- és kezdettelen, mindig üregekbe húzódó, vércsepp bimbójú infravirág, nyirkos torokalagút, fénytelen szemvillanás, a lombiknak feszülő méregfog halál-ejakulációja, sűrű, fehér csorgás, vegetatív könyörtelenség-orgia-közömbösség, fölnyithatatlan kárhozat-érintkezésfelület. A kígyó álma otromba ujjakkal összeszorított, kitépett szemgolyó gyertyaláng-pupillája. Az a lúdbőrös szorongás, mint amikor valaki olyan hal meg, akit nem a szív vagy az elme, valamely uránium sugárzású rajongó gondolat szeret, hanem az anyagcsere, a nyálkahártyák nedvességének néma cuppogása, a hús sörtés göcsörtjei, az az odaadó lelkiismeret, amely pirkadatkor a lélek mellé kuporodik, és az elcsendesedő szerveket váladék mocskos zsigerzacskóba rántja, amit patakzó, ömlő-szakadó gyémántkönnyek sem mosnak átlátszóvá.

Amikor a fondorlatos, romlott és nagyon magányos Loki, Baldr, a szépséges gyilkosa koldus száműzetése során a harmadik határhoz érkezett, a babalétű Tündérmosoly-Nika érintetlen álmához (UFO, 3-rd perspective, Nica's dream), rózsaszínű hegyek és hajlékony hangok, kitüremkedő-törékeny, gyenge halmocskába emelkedő bőrrel fedett könnyű kulcscsont meg gyöngyöt reszkető szerelemfekete mandulaszem boldogságközelébe, mélységes-mély vágyba zuhant, hatalmas mellbimbók ragadós-piros édességébe, amelyet a bűnös óriáslány úgy kínált föl, ahogyan összetört lekváros üvegből az egymás mellé illesztett tenyér gyűjti össze, majd nyújtja előre a cukros pépet, és noha küldetése maga volt a pokol, a világvége gyűlölet nélküli szorongása, Ázpusztulás, a gonosz nászból mégis gyermekecske gömbölyödött, a Világéjszaka mindent elborító tengerének fölcsavarodó kígyógyermeke, aki átéri a földet (mindenüvé elér), és olykor kanyargó létének hóbortjából, kúszó jég-gyönyörűséggel gyilkol, forró vért ont. És persze senki sem tudja, hogy az összecsavarodó kegyetlenség mozdulatlan pikkelyei, az iszonyatos érdesség, a fájdalmasan ingerlő súrlódás gyűrűző párnáján esetleg nem a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom nyugszik-e, akinek köldökéből (a Lokit elcsábító óriáslány pillangót mintázó piercingje néhány pillanatra a Főnixnek tetszik, de mielőtt alaposabban is szemügyre vennénk, a hatalmas lábak egymástól elfelé úszó gleccser-széttárulása magával ragadja a tekintetet) az Egynek Teremtő Ereje, a meg nem moccanó, négyarcú ül, szóval hogy a kígyót nem Anantának hívják-e, és mi keletre tévedtünk, vagy esetleg még mindig Midgard az utód, akinek tengerbe vettetés a sorsa, minthogy anyja a Kacér, nemzője pedig a Gonosz?!

Jeges-forró szekrétumban fürdő, széles csőrű csiklókacsa, hatalmas selymű, Martini ízű rosso-orchidea, ellenállhatatlanságba zuhanás, öntudatlan osztódás. Loki a világ kapujánál fölismeri az óriáslány duzzadó-puffadó, nyákosan fénylő fürösztetlenasszony-szagú kínálkozó kellemeit, a végtelen hüvely összeszoruló, bezáruló, kéjnyomorba kényszerítő, az elragadtatásig imádott piros-kebelező kígyó-bensőjét (UFO, 3-rd perspective, le serpent rouge), és halált álmodik, pornográf fondorlatot, hatalmas faszt, amely a szivárvány palástú légies tündérek torkába hatol, és elfojt minden szót, minden ökrengő panaszt, ami még a tisztaságé lenne. Az első gyermek, a saját farkába harapó, földet körülérő boldogtalan, tengermélyre vetett, végtelen csöndbe merülő rettenetes torzszülött, a világ legrejtettebb sötétségébe beleérő paraszimpatikus didergés, az elmerült kígyó, az a halálos lesben állás, amely különbözik Visnu hordozójától, az örök óceán színén himbálódzó jámbor lappangástól és minden új kihordójától, Brahmá gyökerétől, a szörnyeteg, Éhségen, Veszélyen, Szerencsétlenségen uralkodó Hel, és az acsargó, a macska lábdobogásából, az asszonyok szakállából, a hegy gyökeréből, a halak leheletéből, a madarak nyálából és a medve inából készített béklyót széttépő Fenrir fivére, könnyes szemű, hirtelen lobbant, mocskos, de gyönyörű szerelem (Abélard és kedvese, Mickey és Mallory, Bateman és Jean, Odin és Sokfélenanna, Aingusz és a Tündérlány, Szetanta és Ereskigál) nyugalmas-lassan mozduló gyermeke, az óriáslány ábrándos szenvedélye, bensőséges sóhajainak sperma érintésű megváltás-feddhetetlensége, liliomfehérsége-álma-reszketése, kebléhez szorított, rajongva féltett elsőszülöttje, aprócska porontya-hajtása.

A merülő kígyó nem Ananta, hanem fekete virág az egyedülség hűvös tengerében.

A rajongott borzalom láthatatlan-fájdalmas megnyílása, ártatlan orgazmus utáni fátyolos tekintet (a kéz melegétől fokozatosan elhomályosuló borospohár), Phanész elrejtőzése, a tél csípős illata valamely nyári-fülledt napszállta színtelen-szürkülő remegő levegőjében, a Legdrágább sóvárgott alászállása ki tudja hová, a Legdrágább születése, ki tudja miből; a merülő kígyó Lokinak, a gonosznak és magányosnak szerelmes érintése óriáslányok nyakhajlatában, piszkos körmű, szúrós simítás a pusztulás és gyűlöletesség combtő-nyákosságának érezhetetlenségében.

A kígyó a legmélyebb ragaszkodás, és szendergése kelyhében ott van a varázslat.

*A kivetett