Samu János Vilmos
DNS 2²

A címben megadott kettes számot nem emeltük a négyzetre, nem egy matematikai műveletre utalunk, vagy próbáljuk bizonyos távolabbról-közelebbről meghatározható beavatkozással megadni a DNS kulturális folyó-irat képletét-levezetését, értékét egy differenciális univerzumon belül, ahol valamely rámutató gesztus, esetleg egy bonyolultabb eljárás segítségével megtalálhatja a maga helyét, megnyugtatóan behatárolható pozícióját. Csupán a kettes számot kívánjuk a jelén túl, jelének előfordulási számával, mondhatni testével érzékeltetni olyképp, hogy kétszeresen is leírjuk: egyszer "nagyban", egyszer meg "kicsiben" a hatvány illúziójával, amit kizárólag az elrendezés, a megjelenés módjának és a (matematikai) konvenciónak a találkozása idéz elő, mintha egy önnön (jel)testével is teljesértékűen információt kommunikáló kiadvány működésmódját próbálnánk leképezni, hiszen a DNS első évfolyamát záró két száma, noha igencsak eltérőek, külön-külön a második sorszámot viselik magukon (szóval két második szám jelent meg), és míg az egyik méretes, A 4-es formátumú, addig a rendhagyóan csomagolt másik egészen apró, zsebre vágható. Meg kell(ene) keresni tehát egy olyan nyilvánvalóan különös nyomtatott forma hivatkozható identitását, amely azon túl, hogy önmaga körül van, önnön keretein kívülre is terjeszkedik (például a jelen sorokat mint a folyó-irat értelemképzését is tollba mondja), ráadásul a sebesség vég- és kezdettelenségét is megidézi, a (mindig) folyó jelentés temporális eseményében alkalomszerűen ellenszegül a reprezentációnak, amely egy lokalizálható értelemegységet (a re-prezentált) feltételezne.

"Valamely fogalom specifikációja midőn elérkezik individuációjához, nem egy végső - akár az anyagból származó - megkülönböztető jegy hozzájárulásával áll elő. (...) Az individuum azonossága nem abban áll, hogy hasonlít magához, és megengedi, hogy kívülről egy mutatóujj révén azonosítható legyen, hanem hogy ugyanaz - hogy önmaga, vagyis hogy belülről azonosítható. Az olyan viszonyok, mint a végtelen ideája (...) a belső logikájában lelik meg helyüket - egyfajta mikro-logikában, ahol a logika a tode ti-n túl is folytatódik." Mondja Emmanuel Lévinas, és ha elfogadjuk megjegyzését a megkülönböztetethetetlenség aligha állja útját a két test identitása, egyáltalán léte kimutathatóságának. Viszont ha mindkét szám kettes, úgy egyaránt mondhatjuk, hogy azonosak egymással, illetőleg, hogy az egyik a másik, és fordítva: ekkor azonban a belső logikájában az eldönthetetlenség törése keletkezhetnék: a meghatározandó ugyanaz nem ugyanaz, hanem ugyanaz, mint a tőle különböző Másik, valamely azonos értékkel ellátott és kívülről a szemantikai és episztemológiai mezőben izotóp entitás, amelyről nehéz volna eldönteni, hogy vajon bármely tekintetben előbbre való-e, sőt, hogy egyáltalán emez előző nélkül értelmes-e róla beszélni, hiszen az elmondottak rá is vonatkoznak. Eredettelen és mindig-már-történő haladásban találjuk magunkat, akárha a DNS 1 első és utolsó oldal nélküli úton-levése ismételné önmagát finoman modulálva (a kisebb kiadványon egy zöld színű világítótest található, amelyet, ha megtörünk világítani kezd, fénysebességgel kommunikálja magát, úgy, hogy mögötte a verbális közeg jelei találhatók; a DNS első számának zöld viaszát is meg kellett törni, ahhoz, hogy a mögötte található verbális és ikonikus közeg működésbe lépjen: egy másik, Másik finom moduláció!), szóval mégiscsak különbözve némileg.

"Mivel a reprezentáció már mindig is elkezdődött, nincs tehát vége. Ám el lehet gondolni annak a bezáródását, ami vég nélküli. A bezáródás az a körkörös határ, amelynek bensejében a különbség ismétlése vég nélkül ismétli önmagát. Azaz a bezáródás a különbség játéktere. Ez a mozgás a világnak mint játéknak a mozgása.

Elgondolni a reprezentáció bezáródását tehát azt jelenti, hogy elgondoljuk a halál és a játék kegyetlen hatalmát, ami megengedi a jelenlétnek, hogy önmaga számára megszülessen, és élvezettel feleméssze önmagát a reprezentáción keresztül, amelyben kitér önmaga elől önmaga megkülönböztetésében (différance)." (Derrida)

Egy távoli és tisztán teoretikus perspektíva, a korpusz megszámlálhatósága-elkülöníthetősége a mathesis universalis kérlelehetetlen, jövőből-elkövetkezőből származó szigora, amellyel elrendezi-helyére teszi (toposz) a végtelenbe írt, önmagától (is) különböző DNS-gyermeket (makacs és mégis-megjelenő elkötelezettség-önfeláldozás, itt van - itt lesz jámborság-ajándék), kissé eltávolodva kimondja, hogy egy átfogób rendszer szerint a negyedik szám előtt életbe lendülő nyomtatványok valaminő szukcesszív számozással is elláthatók, és az anomália ellenőrizhetővé lesz. Csak éppen milyen negyedik szám az, amely nem a harmadikat követi, hanem két másodikat, és az elmélet következetessége mellet milyen szerepe lehet mindebben a gyönyörnek és (derridai, gadameri, levi-strauss-i, flusseri) játéknak, ahová a totális diszkurzus menekülne rövidzárlatai elől, pedig az elemezhetőség épphogy kibontakozik-burjánzani kezd, úgyhogy ami az intellektus szédületét-teljesítményét, felelősségét megszólítja, elháríthatatlanul érkezik-követeli jogait?!

Nemes homo ludens, progresszív szellem örülj, mert megint/továbbra is van DNS, és általa égaljunk a legörvendetesebb értelemben európai!