Samu János Vilmos
Aingusz éjszakája

Ahogyan a rubintajtékot vető üveges mámorgyöngy, csurgó-csorduló, vékony palacknyakból előbuggyanó töltődő vörösbor, vagy a szív szöveteit elöntő vágyakozás-részegség hemoglobin melege, a gyönyör horizontja felől emelkedik, duzzad a bársonyosan puha, nedves-forró, réveteg éjszaka, és szúrós-rideg csillagok pontozzák ki macskagerinc boltívét, akárha aprócska mellek csücskének bizsergetően zsugorodó, a legmélyebb kéjbe világító-meredő, kóstolható bimbói lennének. Éjszakai virágok mutatják így kelyhük legmélyét, obszcén-kitárulkozó illatpárájuk érzéki izgató ködének omlatag fészkét, a szerelem biológiai színességét, tisztaság és vétkes-szégyenteli összeütközésének sóhajszárnyakon repdeső kettősségét, amely sötétségbe vonja a küszködő morális elmét, de fölemeli és mindenek elé helyezi a pillanat kígyónyelvként mardosó, epekedő ösztönösségét, azt a halált, amellyel titokba némul a mégis-kimondás.

Aingusz lehajtja a fejét, és kissé szomorúan néz Maia nimfa szőke gyermekére, akinek derűje-szálldosása, tolvajló pajkossága, játéka-komolysága, véletlenszerű ötletei most oly távol állnak tőle, mint a hús legmélyén zajló életes-undorító fortyogás a nemesítő rajongástól, szerelmes csók a nyálmirigyektől, varázsos tekintet a látóideg kocsányos végtelenségének koponyába csavarodó csigavonalától. Hermész legszebb titka eddig Athamasz, Orkhomeosz királyának lefegyverzése, és a szépséges Dionüszosz megmentése volt, a mámor gyanús és kétségbe vonható mítoszba menekítése, amelynek körülményei tisztázatlanok, ezért senki sem tud Themisztó buja csábításáról, és az ereboszbeli kalandról, ami után a hírt hozó örökre elnémult, úgyhogy csak magát a hírt hozta mint e hozást, a titkot fölfejtetlenségében, ám láthatólag, hogy a világnak meggyűljön vele a baja.

Most alkony és a fény után minden mégis világossá lesz, mondja csendesen a tündérkirály, világos és gyöngédségtől ragyogó, akár egy hálós szövésű harisnya, ha a megfelelő lábacskára kerül, ha drótszerű elágazásaiban - mint szőlőfürtben a langyos esőcsepp - eltévedhet a mérsékelt gondolat, a józan mérlegelés, ha a mellkast és a nyugalmas álmot fölperzseli a vágyakozás, bár úgyis minden izzik és parázsosan világít, dől, hullik, szétterül-kiterjeszkedik, múlik és búcsúzik, fölkínálja magát a gyönyörnek. Így omolnak össze világok és dübörögnek, döngenek végig láthatatlan háborúk, szorítja meg a kétségbeesés a szegycsont mögöttit, így kap szárnyra a tehetetlen tanácstalanság voltaképp-tudom akarata-félelme, feszül a fájdalmat okozni nem akaró őszinte szeretet a szükségszerű, zsigerekben gyúlt makacs-kínzó lángnak, amelytől hogy is lehetne szabadulni, amelyet miként is lehetne odahagyni, amikor mélyebbről szivárog mint a lét, és az elvarázsolt lélek ennyire ragaszkodik hozzá... Fekete-kék, összezárt-kemény héjú kagylók csavaros belseje, nyákos fájdalom-puhaságuk kocsonyás lüktetése hallgat ilyen bonyolultan, keserű-zúgó, végtelen vizek áramló tömegei alatt, Okeánosz rettenetes hűvösségében, a víztükör szétcsúszó-hintázó villanásai siklanak ilyen hangtalanul, ha az Ainguszhoz hasonlóan magányos Hold egyedülség-gyémántjait hullajtja, éppen a messze kioldott éjszaka legcsöndesebb óráján.

Meglehet, nem is a tündérlány látogatja érzékeny-üreges, hideg szorongásodat, borvilágos, mérsékelt meséid moha tapintású mitikus szövetét, az odaátra figyelő borús nekirugaszkodás halk szavú beszámolóit, a hajnaltáji, elbeszélt káprázatot-lidércet, áldozatot-alámerülést, végtelen utat-nomád nyughatatlanságot, a kínkeservvel előcsikart, pillanatonként megszakadó elragadtatást, mondja az Iót megszabadító Hermész, meglehet egyáltalán nem is róla van szó, mint ahogy tudva levő, hogy ami esthajnal után következik, az sem azonos önmagával, hanem inkább csak messzire süllyeszti a sötétségbe merülőt, és maga is eltűnik ebben az eltávozásban-újságban.

Aingusz pedig leszegett fővel álldogál (álla szinte a mellén), szája szegletében olykor ijedékeny mosoly csillan, akárha egy megtördösött varázsban aggodalmaskodó, szintén álmodó távolságra figyelne, amelynek mondani szeretné, simogatva és ajándékul, tisztán és odaadón, kissé félénken mondani, hogy: kedvesem...