Sándor Zoltán
A férfi és a nő
"Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtaláltad a kimeríthetetlent."
Hamvas Béla
Az érintés
A harangok zajával érkezett. Kora reggel. Egy unalmas őszi reggelen. Az idő tájban, amikor még a gyermekek alszanak, és a hangok visszhangoznak. Bement, letette szerény poggyászát a padlóra, és az alvó Férfi mellé telepedett az ágyra. Mire felébredt, az asztalon várt rá a reggeli, az újság és a forró kávé. Semmi különlegeset nem észlelt az esetben, hiszen már régóta várt rá. És most végre eljött.
Egész délelőtt beszélgettek. Az indiai tehenek sorsáról, az Új-Zéland szigetén élő bárányokról, meg miegymásról. Estére, mire a Férfi visszatért az ügyvédi irodából, a Nő eltűnt. Csak egy levelet hagyott maga után az asztalon: "Tudod, hogy a város, ahol élünk, tele van szörnyetegekkel?" - állt rajta.
A fiatalember százszor és megannyiszor újraolvasta ezt a rövid szöveget. Mindaddig semmiben sem talált megnyugvást, amíg a külváros peremén, egy hányavetett parkban ismét a Nőre nem bukkant. Már várt rá. Ahogy megpillantotta, tüstént futni kezdett feléje, és a nyakába borult.
- Délibábok a pusztában, mint menstruációs vérbe mártott kaviár, azok voltunk, amikor felismertük egymást a sokaságban; Te és én: két térből kirekesztett bohóc. Délibábok a pusztában, akár egy szertefoszló mámor. - mondta elérzékenyülten, majd később lelkesedéssel mesélte el a Férfinak az utóbbi néhány nap eseményeit.
Ezentúl így éltek: kettesben. A fiatal ügyvéd és a titokzatos hajadon, aki éjszakára mindig eltűnt, hogy reggelre újra megjelenjen. Egy alkalommal a Férfi rákérdezett, hol szokott éjszakánként tartózkodni, mire a Nő furcsán rámeresztette szemgolyóit és átfutott a másik szobába. A Férfi soha többé nem kérdezett tőle semmit, ami felháborítaná Őt.
Idővel csókjaik által kirajzolt sziluettekké váltak, amelyeket nap mint nap durva simogatásaival átitatott a zord Nap. Esztendők múltak így el szelíd boldogságban, amikor, mit ad isten, kollegái és munkatársai fogadást szerveztek, és őt is meghívták a mulatságra, de az orrára kötötték, a Nő nélkül, akiről annyit mesél, ne is menjen. Otthon elmondta barátnőjének munkaközössége kívánságát, mire az csak annyit mondott:
- A szem csak egy elvarázsolt kő.
Elérkezett az a bizonyos nap, beesteledett, a Nő, mint máskor is, készülődni kezdett, de a Férfi az ajtóba állt és elzárta előtte az utat.
- Ma este nem mész sehova. Velem maradsz - mondta a Nőnek, aki nem ellenkezett, csak figyelmeztetésképpen megjegyezte:
- Megbánod.
A fiatalember nyelt egyet és a Nő közvetlen közelébe lépett. Kigombolta ingét, lassan lehúzta róla, majd a szoknyáját is, és így tovább: mindent sorban. A Nő teljesen meztelenül maradt, a Férfi csak bámulta.
- Puszta a délibábokban - azzá leszünk lassan. Virtuális bábok önnön képzeletünkben. - mondta a Nő, de a Férfi, mit sem törődve az intelmekkel, felemelte a kezét és megérintette a Nő mellét. Az volt a szándéka, hogy majd teljesen magához öleli Őt, de ezt már nem tehette... Egyedül ment el a fogadásra.
Az elhatározás
A Férfi éveken keresztül - túl sokáig - űzte mindazt, amit mások vártak el tőle. Élte a kakofonikus zajjal dúsított kaotikus nagyvárosi életet, és annak látszatát keltette, hogy élvezi is azt. De a fogadás utáni reggelen kicsordult a pohara.
Rettentő fejfájással ébredt, és miközben a különféle pezsgők és borok savanyú utóízével viaskodott, úgy érezte magát, mint Kafka ama hőse, aki egy reggel bogárként ébredt fel. Én is csak egy féreg vagyok, szögezte le elkeseredetten.
Órákon át tehetetlenül fetrengett az ágyban, mindeközben a legkülönösebb gondolatok tépték és járták át megviselt idegzetét, míg rá nem ébredt, hogy alapjában véve senkinek sem tartozik semmivel. Egyébként is, ha már megszületett erre a lepratelepre, azzal az aktussal egyidejűleg talán azt a jogot is kiérdemelte, hogy úgy élje le, vagy ha úgy tetszik: úgy pocsékolja el az életét, ahogyan az neki éppen megfelel.
Kínkeserves küszködések árán kikecmergett az ágyból és még aznap délután - ismerősei, rokonai és szeretői őszinte megrökönyödésére - becsukatta ügyvédi irodáját, előkelő kliensei számára lemondta szolgálatait, kacsalábon forgó villáját pedig, az össz bennelévő művésztárggyal, luxuscikkel és egyéb csecsebecsével egyetemben, eladásra bocsátotta.
Néhány héten belül, miután az ingatlanáért kapott összeg nagy részét a rászorultaknak adományozta, szerény pénzköteggel a zsebében repülőre ült, átszállt néhány tenger, folyó, hegyszoros, város, sivatag és sziget felett, majd a földgömb másik csücskében, favágóként, új életet kezdett.
A találkozás
A Nő egy másik őszi reggelen toppant be a favágó szerény otthonába - és életébe. Bekopogott, lenyomta a kilincset, és bement. Helyet foglalt az asztal körüli székek egyikén, majd részletesen elpanaszolta vendégfogadójának, mennyire elege van szakácsnőjének a konyhájából, bármit is készítsen, neki az a benyomása, mintha nap mint nap egy és ugyanazt az ételt fogyasztaná.
- Nekem teljesen új ízekre van szükségem - magyarázta szinte kétségbeesetten.
- Hol ez tetszik, hol az, ilyen egyszerű az egész - mondta kissé bölcselkedő hangnemben a favágó, és a Nő elé helyezte, az asztallapra, a csésze forró kávét, miután ő is melléje telepedett.
Egyáltalán nem lepte meg az asszony váratlan megjelenése. Már régóta ismerte Őt képzeletében, azzal is tisztában volt, hogy előbb-utóbb csakis felbukkan a láthatáron. Ez csak a beteljesülése volt egy rég megálmodott valóságnak.
Az álom
A Férfi álmában ismeretlen tájakon kószált, csakhamar el is tévedt, és ki tudja már mennyi ideje - az álmokban az idő másképp múlik, mint a valóságban - céltalanul bolyongott, amikor megpillantotta a Nőt egy országút menti szemétdomb kellős közepén ácsorogni.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.
- Látod, várakozom. Egy vagány ír író, aki franciául is ír, meg franciázik is olykor, gondolom én, álmába keveredtem, és ő kapva az alkalmon, idehelyezett, hogy isten tudja, meddig várakozzam az ő eszményi lényére. De úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Ha megengeded, veled tartok.
- És mi lesz vele?
- Kivel?
- Akire vártál?
- Semmi közöm hozzá. Különben is, honnan tudod, hogy éppen nem rád várakoztam?
- Rám várakoztál?
- Nem tudom, de te jöttél. Miért ne lehetnél pont te az, akire várakoztam? Te vagy az első emberfia, aki be merészelte tenni a lábát ebbe a kietlen, puszta időtlenségbe, örökös szürkületbe, miért ne lehetné, akkor pont te Ő?
- Ő?
- Az, akire vártam.
- Igazad van, miért ne lehetnék?! Mi akadályoz meg abban?!
- Szóval, veled tarthatok?
- Természetesen - mondta határozottan a Férfi.
- De mi lesz majd, ha felébredek? - kérdezte a Nőtől később, míg az út menti porban üldögélve pihentettek.
- Semmi különös. Visszatérsz a másik oldalra, és ott majd bevársz engemet.
- Mikor fogsz jönni?
- Ez nemcsak rajtam múlik.
- Értem - mondta sóhaj közepette az álomsziluett-favágó, majd felébredt.
Hetekig, sőt hónapokig lelki szemei előtt ezzel az álomképpel bújt az ágyba, de mihaszna, idővel bebizonyosodott, hogy pusztán szabad akaratát latba vetve nem képes továbbfolytatni álmát. Arra tényleg máshol kerül majd sor, és nem ott, ahol elkezdődött. Ezért megtanult türelmesen várni, és semmin sem csodálkozni, ami emberi.
A beszélgetések
Evilági megismerkedésük pillanatától kezdve a Nő szinte naponta megfordult a favágó kis faházikójában, kisöpörte azt, életben tartotta a kandallóban lobogó tüzet, olykor meleg vacsorával lepte meg a kimerítő munkából hazaérkező Férfit, és valahányszor együtt voltak, mindkettőjük számára érdekes és izgalmas eszmecseréket folytattak.
Beszélgettek az indiai tehenek sorsáról, az Új-Zéland szigetén élő bárányokról, a sivatagok állandó változásáról, amikor a szél egy homokszemcsét magával ragad, és eredeti helyzetéhez viszonyítva kilométernyi távolságra teszi le. Elmélkedtek középkori orgiákon és a boszorkányégetéseken, megvitatták az űrutazás fortélyait, megosztották egymás között véleményüket a posztmodern társadalom tarthatatlanságáról, pontosabban a posztmodern ember elsilányulásáról, tunyaságáról, viccelődve fejtegették az ókínai hiedelmet, aminek értelmében az emberek tücsökként térnek vissza ebbe az életbe, elképzelték, hogy majd ők vajon mik lesznek, és elég az hozzá, hogy meghitt boldogságban teltek el közös perceik.
A Nő rendszerint minden este eltávozott, hiába marasztalta még egy kis időre a favágó, hogy aztán másnap ismét megjelenjen.
Egy alkalommal könnyektől duzzadt szemekkel érkezett, és csak annyit mondott a Férfinak:
- A város, ahol élek, tele van szörnyetegekkel.
A Férfi magához ölelte és vigasztalásképpen annyit mondott neki:
- Minden város tele van mindenféle szellemileg leépült kreatúrával, azért élek én ITT - a valóság határán. Ne sírj - adta hozzá, közben tenyerével letörölte a zokogó Nő könnyeit -, a szem csak egy elvarázsolt kő...
A pianínó
A favágónak már messziről megütötték a fülét a faházikójából érkező, kutyacsaholással színezett zongorahangok. Leverte bakancsáról a havat, és benyitott meleg otthonába. A Nő a helyiség közepén elhelyezett pianínón játszott, fekete, rövidszőrű kutyája pedig a hangszer mellett hallgatta gazdasszonya hangversenyét. Miután befejezte a szerzeményt, leült a Férfi mellé az asztalhoz, kézfejére eresztette gyengéd ujjacskáit és annyit mondott neki:
- Ha megengeded, itt maradok nálad. A pianínón, a kutyámon és néhány személyes dolgomon kívül semmi mást nem hoztam.
A favágó egy ideig szótlanul bámult a válaszra váró kíváncsi Nő arcába, majd azt mondta neki:
- Akkor majd ezentúl gondoskodni fogsz róla, hogy a kettőnket melegítő tűzhely sohase aludjon ki.
Vacsora és fürdés után a Férfi ágyba bújt, a Nő pedig eljátszott neki néhány szonátát és etűdöt, majd jómaga is levetkőzött, és miután egy nyaláb fát vetett a tűzre, befeküdt a favágó mellé az ágyba. Egy ideig némán feküdtek egymás mellett, szótlanul figyelték az ide-oda evickélő, furfangosan csurglizó lángszirmokat, majd a Nő a Férfihoz simult és a fülébe súgta:
- Holnap majd megtanítom a lángokat újabb táncmutatványokra.
- Vagy ők tanítanak meg tégedet újabb szerzeményekre - mondta higgadtan a Férfi.
- Nincs hatás visszahatás nélkül - tette hozzá a Nő.
- Ebben nagyon igazad van - helyeselte a Férfi, és magához ölelte a Nőt.
A monológ
Másnap, munka közben, a favágó azon töprengett, vajon hány billentyűje van a pianínónak, és megrettenve ébredt rá, hogy fogalma sincs: neki, aki kifogástalan megfigyelőképességgel, aprólékos, már-már szőrszálhasogató rajongással vonzódik a részletek iránt; de aztán, amíg brummogó és pufogó motorfűrészének reszelős fogazatával vajdarab módjára hasította kettőbe a hatalmas bálványokat és farönköket, miközben Liszt- és Rachmaninov-szerzemények dallama csengett elméjében, a favágó következetesen leszögezte, hogy nem az számít, hogy hány billentyűje van a pianínónak, hanem az, hogy általuk hányféle hangkombinációt lehet megszólaltatni és felsorakoztatni egymás után, aminek kiszámításához matematikus-zenész-istennek kell lennie valakinek, hogy kifürkéssze.
- Olyan EZ, mint az erdő - mondta este a Nőnek, miközben az ágyban feküdtek. - Az átlagcsavargó részére csak egy újabb menedékhely, ugyanolyan, mint a többi, de az, aki naponta ritkítja, majd később friss facsemetéket ültet el benne, tudja, hogy reggelenként sohasem abba a rengetegbe lép be, amelybe az előző napon. Tudja, hogy annak ellenére, hogy az erdő mindig ugyanazon a helyen terül el, mindig más és más, külön entitás, amelyet minden egyes alkalommal újra meg kell hódítani, különben elidegenedik tőled, és könnyen megeshet, hogy felületességed miatt előbb-utóbb a számodra ismeretlen - amit figyelmen kívül hagytál -, sötét mélységének a martalékává válsz. Valamennyi erdei barangolás újabb meg újabb utazás és kihívás és ismerkedés kell, hogy legyen.
A Nő nem szólt semmit. Fejét a Férfi mellére fektette, és mosolyogva figyelte kutyáját, aki a csend és lélegzés titokzatos dallamára andalító táncot lejtő lángok előtt némán lebzselt.
A várakozók
- Vártad a nyarat - mondta sok-sok nyár után a Férfi a Nőnek. - Emlékszel?
- Az előre bejelentettet. A mindenkit megilletőt. Az igazit. Az egyetlent.
- Esténként kiálltál az erkélyre, tekinteted összeölelkezett a feletted lévő végtelen feketeséggel, az égi tenger néma dicshimnuszokat zengett törékeny létedről, én pedig titokban szerelmes verseket írtam Neked.
- Keresd meg a szerencsét a csónak alján, utána meg engem. Légy makacs és önfejű, szemérmetlen, akár egy bohém költő. Denevér egy tál földieper közepén, birsalma egy éhenkórász festő akvarell-csendéletén. Légy gátlástalan és mohó - róttam a szavakat.
- Te pedig csak álltál szótlanul, gyengéd ujjacskáiddal ölelted a karzatot, amíg lágy szellő lebegtette vékony selyemszoknyádat, segítettél az Istennek újraértelmeznie az idő logikáját - a teremtés és az ítélet napja közti körkörös űrt, a Világegyetem extremitásait. Vártad a nyarat. Emlékszel?
- Én pedig vártalak Téged. Sok-sok nyáron át...