Sándor Zoltán
Feltámadás

"Csak a másik emberrel kapcsolatban lehetünk valakik, önmagunkban semmik sem vagyunk."

Karl Jaspers

Lecsapott tekintetem az orrom hegyére szegezem. A beavatatlan számára eltökéltnek tűnhetek, de személyesen inkább csak egy bátortalan betolakodónak érzem magamat. Fogalmam sincs, hogyan kerülök ide. Mint a másnapos, amikor tömjénillatú szobában ébred, idegen ágyban, ismeretlen hölgy mellett. Valahol agyam fekete lyukai között ott dereng a tegnap este: a vezérigazgatóval folytatott rövid vita, hazatérés az irodából, kávé... Semmi több. Mitikus emlékezés. Várjunk csak! Igen, egy szépítőszerkészlet is itt van valahol tudatom zegzugában. A fürdőszobában botlottam bele. Hogy került oda? Ki hagyta ott? Lehet, hogy ez nem is tegnapi kép. Csak a létfenntartásom szolgálatában lévő, új erőt nyújtó vezérmotívum céltudatlan életemben.

...mert...

Az emberi élet szenvedés. Félelemmel telített. Ez a mélabús igazság. Az ember legösztönösebb tulajdonsága a félelemérzet. És ebből kifolyólag az a szenvedés is. Aki ezt nem így látja és nem így érzi, az elzárkózik a félelem és a szenvedés elől. Aki pedig ezt teszi, valójában elmerül a szenvedésben és a félelemben. Aki felfogja és elfogadja a szenvedést és a félelmet, az már tulajdonképpen túllépett rajta. Az áldás csak egy pillanatig tart. Mire ráébredünk/felfigyelünk rá, már elenyészik. Ha tovább tartana, értelmét veszítené.

...emiatt...

Az oltár mellett egy ormótlan nagy kereszt áll. Megdöbbenve figyelem, mert félelmet gerjeszt bennem. Valami furcsállik rajta. Nincs merszem ilyesmin tűnődni, már ez is elég nagy szentségtörésnek számít. Lehunyom a szemem. Bőrömön különös hideg veríték üt át, amitől rettentő melegem támad. Valaki valamiért valamilyen rendkívüli csúfot akar űzni belőlem. Kétségtelenül erről van szó.

...azonban...

Ez olyan megmagyarázhatatlan, bár én szeretek mindent aprólékosan átrágni, gyakran még a gondolatmeneteimet is képes vagyok analizálni, és olykor nevetséges következtetésre jutok, hogy ez vagy az csak azért történt így vagy úgy, mert előzőleg tévesen fogtam fel, majd újraértelmezem, olykor ellentmondásokba ütközöm, a végén mégis mindent a helyére teszek és megmagyarázok... Alapjában véve egyszerű vagyok, akár az amőba, de szeretek mindent túlkomplikálni, ez néha jó, de megesik, hogy olykor a mazochizmussal határos.

...például...

Elakadó lélegzettel fedezem fel a fülemben elhangzó keserves áriákat. A hang egy régi alkalmi barátnőm hangjára hasonlít, de tudom, hogy csak egy kóborló szél. Én szültem. Egyszer régen, amikor rábukkantam egy elhagyott cirkuszi sátorra. Akkortájt, amikor, szánalmamban az óriási ponyva láttán, magamra öltöttem a késdobáló, a szomorú bohóc, a kötéltáncos és az oroszlánidomító szerepét.

...szóval...

A döglesztő hőségről tudom: teli van a terem. Kissé felemelem az egyik szemhéjamat, mint az özvegyasszony a rolót, ha egy mátkapárt akar kilesni, és szétnézek magam körül. Nem tévedtem. A helyiség zsúfolásig megtelt. Mindenki öntudatlanul, robotszerűen, szívós kitartással figyeli a fekete öltözékes alak csengő beszédét.

...amiről...

Egy régi álmom jut eszembe, amelyben szemtől szemben álltam az Istennel. Akkoriban nevettem rajta. Csak most villan az agyamba, hogy Mózest ez a Vele való közvetlen kapcsolat teljesen megváltoztatta: eltorzította testalkatát, megőszítette hosszú, dús haját. Milyen beképzelt és öntelt lehettem Én, hogy azt hittem, ha felébredek, minden elváltozás nélkül túlélem ezt a szembesülést?! Külalakra ugyan a régi maradtam, de annál kevésbé mondható ez el a lelki életemről. Főleg ennyi év távlatából figyelve.

...ezért...

Ismét lehunyom a szememet. Egy sárga sugárözön kezd vibrálni előttem. Zavar. Mutató- és hüvelykujjammal megdörzsölöm szemhéjamat, de csak annyit érek el, hogy színt vált. Most fehér. Csak a tünetek változtak, a betegség maradt. Sőt, fokozódott. Hova menekülhetnék ezektől a káprázatos látomásoktól, ettől a poshadt tömegtől? Atomkisütéses testtel, belső szorongás közepette. Hova, ha nem abba a macskaköves utcába, ahol Rá várakozva gubbasztottam és közben copfjáról álmodoztam?! Újra érzem azt a lelkesedést, amit egykor, amikor meghallottam tűsarkú cipőjének kopogását a Csend kíséretében!

...és...

Tágra nyitom szemem. A feketeöltözékes abbahagyja szónoklatát, felemel egy serleget és az oltár elé indul vele. Szemembe ötlik a kereszt. Megrázkódom. A nyűgökkel sújtott emberek egyenként emelkednek fel a padokból. Rutinosan. Furcsák. Hiányzik... A szentségit! Egy mókás kék fény villant át agyamon. Felemelem a tekintetemet. A fejem fölötti villanykörtékben apró bogarakat regisztrálok. Kis féregtestük számtalan lábacskával és egy hatalmas emberfővel van ékesítve. Igaza volt Caracónak, amikor azt mondta, hogy több milliárd emberrel a felszínén, akik zöme csak zabál és piszkol, a Föld az egyik sarkától a másikig pokollá változik, az emberi faj börtönévé, önnön szemetükkel táplálkozó misztikus őrültek általános vesztőhelyévé; a tömeg a rendszer bűne, az erkölcs és a vallás mellékterméke, amelyek csak arra szolgálnak, hogy az emberek elszaporodjanak és férgekké változzanak. Most rajtam röhögnek. Borzasztóan hangosak. A lelkemnek! Tegnap, amíg a tenger morajlását hallgattam és dobáltam a habos hullámokba a lapos kavicsocskákat, még álmodni sem mertem volna ezt, ami most történik velem! Ugyan, ugyan, én hülye... Évek óta nem láttam a tengert. Bosszantó!

...hogy...

Az embernek szenvednie kell, mielőtt felébred. Lelkiereje abban nyilvánul meg, hogy mennyi szenvedést képes elviselni. Mennyire hajlamos az ÉLETRE. A szomorúságból származik az ébredés. Az ébredésből pedig a filozófus kacagása ered. Sírnunk kell, mielőtt megtanulunk nevetni! Határozottan állítom, hogy csak azok az emberek tudnak igaz szívből nevetni, akik igazából szenvednek. Az ember anélkül, hogy valaha is élvezne, folyton azon igyekszik, hogy az élvezet látszatát keltse. Érintkezik a többi emberrel, de ritkán történik meg, hogy valakit a bizalmasai közé sorol. Hiába, a valóság rendszerint alatta marad az eszménynek. Ez földi létezésünk leggyakoribb buktatója. Vajon az érzelem fölé magasztosulhat-e az ember?

...amikor...

Az emberek birkák módjára felsorakoznak a nagy teremben, és a szerzetes, mormogás közepette, valamennyinek a szájába tesz egy ostyát. Reflexszerűen fordulnak meg, és tűnnek el a nagy ajtón keresztül, amely inkább egy ősi állat szájára hasonlít. Újra elrejtem szemem a jelenlévőktől. Olyan érzésem van, mintha mindannyian egy ocsmány kígyó testében lennénk. A fenébe mindennel... Ez a pállott izzadságszag szörnyen zavar.

...pedig...

Rajtam kívül mindenki a sorban áll. Nem értem, miért pirongattak meg annyira a szüleim, amikor egyszer az iskolából hazajövet nem vettem sorsjegyet. Az anyakönyvi kivonat is egy végérvényes sorsjegy. Ő is pontosan ugyanezt mondta, amikor cipőkopogása elnémult: anyukám egész nap sírt, és mondta, hogy ő jó, meg már megszoktuk, meg. Akkor miért nem fekszik már össze vele, anyukááád?!

...mint...

A kereszt... Mindenki bekap egy ostyát, és kifelé veszi az irányt. Egyedül maradok. Én is ki akarok menni! Mi tart vissza? Mindig irtóztam a karanténoktól... Két lelkész közeledik felém. Az egyiknél serleg, a másiknál tálca. Fejem megmered. Ne!!! A könyörtelen szél újabb, rég elfelejtett áriákkal bombázza a lelkem. Belecsavarodni és elrepülni vele... Azt kellene. Vagy legalább becsavarodni önmagamba. De nem lehet! Hiába, ő a főnök, én meg csak egy tisztviselő, és életem lájtmotívuma a szenvedés.

...így...

Már éjfél elmúlt, amikor megérkezett. Tél volt. Hol voltál eddig?! - hördültem fel. Nem engedett haza biciklivel, nagyon havazik, betette a kerékpáromat a kocsijába, és hazavitt, mondta. Teljes húsz percig álltam a sötét udvarban, és vártam, hogy biztos elmenjen, csak utána merészkedtem elő és jöttem el. Biciklivel, persze, mesélte vihogva, miközben vetkőzött.

...s feltárult...

Krisztus teste - hallom, és ajkam előtt, két ujj között, megjelenik egy vékonyka ostya. Ámen - suttogja egy idegen hang számon. Az élesztőmentes kenyér szájüregembe kerül. Nem ilyennek képzeltem el az isteni testet. Nagy megrendülésemre, a következő pillanatban szétdurrannak a villanykörték. Sötét lesz. Minden tagom zsibbad, minden oldalról mászik rajtam valami. Mit mondjak, hogy közben ne szitkozódjak?! Kimért léptekkel elindulok a letaposott ösvényen. Az ajtó tárva-nyitva áll. Mekkora zsivaj. Mit akarnak tőlem?!

...amiért...

Az ostya számban sehogyan sem olvad. Sőt mi több - duzzad. Szám széle egyre nedvesebb a kiáramló hófehér nyáladéktól. Egy dolog kétségtelen. Szökni kell! Hirtelen megfordulok. Elszörnyedve veszem tudomásul, hogy a kereszten nem Jézus van. Az anyag számban óriásira nő. Tüdőmbe alig szűrődik némi levegő. A keresztre feszített kinyitja szemét. Mosoly jelenik meg az arcán. Misztikus. Csak Ő tud így. De ki Ő? A mindenit! Nem igaz. Nem lehetek egyszerre két helyen! Oh, tegnap még lefekvés előtt földiepret is ettem. A sötét erők alaposan összejátszottak ellenem. Miért nem öli meg valaki a kígyót? De hiszen, annak a kereszten, két szép melle van, és lábai közül üde mohával benőtt szeméremajkak kacsingatnak...

...amitől...

Letépem ruhámat. Az ablaküvegek körülöttem ízzé-porrá törnek. A fülsiketítő reccsenéstől az épület megmozdul. Fogaimmal rágom, zúzom a kenyeret. Köpködöm kifelé. A szélrózsa minden irányába. A szerzetesekről lehull a reverenda. Semmi. Csak ez marad hátra, mint egyetlen örökérvényű tétel. Mit mondhatnék még? Tegnap agyoncsaptam néhány szúnyogot. Idegesítettek. De ezek a mai élősködők...

...ahogyan...

Hölderlin írja: "Es ist leicht mit seichtem Herzen glücklich zu sein." Avagy: "Üres szívvel könnyű boldognak lenni." Akinek a szíve teljes ütemmel ver, az látja és érzi mindazt, ami nem is tetszik neki. Befogadni a szívébe és a lelkébe azt is, ami félelmet gerjeszt és szomorúságot áraszt - kurázsiság, lelki szilárdságra vall. A bátor ember pedig nem riad vissza attól, hogy keresse a fényt. Ha szükség van rá, még a barlangban is. Aki eltaszítja magától a szenvedés forrásait, annak szíve/lelke üres marad és a sötétségbe torkollik. Arra ráborul az éjszaka. Elvész. "A győzelem a végtelenség értelmében győzelem, a véglegesség értelmében: szenvedés" - mondja Kierkegaard. Szenvednünk kell, mielőtt felébredünk, de csak az érheti el az igazi boldogságot, aki felébred. Csak az GYŐZHET... Basszátok meg, én győzni fogok! Nem fogok részt venni, csak győzni! Egy az egyben...

...hiszen...

A pucér nimfa csábítóan figyel. Nyelvével szája szélét nyalogatja. Magabiztos léptekkel a kereszthez megyek. Az éjjel rólad álmodtam, mondom neki halkan. Képzeld... Sok más nővel együtt, egy óriási játszótéren, egy különleges játékot játszottál - akár a Risiko. De ez való volt. Én valamiféle bíró szerepét töltöttem be, mindannyiotokhoz sorban odamentem, kérdeztem valamit és válaszaitok alapján döntöttem, megnagyítsam vagy csökkentsem-e valakinek a területét, mert mindegyikőtöknek különböző nagyságú területrész volt kijelölve a focipályára emlékeztető poros játszótéren. Végül odaértem hozzád. A tied volt a legnagyobb mező. Kérdeztem tőled valamit, feleltél rá, erre én egy nagy darab földet osztottam ki neked, a többi játékosnő kárára. Örömödben hangosan nevetni kezdtél. Ahogy csak te tudsz. Én viszont felébredtem. Elmosolyodik, de nem szól semmit. Néhány pillanatig némán szemezünk egymással, majd szemünk lassan lecsukódik és ajkunk összeér.

...végre...

A kereszt eltűnik.