Sándor Zoltán
Szögis Drót

Szögi Csaba: Drót. zEtna-Képes Ifjúság, Zenta-Újvidék, 2004

"Minden gondolattal meg lehet barátkozni.

A kérdés az, hogy szabad-e."

Szögi Csaba

Szögi Csabát hét évvel ezelőtt ismertem meg Zentán, a Képes Ifjúság első újságírótáborában. A zentai csata 300. évfordulója alkalmából akkor készült el a Legyenek átkozottak című fúziós rockopera, amelynek szövegét a huszonkét éves Szögi Csaba írta. Ennek kapcsán még egy kis interjút is készítettem vele, amelyben többek között reményét fejezte ki, hogy a rockoperának köszönhetően végre talán felfigyelnek rá. Még az évben, tehát 1997-ben, Költőfogyatkozás címmel megjelent első verseskötete is. Hogy akkor kik, és mennyire figyeltek fel rá, azt nem tudom, tény, hogy folyó év júniusában, a zEtna és a Képes Ifjúság közös gondozásában napvilágot látott Drót című regénye, amelyen keresztül bízom abban, hogy mindenki, aki egy kicsit is követi a vajdasági magyar irodalmat, felfigyel Szögi Csabára.

A regény főhőse egy fiatalember, egy lecsúszott egzisztencia, züllött egyén ebben a Nagy Gördülő Fosban, aki drót közé zárva - az adott esetben kaszárnyába, de ahogyan a kötet szerkesztője és recenzense, Toldi Éva is kiemeli, a helyszín bármilyen más, meghatározatlan zárt körű intézmény is lehetne, hisz szerepe elsorvasztható a műben - tengeti napjait. Főfoglalkozása a kábítószer élvezése, annak beszerzése, fogyasztásának ecsetelése, mindent lenyűgöző vágya, hogy kiszakítsa magát a mindennapok forgatagából, miközben szüntelenül jegyzetel, metafizikai problémákat fejteget: Csakis rajtad áll, hogy ellenállsz-e a bűnnek. (...) Érzékeink, ösztöneink és elménk által megadatott, hogy megítéljük, mi Bűn, és mi nem az. És ez hatalmas dolog. Isten végtelen kegyelmében mindezt megadta nekünk. A Választás Jogát. Ezért vagyok mélységesen hívő, de vallásos egy cseppet sem - mondja; fantazmagórikus elbeszélést ír; verseket költ; régi barátokra, bulikra, csajozásra emlékezik; elmélkedik a férfi-nő kapcsolaton, annak jellegzetességein, szükségességén, helyénvalóságán, megkérdőjelezi egy ilyen viszony megvalósításának a lehetőségét, eszébe juttatja mindazokat a lányokat, akik mögötte lévő napjait izgalmasabbakká tették - ilyenkor rendszerint magához nyúl -, felvázolja szexuális ábrándjait, elmélázik afelett, hogy kivel, hánnyal és hogyan, a legőszintébb és legnyíltabb hangon szól a szexuális kielégülés különböző technikáiról, s közben nem kendőz el semmit: A végbélen át végbemenő szex csupán annyiban érdekel, amennyiben a szarást önkielégítésnek tekintjük. Mert azt - férfiasan bevallom - szerfelett élvezem - vallja magáról; és mindeközben, még ha azt egyetlenegyszer sem mondja ki, egyre csak azon csodálkozik: vajon mit keresek én itt, ahol. Álomízű magányom ólmos perceit számolom egyfolytában.

Mint ahogyan emlékeinkben és álmainkban, amelyekben a percek folyásával lassan minden elhalványul, szertefoszlik, megsemmisül, és csak a legemlékezetesebb mozzanatok, legizgatóbb és legjelentősebb események és élmények, a legdrágább vagy akár a legvisszatetszőbb arcok maradnak meg, hogy nosztalgikus pillanatainkban eme képfoszlányok és emléktöredékek segítségével építsük fel önnön múltunk romba dőlt kártyavárát, úgy kell az olvasónak is az elbeszélő hős szétforgácsolt gondolatmenetéből, fragmentumokból összetevődő, egymástól különálló beszámolójából összerakosgatnia a mozaikszerű regény cselekményét.

Annak ellenére, hogy a regény legfontosabb síkja a múltban - a hős emlékezetében - játszódik le, aligha szólhatunk nosztalgiázásról a klasszikus értelemben, mondhatni, hogy egy kellő mennyiségű iróniával, annak is leginkább egy sajátos formájával: az öniróniával - ami egyben a mű alaphangja - nyúl emléktárának körkörös berkeibe, ami gyakran önvédelmi mechanizmusként hatva segíti át őt a hétköznapok nehézségein; ami ugyanakkor még véletlenül sem jelenti hősünk elfásultságát vagy közömbösségét. Neki, polgárpukkasztó és a nagy tömeg számára kissé visszataszító és nyers életvitele ellenére mindvégig sikerül megőriznie egy gyerekre - a még igazi, mérgezetlen emberre - jellemző tisztaságát és naivitását, ami az ún. posztpunk életérzés legautentikusabb és legfigyelemreméltóbb velejárója és jellegzetessége, amelybe hősünk is mindenképpen beletartozik.

Ilyen értelemben már a Drót is megszűnik a fizikai világ határmezsgyéi közé zárt, kézzelfogható tárgyak részévé lenni, és akár egyféle szimbólumként is értelmezhetjük, amely az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését szorgalmazva, az egyén egzisztenciális szükségleteinek megvalósítását akadályozva, fogságban tartja a hős - és egyben a szerző - lelkét, szellemét, amitől ő minden áron szabadulni szeretne: sörrel, hasissal, önkielégítéssel, elmélkedéssel, olykor hiábavaló agyalással, önmarcangoló tépelődéssel, máskor lényegbevágó rátapintással a dolgok és események nyitjára, és nem utolsósorban: írással..., és mindezt csakis azért, hogy ember lehessen újra, mert, ahogyan mondja: Emlékszem még, amikor elmentek a fecskéim. Az utolsó még visszanézett, kacsintott, és felém intett. Azután sietve távozott ő is a többiek után. Akkor voltam utoljára ember.