Sándor Zoltán
Jelentések (négy novella)

A szoba

"A legsúlyosabb vétket elkövettem, mit ember elkövethet. Sose voltam boldog."

Jorge Luis Borges

A szoba kör alakú volt. A feketére meszelt falak előtt elnyújtózó sötétbarna bútordarabok szívdermesztő hidegséget árasztottak magukból. Ott álltak megvesztegethetetlenül, mint örökös tanúi a hús-vér lények elzárkózottságának. Magukon tartották a kristálypoharak és a porcelán kávéscsészék terhét, melyeken már megrakodott a por. A POR. A bizonyíték arra, hogy az élet nélkülünk is működik.

Az elején nem volt semmi. Utána megjelent az újság. Megrakodott rajta a por. Idővel ebből keletkezett a magány...

A szobán egy piciny ablak volt, amelyen keresztül elvakító fény özönlött be a bíborvörös szőnyegen kuksoló fiatalember kókatag arcára. Bal kezével homlokát szorította, jobb kezével a szőnyegre támaszkodva egyensúlyozott. A szemgolyóit elrejtő szemhéjak alatt fekete karikák rajzolódtak ki. Lába egy pillanatra meginogott, de már a következőben minden visszatért a régibe.

Semmi sem változik. Minden olyan, mint a keletkezés pillanatában. Még mindig nem értjük a semmit. Ezért félünk...

A bútordarabok felszínén zenei hangok csendültek meg. Diadalittasan szórták szét magukat a szoba poshadt levegővel kitöltött terében. A fiúban megrendülést keltettek. Arcát a kiábrándultság homálya fedte be. Úgy tűnt neki, hogy a bútordarabok kinevetik. Elméjében csengett kacajuk visszhangja, mint holmi pszichodelikus zene aláfestése. Majd tovaszállt...

A kezdet kezdetén nem volt semmi. Utána a szél átfújt a semmin. Így keletkezett a zene...

A fiatalember arca révületben hullámzott. Mintha szélvész süvített volna keresztül arcbőre pórusain. Tágra meresztette szemét. Nem mozdult meg, csak bámult. Pontosan beléd, tisztelt olvasó. Teljesen belemászott agyadba. Érzed? A dübörgést. És hallod? A sikolyt. Nem ő az. Ő néma.

A zene idővel átalakul sikollyá...

A szoba pillanatok alatt idegen hódítók áldozatává vált. Ezer meg ezer, a testtől a könyéknél elválasztott alkar kúszott a bíborvörös szőnyegen. A fiú iszonnyal telten figyelte a belőlük lógó inakat és ereket; szorongva, megtorpanva várta a furcsa jövevényeket, melyek lassan elindultak testén fölfelé. Üvöltött. De hangtalanul, hallhatatlanul. A sötétbarna bútordarabokon doromboló alkarok minden más neszt elsorvasztottak. Az ujjak csakhamar elérték nyakbőrét, és erősen belekapaszkodtak. Nyomták, szorították. A körfal megindult. A szoba perceken belül bezárult és eltűnt.

A legeslegelején vala a semmi. A legeslegvégén újra megjelenik a semmi. Ami két semmi között történik - szobában játszódik le...

Szemtől szemben

"Nem tudom azt magának megmondani, hogy mi az Isten, de az én életművem tudományosan bizonyítja, hogy az Isten eszményképe (Pattern of God) minden emberben megtalálható."

Gustav Jung

Kevés embernek adatik meg az élete folyamán megismerkednie az Istennel. Elégedetten jelenthetem ki, hogy én ama maréknyi személy - kiválasztott! - közé tartozom, akinek ezt sikerült.

Álmomban történt.

Valaki majd talán azt mondja: az nem számít! De mit érdekel engem egy elcsenevészesedett kor szűk látókörű átlagképviselőjének a szkepszise?! Engem, aki szemtől szemben álltam az Istennel! Meg egyébként is, én nem teszek különbséget álom és valóság között. Az én életem, létezésem a realitás és az álom konceptuális összefonódásának az eredménye, amelynek bármelyik tényezőjét is szem elől veszítjük, máris ráléptünk a nemlét útvesztőjére.

Másvalaki azt mondhatja, hogy már nem is élek, csak beképzelem azt. De mi a különbség a kettő között, ha én oly mértékben hiszek valamiben, hogy még önmagamat is képes vagyok teljesen elámítani. Ki a megmondhatója annak, hogy mi a valóbb: az, amiben ő hisz, vagy amiben én hiszek? Életünk merőben illúziók és önszuggesztió révén működik, aki nem hisz valamiben, azzal az nem is történhet meg. Higgy összes sejteddel és zsigereddel abban, hogy a fizikai világ értelmetlen, mondjál le összes szükségletedről és vágyadról, és várd a nirvánát - a tökély beteljesülését, de ne híreszteld azt, hogy annak nincs semmi értelme, ha képtelen vagy a szükséges előzmények teljesítésére.

Ahogyan már említettem, álmomban történt. Eltévedtem. Konkrét úti cél nélkül barangoltam apokaliptikus tájakon. Már mélyen beleszippantottam az éjszakába, amikor egy robusztus hibrid-lény elállta az utamat. Rövid szemezés után a vállamnál fogva megragadott, és magával rántott. Hiába védekeztem, ellenállásom hatástalannak bizonyult. Elrablóm jóval erősebb volt nálam. Csak duzzoghattam és reménykedhettem, hogy majdcsak szabadon enged. De nem. Egy sötét, kastélyszerű épületbe hurcolt, ahol átadott egy igen kedves aggastyánnak, aki felvilágosított, hogy nincs mitől tartanom, ha hiszek emberi voltomban. Ugyanis ez csak egy próba, az Úr elé kell állnom, és amennyiben nem semmisülök meg pillantása hatására, máris ismét szabad leszek. Ugye, tisztelt olvasó, el tudod képzelni, mennyire begurultam. Nem, nem tudod... Lábaim meg-meginogva vittek a kijelölt ösvényen, az elkerülhetetlen találkára. A kijelölt helyen megálltam, és reszketve vártam. Néhány percig, órákig, hetekig, évekig, századokig? Fogalmam sincs. Álmainkban az idő másképpen múlik, mint a valóságban. Ha létezik egyáltalán. Amennyiben igen, akkor a várakozási időt minden bizonnyal lélektani önreflexió-gyakorlással töltöttem. Ez a kedvenc hobbim. Azért, mert nem emlékszem rá, még nem jelenti azt, hogy nem is történt meg. Egyszerű oknál fogva, mert nem vagyok emlékeim rabja. Álltam némán, amikor a körülöttem lévő sötétséget egy elvakító sugárözön világította meg. Az irdatlan tűzpiramisból egy bíborpalástba bújt láthatatlan lény lépett elébem...

Ez már megtörtént velem! Hirtelen feltárult lelki szemeim előtt a folytatás is. Elképesztő álombeli déja vu, amelyet felesleges volt még egyszer végigálmodnom, ezért felriadtam.

Csak ébredés után, miután újra átgondoltam az egészet, jöttem rá, hogy első találkozásunk óta a szerepek felcserélődtek. Hogy biztos legyek ebben, felkeltem, és kinyitottam a szekrény ajtaját. Nem tévedtem, a sok-sok régi újság között ott hevert a bíborpalást is a helyén.

Egy bejelentett haláleset tragédiája

"Filozofálni annyi, mint tanulni a halált."

Seneca

A misztikus matematikával foglalkozó esszénus papoktól, akik már 1800 esztendeje önkéntes száműzetésben élnek hetvenhét méter mélyen a föld gyomrában, és akik számkombinációikban őrzik az emberiség teljes jövőjét, a minap kaptam egy levelet, amelyben közeli halálomról értesítettek, aminek tegnap kellett volna bekövetkeznie.

Amikor a postás kihozta az esszénus mozgalom igaz tanítóként is emlegetett főmesterének kézírásával címzett küldeményt, éppen nem tartózkodtam odahaza, így hát a házmesternek kézbesítette, akinek viszont hazaérkezésem előtt valaki telefonon jelentette, hogy a szomszéd városban elhunyt egy közeli rokona, és az illető csapot-papot maga mögött hagyva elrohant, teljesen megfeledkezett az én levelemről, amelyet így csak hazaérkezése után, másnap este hozott át nekem. Mire elolvastam, alig huszonnégy órám maradt hátra.

Szörnyű, rázkódtam meg, így is kell nekem, aki sohasem számítottam erre, és lezseren halasztgattam számos elengedhetetlenül fontos elintéznivalót az életemben. Sebtében nekiláttam üzleti ügyeim és más dolgaim rendezésének, hogy amennyit csak lehet, elvégezzek. Csaknem huszonhárom órán át, kíméletlenül, önromboló hozzáállással rendezgettem irataimat, írásaimat, kapcsolataimat, ide-oda szaladgáltam, úgyhogy, alig egy órával a kijelölt pillanat előtt, holtfáradtan estem az ágyba.

Álmomban katonaszökevény voltam, akit dezertálás miatt halálra ítéltek. Hátrakötött kézzel a kivégzőosztag elé állítottak, de mire eldördültek volna a fegyverek, felébredtem.

Hihetetlenül hangzik, de átaludtam saját halálomat! És felébredtem egy másikból! Amikor az órára pillantottam, nem hittem a szememnek. Ennyit még sohasem aludtam! Ha már így esett, el kellett fogadnom a valóságot, kávét főztem magamnak, átböngésztem az újságot, majd leültem ide, a számítógép elé, és rágyújtottam egy szál cigarettára.

Miközben ezt írom, és a dohányfüstöt élvezem, csak egy dolog bánt: hanyagságom miatt lejárattam barátaimat, és nagy a veszélye annak, hogy miattam elveszítik kredibilitásukat: azt, amit évszázados kimerítő munkájukkal érdemeltek ki. De amint elszívom a cigarettámat, írok majd nekik egy levelet, amelyben javasolni fogom, hogyan is kendőzzük el az esetet. Máris van egy jó ötletem. Csatlakozom hozzájuk. Itt már úgyis mindent elrendeztem, és senkinek sincs rám többé szüksége. Csakis nekik köszönhetően.

A fikciók fikciója

"Félig mások képzelete, félig önmagam fikciója vagyok."

Svetislav Basara

Álmomban tükör voltam. Semmi mást nem csináltam, csak visszavetítettem az előttem lévő dolgok és személyek visszájára fordított képét. Mókás kedvemben olykor eltorzítottam őket, amivel néha valakinek örömet szereztem, néha valakit elszomorítottam, távol attól, hogy ezt túlzásba vittem volna, mindig törekedtem tőlem telhetően a legobjektívebb maradni, és a fent említett kilengéseimet a minimumra csökkenteni. Gondtalanul teltek napjaim és éveim.

A váratlan fordulatra akkor került sor, amikor egy este önmagamat pillantottam meg magam előtt. Most mitévő legyek, haboztam elcsüggedve. Zavarodottságomban elfelejtettem, mi is létezésem küldetése, és semmit sem tükröztem vissza. Az előttem ácsorgó figura - aki szintén Én voltam, ugye - erre annyira begolyózott, hogy riadtságában hozzám vágta a keze ügyében levő telefonkagylót. Mielőtt azonban ripityára törtem volna szét, felébredtem.

Reszketve az izgatottságtól, kikászálódtam az ágyból, és a nagy szobatükör elé álltam. Megdörzsöltem csipás szemeimet, és tágra meresztve őket, megbámultam az ezüstbogaras felületen kirajzolódott képet. Hosszasan néztem: karikás szemét, enyhén görbe orrát, kócos haját, gyűrött arcát, majd megkérdeztem Tőle:

- Most Te vagy Én, vagy Én vagyok Te?

Nem válaszolt. Legyintettem a kezemmel, és a fürdőszobába mentem. Vizeltem, kezet mostam, majd visszabújtam az ágyba. Csakhamar újra elaludtam.

Álmomban ember voltam, aki tükör előtt állt, s ez furcsán viselkedett, nem akarta saját felületén ábrázolni a képemet. Jópofa, gondoltam, felkaptam a közelemben lévő telefonkagylót, és teljes erőmből hozzávágtam. A tükörcsörömpölés helyett azonban a telefonkészülék hangjára lettem figyelmes. Álmosan kitapogattam az ágy mellett lévő kisszekrényen elhelyezett telefonkagylót, és a fülemhez közelítettem.

- Mit álmodtál? - kérdezte tőlem egy ismeretlen hang.

- Azt, hogy novellát írok, amiben egy időben vagyok tükör, és előtte álldogáló, nem létező ember.

- Hogyan fejeződik be?

- Nem tudom, mert még nem sikerült végigálmodnom, mielőtt azonban ezt megtenném, a tükröt az ágy közelébe cipelem, hátha segít.

- Jó ötlet. Én is egyszer pontosan ugyanezt tettem, és hidd el, nem bántam meg. Egy fiktív újság képzelt szerkesztője felkért, hogy írjak neki egy mesét, én csak odatettem a tükröt az ágyamhoz, és szembesítettem vele az álmomat. Mondanom sem kell talán, hogy így született meg a fikciók fikciója.

- Várj, nekem ez nagyon ismerős... Ki vagy te?! - üvöltöttem, de kérdésemre nem érkezett válasz.

A vonal megszakadt.