Sebők Zoltán
A pszichoanalízis farkasa

Ha megpróbáljuk egzaktul különválasztani a természetet és a kultúrát, bizony egyfajta csődbe jutunk, merthogy ez roppant nehéz feladat. Remekül illusztrálható ez egyebek mellett a farkas példáján: annyira rárakódott a kultúra, hogy képtelenek vagyunk benne magát a természetet látni. Azt látjuk benne, amit a különféle kulturális információs minták, azaz mémek a számunkra beprogramoztak. Már itt az elején érdemes felhívni a figyelmet egy jelentős problémára, ami a természet és a kultúra megkülönböztetésének nehézségével függ össze. Hallottam a rádióban, hogy Kanadában a farkasokat a kihalás veszélye fenyegeti, mert az emberek képtelenek a farkasra farkasként tekinteni. A természeti farkas, hogy úgy mondjam, nem különösebben veszélyes állat, tehát az a képzet, hogy kislányokat és nagymamákat zabál fel, nem tartozik a természetéhez. De mivel többek között a Piroska és a farkas című mese folytán rárakódott ez a réteg, maguk a vadászok válnak fenevaddá, és bizony ki fogják irtani ezt a derék fajt, az állatvédők legnagyobb bánatára. Azt is hallottam, hogy összeültek a helyi politikusok és állatvédők, s bizony a Grimm testvéreket tették felelőssé a vandál pusztításért. Felvetődött, hogy ismeretterjesztő akciót kellene indítani, amelynek keretében a szakértők kifejtenék, hogy a farkas nem olyan, mint a Piroska és a farkas, valamint más hasonló mesékben lenni szokott.

A másik dolog, ami a farkas vonatkozásában szinte kötelezően fölmerül, hogy vajon miért ragadt rá az a nagyon-nagyon erős szexuális mellékzönge, amit a számos közismert vicc is kifejez. Persze önként adódik a lehetőség, hogy a neve miatt, de ez a közelség csak a magyar nyelvben van meg. Más nyelvekben, a németben, az angolban, az európai nyelvekben ez a hasonlóság hiányzik. A szexuális mellékzönge azonban egyéb kultúrákban is kíséri a farkast. Régi gyanúm, hogy ebben meg a pszichoanalízis a ludas, hiszen a Piroska és a farkas című mesét elsősorban és mindenekelőtt a pszichoanalitikus értelmezések szexualizálták el. Mint mindenki, én is elég sok pszichoanalitikai indíttatású szöveget olvastam, mindenekelőtt művészekről és műalkotásokról. Ilyenkor a kívülálló - mert nem vagyok analitikus - úgy képzeli, hogy az elemzés közben az értelmező rendelkezésére álltak bizonyos dokumentumok, amelyek nem állnak az én rendelkezésemre: adott esetben mondjuk analizálta az illető a műalkotás szerzőjét, beletekintett bizonyos levelekbe, akár titkosakba is, naplókba, s azokból következtetett arra, hogy ez vagy az a megnyilvánulás mondjuk az ödipális konfliktusra vezethető vissza. Ilyenkor az olvasó önkéntelenül is azt mondja, hogy ez lehetséges. S ezzel gyakran le is zárul a reakciója. Nekem kezdettől fogva volt egy olyan gyanúm, hogy itt valami csalás történik. Számomra tehát soha nem voltak igazán meggyőzőek ezek az értelmezések. Ezért vettem egy olyan mesét, amely esetében ezek a mellékdokumentumok nyilvánvalóan nem állhattak rendelkezésére az értelmezőnek. Ő is csak azt a mesét olvashatta, amelyet mi. Tehát nem tudta a mese szerzőjét analizálni, nem tudta Piroskát analizálni, a farkasról már nem is szólva. És titkos leveleket sem tudott előkotorni. Annyi volt előtte, amennyi bármelyik meseolvasó előtt. És akkor elkezdtem például azt vizsgálni, hogy vajon mi alapján lesz a mesében szereplő Piroska az ödipális konfliktus újjáéledésének a hőse.

Az ödipális konfliktus az ellentétes nemű szülő iránti vonzalom, illetve az azonos nemű szülővel szembeni rivalizálás. Bruno Bettelheim, a bécsi származású, majd az Egyesült Államokban dolgozó pszichoanalitikus szerző föltételezi, hogy ez a mese Piroska ödipális konfliktusának újjáéledéséről és diadalmas meghaladásáról szól. Egy ödipális konfliktushoz az elmondottak alapján föltétlenül szükség van apára. De akármilyen figyelmesen olvassuk is a mesét, az apa egészen egyszerűen nem tűnik fel, nem szerepel benne. Piroskának nincs apja ebben a mesében. Akkor vajon mi az ödipális konfliktus alapja? És akkor jön Bruno Bettelheim, és azt mondja, hogy tényleg nem szerepel ugyan az apa a mesében, de tulajdonképpen - és ez a tulajdonképpen a pszichoanalitikus értelmezések állandóan visszatérő motívuma - Piroskának igenis van apja a mesében, méghozzá nem is egy, hanem kettő: az egyik a farkas, a másik pedig a vadász. Tehát a farkas a szexuális értelemben vett csábító megfelelője, a vadász pedig az apa másik aspektusa, a védelmező, a megmentő szerepet vállaló személy. Ezt a konstrukciót egyébként a pszichoanalízis megalapítója, Sigmund Freud univerzális érvényűnek tartotta: az ödipális dráma szerinte minden kultúrában lejátszódik, és az egyéni fejlődés során keletkező neurózisok, egyéb lelki bajok oka valahova ide vezethető vissza. Ez természetesen tudatalatti vagy tudattalan szinten zajlik, és az analitikus feladata, hogy a különféle megnyilatkozásokból következtessen vissza, amire az analizált személy saját maga nem lenne képes. Ehhez a konstrukcióhoz tehát szükség van egy szexuális értelemben vett csábítóra, és ez a szerep jutott a farkasnak. Csakhogy érdemes többször is elolvasni a mesét, és a csábításnak nyomát sem tapasztaljuk benne. Nem beszélve a pszichoanalitikusok által olyannyira várt szexuális aktusról. De még csak a csábításnak valamiféle elemi szintje sem jelenik meg: bókok sincsenek, a térd megsimogatása, semmi ilyesmi. Kezdettől fogva az a gyanúm, hogy ez a szexuális értelmezés nem magában a mesében van benne, hanem a mesét olvasó felnőtt képzeletében, elsősorban Bruno Bettelheimében. Mindezt részletesen kifejtettem a Piroska farkasa című esszémben, amit aztán elő is adtam egy Pécs közelében rendezett komoly tudományos tanácskozáson. Miután befejeztem a mondókámat, odajött hozzám az egyik barátom felesége, aki történetesen pszichiáter.

Jellemző módon azt kérdezte, hogy miért érdekel engem ez a mese, és milyen is volt a gyermekkorom. Utána együtt vacsoráztunk, és beszélgettünk erről a dologról. Ő nem tartozik a vad analitikusok közé, így aztán abban egyeztünk meg vele, hogy ez a mese egy bizonyos szinten bizonyára arról szól, hogy nagyon nehéz és unalmas is állandóan figyelmeztetni a gyereket, hogy ne menjen tévútra, idegenekkel ne nagyon álljon szóba.

Mi ezzel a szoft-analitikussal ebben egyeztünk meg, de ő azért ragaszkodott hozzá, hogy ezek a veszélyek, amelyekről itt szó van, zömmel szexuális természetűek. Tehát azt elég nehéz elmondani egy tizenegy-tizenkét éves kislánynak, hogy egyáltalán szexuális fenyegetések is érhetik. Viszont el lehet mondani ilyen mesés formában. De hogy egy ilyen fiatal kislánynál ez a szexuális olvasat átjönne, abban erősen kételkedem. Ez a felnőtt képzeletvilágában van meg, de szerintem nem kommunikálódik a gyerekek felé. Mint ahogy az sem, hogy a nagymama fölfalása igazából szexuális aktust jelent.

S ezen a ponton mi felnőttek is nehéz helyzetbe kerülünk, s ez általában is érvényes a freudizmusra, a pszichoanalízisre. Hiába mondom például, hogy már bocsánat, én nagyon világosan meg tudom különböztetni a szexuális aktust a kajálástól, nagyon pontosan el tudom választani ezt a két tevékenységet. Az analitikus viszont azt mondja, hogy nem, tulajdonképpen mind a kettő ugyanazt jelenti, vagy legalábbis jelentheti.

Hogyan lehetséges ez? Ez szerintem egy nagy és alapvető trükknek az eredménye. Ez a freudi trükk. Mi a lényege? Az, hogy Freud a szexualitás fogalmát a lehető legtágabb értelműre szélesítette. Az úgynevezett libidó igazából úgyszólván minden életenergiát jelent, mindenféle életenergia bele tartozik. A másik trükk, hogy mindez tudattalanul működik, következésképpen, mondjuk Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus hiába kiabálja, hogy őneki aztán abszolúte semmiféle ödipális konfliktusa nem volt, az analitikus azt mondja, hallgass Nyikolaj, nem tudhatod te a filozófusi eszeddel, hogy mi zajlik a tudattalanodban. Feküdj le a díványra, majd mi elemezzük és bebizonyítjuk. amit épp be akarunk bizonyítani. Engem ez az abszolút önkény tud fölidegesíteni. De nem lehet vele vitába szállni, nem lehet észérvekkel hadakozni ellene. Mert azt mondja az analitikus, hogy hallgass, amit hablatyolsz, az a te tudatod működésének eredménye, de ott van mögötte vagy alatta egy sokkal nagyobb és sokkal lényegesebb erő, a libidó ereje, ami azután különféle formában fog manifesztálódni. De neked ehhez nincs hozzáférésed.

Egyébként egyfajta szent dogmának számít a pszichoanalízisben, hogy az ember nem analizálhatja önmagát, ami egyébként nem gátolta meg a pszichoanalízis megalapítóját, Sigmund Freudot, hogy a saját álmait elemezze. Ugyanakkor az is már-már szent dogmának számít, hogy az analitikusnak előzőleg át kell esnie legalább egy analízisen, ami nem gátolta meg Freudot, hogy saját magával és a közvetlen munkatársaival kivételt tegyen. Tehát szerintem egy nagyon furcsa játék folyt itt. De ami engem úgy igazán fölbosszantott, az például egy hosszú tanulmány, amely nemrégiben a német Frauen Kunst Wissenschaft című folyóiratban jelent meg, a homoszexuálisok és leszbikusok művészeti periodikájában: hosszadalmas és bonyolult érvelés amellett, hogy Marcel Duchamp híres, 1917-ből származó Forrás című műve, amely egy álnévvel szignált megfordított piszoár, "tulajdonképpen" annak a jele, hogy a mű szerzője a lelke mélyén homoszexuális volt. Igazából homoszexuális volt, és ez a mű azt fejezi ki. Tonnaszámra lehet szállítani a dokumentumokat arról, hogy Duchamp mekkora nőfaló volt. New Yorkban legendák keringtek Duchamp férfiasságáról és hódítási sikereiről, de ez nem akadályozza meg az analitikust abban, hogy azt mondja, ez a nőfaló "tulajdonképpen" homoszexuális volt. Szóval, minden lehet az, ami, ugyanakkor önmaga ellentéte is. Egyesek szerint ez az őrület tömör meghatározása.