Sebők Zoltán
Az obszcén tekintet

A pszichoanalízis azt ígéri, hogy belelát a lelkünkbe, segít belelátni a lelkünkbe, segít tudatosítani a tudattalant, amit mi egyedül meghatározásunknál fogva nem tudnánk megtenni. Segít abban, hogy öntudatosak, önreflexívek legyünk. Gondolkodtam azon, hogy vajon mi ebben a pszichoanalitikus világképben a tökéletesen egészséges, az ideális ember prototípusa. És bizony arra a következtetésre kellett jutnom, hogy nem más, mint a judeo-keresztény Úristen. Ez az Isten két nagyon lényeges tulajdonsággal rendelkezik: az egyik az, hogy mindent lát, a másik pedig az, hogy minden tettének és cselekedetének tökéletesen tudatában van. Illetve, a pszichoanalízis nyelvén fogalmazva, nincs tudatalattija, illetve tudattalanja. Mindent tud önmagáról, mindent lát, nemcsak a külvilágban, hanem önmagában is. Mellesleg, ebben a vonatkozásban nagyon elgondolkodtató Marcel Duchamp egyik megjegyzése, miszerint őneki nincsen tudattalanja. Ez mindennapi nyelven fogalmazva annyit jelent, hogy ő Isten. Máshol már kifejtettem, hogy amikor az Isten úgymond halottá vált kulturálisan, amikor kiszorult a tudományos és kulturális világképből, akkor az emberek bizony arra vetemedtek, hogy utánozzák ezt a konstrukciót. Ilyen szempontból az analitikus pozíciója az isteni pozíció lekoppintásaként értelmezhető, méghozzá több vonatkozásban. Először is, amit a pszichoanalitikus a páciens lelkében keres, az Isten számára nem volt rejtett, azt az Isten látta. Az, hogy az Isten szeme mindent lát, természetesen nem optikailag értendő, hanem hogy minden disznóságunkat is látja. Ennek a pozíciónak az elfoglalására tett kísérletként értelmezhető a pszichoanalízis.

Vajon miét kellett az Istennek úgymond meghalnia? A borzalmas hír bejelentője, Friedrich Nietzsche ezt először a Vidám tudomány című művében jelezte, ott egy őrült szájába adva ezt a hírt. De az Így szólott Zarathustra című művének negyedik könyvében alkalmunk van megismerkedni Isten gyilkosával: ez a bizonyos "legrútabb ember". Zarathustra vándorlásai során a Kígyóhalál Völgyébe kerül, abba a völgybe, amit az ottani pásztorok így neveznek, mert semmiféle élőlény nincs, csupán a kígyók egy fajtája jár oda meghalni, illetve megdögleni. Ott vándorol Zarathustra, és egyszer csak valami hangokat hall: olyan, mintha vízcsobogás lenne, majd ez aztán artikulálódik, és értelmes emberi beszéddé válik. És bizony megszólal egy ember, ez a bizonyos legrútabb ember, és elmondja, hogy miért ölte meg az Istent. Azért, mert nem volt képes elviselni azt, ami egyébként a Vidám tudományban föl is merül, hogy az Isten szeme mindent lát, tehát hogy az Isten őt tökéletesen átlátja.

A Vidám tudomány bevezetőjében van egy rövid anekdota: a kislány megkérdezi az édesanyját, hogy vajon igaz-e az, hogy az Isten szeme mindent lát, s miután az anya mondja, hogy igen, a kislány visszakérdez, hogy nem illetlenség ez? Az "illetlenség" szót érdemes lesz megjegyezni. A Zarathustra negyedik könyvében olvasható dialógusból az derül ki, hogy a legrútabb ember azért ölte meg úgymond az Istent, mert nem volt képes elviselni, hogy az Isten szeme előtt ő, mai szóval élve, abszolút transzparens. Egyébként épp ez a transzparencia a pszichoanalízis végső célja. De ezt a legrútabb ember az Úristentől nem tudta elviselni. Nem derül ki a történetből, hogy korábban miféle galádságokat követett el. Talán semmit. Mindannyiunknak van a lelkében valami, amiről nem szívesen beszélünk. Nem kell annak szükségszerűen valami ocsmány dolognak lenni. De bizonyára mindannyiunknak van valami titkunk, amit őrzünk, amiről nem akarunk fecsegni. Minden bizonnyal ez volt a helyzet a legrútabb emberrel is, de mégsem tudta elviselni, hogy egy szem, az Isten szeme előtt semmi nem lehet rejtett. Embertársaink elől eltitkolhatjuk a dolgokat, de az Isten elől nem.

De térjünk vissza a kislány megjegyzésére, merthogy Nietzsche műveiben a kislányokat, egyáltalán a gyereket nagyon komolyan kell venni. Az idézett anekdotában azt kérdezi a kislány, hogy vajon nem illetlenség-e az Isten részéről az, hogy mindent lát? Az illetlenég latinul obscenitas. Innen a mi obszcén szavunk. Szerintem ebből bontja ki Nietzsche az egyik leginkább zavarba ejtő gondolatát. Nevezetesen azt, hogy az obszcén nem az, aki mutogatja magát, például a nemi szervét, hanem a mindent átható tekintet. És ez az obszcén tekintet bármit obszcénné tesz, attól függetlenül, hogy az egyébként milyen. Obszcénné teszi még az ártatlan kisgyerekeket is, ha úgy tekint rájuk. Mi ebben az őrületesen zavarba ejtő? Az, hogy az obszcén tekintet prototípusa, legalábbis Nietzschénél, nem más, mint a mindent látó isteni tekintet. Ismerjük a pszichoanalitikai alaphelyzetet, a dívány szituációt. Freud néhány tanítványa megpróbált amellett érvelni, hogy nem lehetne-e az analízist normálisan, szemtől szembe végezni. Freud végig kitartott amellett, hogy nem. Miért nem? Bizonyos értelmezések szerint azért, mert ez egy hatalmi pozíció, és nagyon szoros összefüggésben van az isteni tekintettel. A páciens ebben a helyzetben nem látja azt, aki viszont őt látja. Ugyanez a helyzet az európai hagyományban az Istennel szemben: az Isten minket lát, de mi nem látjuk őt. És egyben ez a hagyományos hatalmi struktúra alapja is: az van hatalmon, aki lát, s akit nem látnak. Ez a keleti despotizmusokban nagyon jól végigkövethető, de akár vegyünk egy apróságot, amin bizonyára nemigen szoktunk elgondolkodni: vajon miért kell a földi uralkodóhoz lehajtott fejjel közeledni? Azért, hogy ő láthasson minket, mi viszont ne lássuk őt. Az van hatalmon, aki lát, s közben rejtve marad, akit nem sért a mi tekintetünk. A pszichoanalitikus mozgalom, s azon belül Freud ragaszkodott ehhez a szituációhoz, és ezzel bizony megpróbálta maximálisan kisajátítani ezt a bizonyos isteni tekintetet, amit Nietzsche az obszcenitás prototípusának tartott. S azzal, hogy végtelenre tágította a szexualitás vagy a libidó fogalmát, kiterjesztette az addig ártatlannak tetsző kisgyerekekre is, elrabolta tőlük a hagyományos ártatlanságukat, és megpróbálta meghódítani a lelküket. S itt érdemes ismét visszatérni Nietzschére: vajon miért volt Isten gyilkosa a legrútabb ember. A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a meztelen igazság, ahogy a népnyelv is mondja, rút, csúnya. Éppen ezért, Nietzsche azt mondja, hogy az ember, úgy, ahogy van, csúnya. Ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem, és amióta olvastam, nem tudok tőle szabadulni. De vajon mitől csúnya az ember? Attól, hogy kitesszük az obszcén tekintetnek. Obszcén tekintetnek, azaz akár a tudósi tekintetnek: amikor hagyjuk, hogy a tudósi tekintet beléje hatoljon. Nietzsche nem mondható prűdnek, mégis ragaszkodott hozzá, hogy hagyni kell egy területet, a tiltott tudás területét, ahova nem szabad beengedni a felvilágosodás szellemét. Ha már megöltük az Istent - a legrútabb ember nem egy személy, hanem maga a modern ember -, mert nem tudtuk elviselni, hogy átlátott bennünket, hagyjunk valami titkos tartományt a lelkünkben, s oda ne engedjük befurakodni a tudományt, így a lélektant se. Maga Nietzsche ehhez igencsak ragaszkodott. Miért ragaszkodott hozzá? Bizonyára azért, mert nem akarta, hogy még csúnyábbak, még obszcénebbek legyünk.