Sebők Zoltán
A rombolás esztétikája

Mutasd meg, hogy mit romboltál le, s megmondom, ki vagy. Talán ekként is lehetne variálni a közkeletű bölcsességet, amely egyébként inkább könyvtárra, gyűjteményre, tehát felhalmozott holmikra szokott vonatkozni. Ami viszont a modern művészt illeti, legalább ennyire sokatmondó lehet az is, hogy miről méltóztatott az alkotó - akár képzeletben, akár valóságosan - lemondani. Még akkor is így van ez, ha a lemondási aktus nem föltétlenül dokumentálható, az életműnek sem lesz része, következésképpen nem az illető művészeti teljesítményéről, hanem inkább személyiségéről vall. Az például, hogy Le Corbusier Párizs lerombolásáról álmodozott, hogy a helyén és nem másutt építhesse fel álmai konstruktivista városát, minden életmű-katalógusából hiányzik, nem szokás esztétikailag vagy építészettörténetileg értékelni, mégis többet mond az alkatáról, mint az összes épülete együttvéve. Ha most egy pillanatra erővel visszafogjuk magunkat, s tartózkodunk az olyan szavak használatától, mint barbárság, vandalizmus és hasonlók, azt kell mondanunk, hogy remek ízlésre vall az elképzelés, hiszen Párizs kétségtelenül pompás város. Sokkal pompásabb és ráadásul szórakoztatóbb is, mint például Dunaújváros, aminek lerombolásáról ábrándozni ilyen értelemben kicsinyességről, s bizonyára esztétikai vakságról tanúskodna. Le Corbusier pedig kétségtelenül nagyvonalú pasas volt, aki - ha akkoriban nem fogják le - bizonyára egészen nagyvonalú Dunaújvárost, sok-sok gigantikus lakógépből álló, minden bűnös cicomától mentes normális várost épített volna a vén metropolisz helyére.

Némileg hasonló a helyzet Robert Rauschenberggel, az amerikai pop-art egyik kulcsemberével, aki 1953-ban arra az elhatározásra jutott, hogy kiradírozza Willem de Kooning egyik rajzát. Corbusier tervével főleg az köti össze, hogy itt is remek esztétikai ízlésről beszélhetünk, hiszen a kiradírozott rajzocska szerzője nem akárki volt, hanem az absztrakt expresszionizmus vezéregyénisége, akibe annyi tiszta festői tehetség szorult, mint egész nemzedékébe együttvéve sem. Rauschenberg választása tehát legalább olyan érzékeny volt, mint a nagy építészé, ám a különbségek sem lényegtelenek. Le Corbusier terve puszta álom maradt csupán, így aztán nem tudjuk pontosan, milyen lenne az ő Párizsa, arról viszont benyomások sokaságával rendelkezünk, hogy milyen Párizs. Rauschenberg esetében éppen fordított a helyzet, hiszen nem akadt senki, aki lefogta volna a kezét, amint radírgumival a kezében rátámadt a zseniális előd rajzára, tehát nemcsak képzeletben, hanem ténylegesen is kiradírozta azt. Mi több, alá is írta a maszatos papírlapot, azt a nem túl fantáziadús címet adva neki, hogy Erased de Kooning Drawing. A felismerhetetlenségig kitörölt rajz jogilag kétszeresen is Rauschenbergé: az ő művének számít és az ő magángyűjteményének féltve őrzött darabja. A méltányosság kedvéért hadd tegyem rögtön hozzá, hogy De Kooning akkoriban jó barátja volt Rauschenbergnek, s a vandálnak tetsző támadásra a festő tudtával és beleegyezésével került sor. Ez azonban mit sem változtat a lényegen: míg Le Corbusier terve nem valósult meg, Rauschenbergé megvalósult; a valódi Párizst ismerjük, De Kooning kitörölt rajzáról viszont csak sejtelmeink lehetnek. Arthur C. Danto valahol azt írja, hogy a kitörölt rajznak jónak kellett lennie ahhoz, hogy Rauschenberg gesztusát magasra értékelhessük. Egy kicsit olyan ez, mintha azt mondanánk, Óbudának szépnek kellett lennie ahhoz, hogy a helyére emelt lakótelepet kellőképpen valorizálhassuk.

Vajon miért radírozta ki Robert Rauschenberg kedves barátja rajzát? Saját bevallása szerint tulajdonképpen ugyanazért, amiért Le Corbusier és a modern építészek a patinás városok és városrészek lerombolása mellett döntöttek: hogy megszabaduljon a múlt terhes örökségétől, s nyelvileg a nulláról, a semmiből indíthasson, s itt az érvelés teljes egészét komolyan kell venni. Le Corbusier megépíthette volna a maga Párizsát máshol is, mondjuk a francia fővárostól negyven-ötven kilométerre. De nem. Neki ugyanúgy szüksége volt egy jelentős város eltörlésére, mint ahogy Rauchenbergnek is szüksége volt egy jelentős festő munkájának kiradírozására. Vajon elérhető-e, hogy a művész ezáltal tényleg a nulláról, a semmiből indulhasson?

Szerencsére nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megítélhessük, mennyire befolyásolta volna Le Corbusier tervezői képzeletét a lerombolt Párizs emléke: vajon ő is ott hagyta volna-e legalább a nagy sugárutakat, ahova a vaskalapos régi tervezők helyezték azokat, s vajon oda képzelt volna-e legalább egy-két hidat, ahol azok ma is vannak, vagy pedig magát a Szajnát is egészen máshova terelte volna, mint ahol magától folyik? Másként fogalmazva: vajon meg tudott volna-e szabadulni a hely szellemétől, illetve szerényebben fogalmazva, a hely természetes logikájától. Mindezt ugyanúgy csak sejthetjük, mint ahogy Danto is csak sejti, hogy De Kooning kitörölt rajzának milyennek is kellett lennie.

Le Corbusier vadonatúj Párizsát tehát szerencsére nem ismerhetjük, ismerjük viszont azt a "várost", amelyet Rauschenberg épített a megsemmisített óváros, De Kooning ósdi kerülete helyére. Más szóval ismerjük azt az életművet, amit a kiradírozott térség helyére épített fel. Az se tévesszen meg bennünket, hogy nem ismerhetjük De Kooningnak azt a rajzát, amely gyakorlatilag megsemmisült. Tettét indokolva Rauschenberg sem egy konkrét műről beszélt, amitől meg akart szabadulni, hanem egy művészeti nyelvről, amitől viszont esetleg úgy tudott volna teljesen eltávolodni, ha nemcsak a barátja addigi és azutáni munkásságát semmisíti meg, hanem az egész absztrakt expresszionizmust is, vagy legalább annak zavaróan kiemelkedő alkotásait.

Ha áttekintjük Rauschenberg életművét, arra kell jutnunk, hogy a pop-arthoz sorolható művészek közül éppen neki sikerült a legkevésbé megszabadulnia az átkozott absztrakt expresszionisták, egyebek mellett De Kooning hatásától. Míg az irányzat derékhada eljutott a dolgok pőre bemutatásáig, mechanikus megismétléséig vagy sokszorozásáig, neki folyamatosan szüksége volt arra, hogy éppen a festői gesztus legyen az, ami a mindennapiságot megemeli, s bizonyos értelemben szentté avatja. Hogy ennek mi az oka, nehéz lenne egyértelműen eldönteni. Mindenesetre van abban valami igazság, hogy amit az ember nagyon el akar törölni, amit nagyon meg akar semmisíteni, annak mintegy automatikusan és végérvényesen a hatása alá kerül. Azt hiszem, ez történt Robert Rauschenberggel, s minden bizonnyal ugyanez történt volna Le Corbusier-vel is, ha annak idején hagyják, hogy felépítse álmai Párizsát.