Sebők Zoltán
Hazudozás és lopás

Gondolatok az uszodában

Az egyik budapesti uszodában, ahova járok, rendszeresen megjelenik a testes ősz férfi, aki az egyik közszolgálati televíziónál dolgozik rendezőként vagy szerkesztőként. Ezt onnan tudom, hogy rendszerint emberek sokasága veszi körül, akikkel beszélgetni szokott, pontosabban szólva, akik igen hangosan beszélnek hozzá, rendszerint belpolitikai témákról. Olyan hangosan, hogy az ember akarata ellenére is kénytelen kifülelni, miről is van szó. Különösen a parányi szaunában, ahol valóságos művészet nem hallani, miről folyik a társalgás. Míg a társai általában nemcsak hangosak, hanem már-már az idiotizmussal határosan pártosak is, ő leginkább hallgat, s ha megszólal, akkor kimért, óvatos és mindig megpróbál tárgyilagos lenni. Az már korábban kiderült, hogy nemcsak rendkívül tájékozott, hanem roppantul tapasztalt is: vezető politikusainkat keresztnevükön emlegeti, ami arra utal, hogy személyesen is ismeri őket. Egyik-másik elszólásából arra következtetek, hogy némelyikükkel együtt szokott vacsorázni, sőt talán még közös bizniszeik is lehetnek. De hogy milyen pártállású ő maga, azt sohasem sikerült kiderítenem.

Legutóbb az uszoda teraszán napozott egy rendkívül kövér emberrel, és a korrupcióról beszélgettek. Szokásával ellentétben most ő volt a hangosabb, úgyhogy tízméternyi távolságból is minden szavát világosan hallottam. Kifejtette, hogy a jelenlegi politikai elit pártállástól függetlenül gátlástalanul lop, csal és hazudik, amin azonban ő szemmel láthatóan már fel sem háborodik. Más hozta ki a sodrából ezt a bölcs és békés embert: az, hogy nincs, mert nem lehet, kivétel. Példák sokaságával illusztrálta, hogy amint megjelenik egy viszonylag becsületes, az ő erkölcsi érzéke szerint derék ember a politikai arénában, azt a többiek - így fejezte ki magát - egyszerűen "kigolyózzák". Ahol mindenki lop, mondta, ott nem tűrik meg a tisztességes embert. Szokásához híven most is korrekt volt, hiszen a jobb- és baloldalról egyaránt hozott fel példákat, s a közismert kocsmai hőzöngőkkel ellentétben szinte mérnöki pontossággal beszélt nagyon is konkrét esetekről.

Sokszor hallottam már olyan érvelést, hogy a kereskedelem, mint ahogy a politika is, meghatározásánál fogva piszkos tevékenység, amit esetleg adottnak lehet tekinteni, belenyugodni azonban nem szabad. S épp a szabad és független értelmiségire szokás hárítani az áldásos feladatot, hogy hangot adjon a nyugtalankodásnak, s bátran leleplezze a leleplezni valót. Nagyon szép, de vajon van-e ehhez az értelmiségnek erkölcsi alapja? Akkor lenne, ha ő maga gyökeresen más, nevezetesen tiszta lenne. De vajon az-e?

Ott az uszodában, a bölcs ősz férfit hallgatva azon töprengtem, hogy ez - nem csupán reálisan, hanem ideálisan - lehetséges-e egyáltalán. Ha viccnek vesszük is Chesterton bizarr megjegyzését, miszerint még értelmiségi körökben is felbukkanhat értelmes ember, vajon komolyan feltételezhetjük-e, hogy ilyesmi tisztességes emberrel is megtörténhet? Például olyannal, aki nem tud vagy nem hajlandó hazudozni és lopni. Vegyük a hazudást, amit nemcsak a tízparancsolat tilt, hanem még Kant etikája is súlyosan elítél. Aki történetesen nem képes hazudni, azaz valósként feltüntetni a valótlant, az elképzeltet, sőt akár a lehetetlent is, annak nyilvánvalóan semmi keresnivalója a művészek között, akik épp ezzel keresik a kenyerüket. A regényíró rendszerint valósként mesél el olyan történeteket, amelyek nem történtek meg, a festő nemegyszer képzeletbeli lényekről próbálja elhitetni, hogy valóságosak. Kiss Pista pedig, akit a sarki presszóból ismerünk, mihelyt a lába alatt érzi a színpad deszkáit, úgy tesz, mintha ő lenne Hamlet (miközben Hamlet is felfogható egy bizonytalan identitású szerző merő agyszüleményeként). Mint ismeretes, az ilyen és hasonló esetek alapján merészelte kimondani Friedrich Nietzsche a fájó igazságot, miszerint a művészet, úgy ahogy van, merő hazugság: nem leleplezi, hanem - miként a saját portékáját dicsérő kereskedő - elleplezi azt. Amin a filozófusok többségétől eltérően a német költő-filozófus nem kesergett, hanem bizonyára már csak azért is igenelte, mert egyik felével maga is művész, azaz krónikus hazudozó volt. De vajon csak egyik felére érvényes-e ez? Nehéz eldönteni, miként a mai humán értelmiségiek esetében is, különösen azokban az esetekben, amikor a művészet és a gondolkodás úgymond szerves egységbe ötvöződik. Ami Nietzschét illeti, eléggé világos a helyzet, már amennyiben egyáltalán hihetünk az életrajzíróknak és az értelmezőknek. Nos, ha egy pillanatra feltételezzük, hogy ők legalább ebben a vonatkozásban nem hazudnak, azt kell megállapítanunk, az Isten halálát bejelentő filozófus, az egészséges erő kultuszának kultiválója és az embert meghaladó ember propagátora soha nem tudott igazán megszabadulni a vallástól, ő maga pedig folyton betegeskedő, krónikus fejfájással küszködő csenevész emberke volt.

Akárhogy áll is a dolog a hazudozással kapcsolatban, a másik súlyos bűnt, a lopást illetően már egészen egyértelmű a helyzet. A művészben és a gondolkodóban tudniillik egyebek mellett az a közös, hogy egyaránt lop, méghozzá gátlástalanul. Olyannyira, hogy amennyiben valaki produkciója bármilyen jelentőséggel bír, egy dologban biztosak lehetünk: valóságos vagyont harácsolt össze. A bizonyítás érdekében tételezzük fel az ellentétét: képzeljünk el egy fiatalembert, aki hirtelen megjelenik a világ bármelyik értelmiségi körében, s azt állítja magáról, hogy ő bizony semmit sem lop. Vajon mi fog történni vele? Biztosra vehetjük, hogy lényegében ugyanaz, mint ami a politikai vagy a gazdasági elitbe betolakodó tisztességes emberrel: az uszodai bölcs szavaival élve, nyomban "kigolyózzák" maguk közül, illetve ha ez esetleg nem sikerülne, pillanatok alatt a saját képükre és hasonlatosságukra fogják formálni őt. Mert vajon mit jelent az, hogy egy értelmiségi nem lop? Egyáltalán, mit lophat? A pénzt, a színes tévét, az ingatlant szerintem most hagyjuk, hiszen nem ezek teszik ki a tipikus értelmiségi kincsesbányáját. A kereskedővel és a politikussal ellentétben ő nem ilyen holmikkal gazdálkodik, hanem eszmékkel, képekkel, témákkal, történetekkel, módszerekkel, eljárásokkal, illetve mindezzel együtt és mindezen felül: az emberek figyelmével. Másként fogalmazva, az értelmiségi, aki azt állítja magáról, hogy egyáltalán nem lop, egyben azt is állítja, hogy nem olvas, nem néz képeket és filmeket, nem jár színházi előadásokra, sőt egyáltalán nem is gondolkodik. Ha valaki ilyesmit mondana magáról, bizony rettentő gyanakvással tekintenének rá az értelmiségiek. Kötelező érvénnyel merülne fel bennük a gyanú, hogy ez csak hazug lehet, aki valamilyen stratégiai megfontolásból ilyenné stilizálta magát. S mint ilyennek bizonyára megbocsátanának neki, sőt még a keblükre is ölelnék, hiszen hazudozás tekintetében nem különbözne tőlük lényegesen. Legfeljebb megtudakolnák, hogy honnan "kölcsönözte" ezt a pompás ötletet, hol olvasott ilyesmiről, kitől leste el ezt a szellemes viselkedési módszert. De ha kiderülne, hogy nincs ebben az egészben semmi stilizáció, semmi túlzás és semmi tettetés, hanem csak úgy, magától jön, akár a tavasz után a nyár, vagy mint a csapból víz, akkor bizony kénytelenek lennének arra a következtetésre jutni, hogy ez az állítólagos értelmiségi egyáltalán nem is értelmiségi, hanem ostoba flótás. Következésképpen semmi helye közöttük.

Félreértés ne essék, nem azt akarom én ezzel állítani, hogy csak rendkívül értelmes és művelt emberek tekinthetik magukat értelmiségieknek. Távolról sem. Vezető értelmiségiek is hetykén szoktak olyasmivel dicsekedni, hogy ők például nem hajlandók Derridát olvasni, mert üres kóklernek tartják, nem kedvelik a posztmodern alkotásokat, mert azok eklektikusak, vagy elvetik a kultúra memetikai megközelítését, mert ott biológiai metaforákat használnak. Ez mind rendben van, rendben lehet, akár nagyon is rendben lehet, hiszen az efféle sommás ítélkezés már régen polgárjogot nyert az értelmiségi szövegelésekben. Következésképpen, aki alkalmazza őket, már csak azért is nyakig benne van az értelmiségi brancsban, mert gátlástalanul a "magáévá tett" egy jól ismert és mindmáig hatásos módszert. Nos, nem az ilyenekről beszélek én, hanem arról a feltételezett emberről, aki tényleg semmit nem lop.

Biztos vagyok benne, hogy az ilyen ember éppúgy képtelen lenne belopni magát az értelmiségiek vagy a közönség szívébe, mint ahogy bizonyos körökben az a politikus és az a kereskedő is kudarcra van ítélve, aki nem hajlandó egy bizonyos szinten hazudni és lopni.

Körülbelül eddig jutottam ott, az uszoda teraszán. A bölcs ősz hajú ember tovább beszélt még a megkezdett témáról, de azt már nem volt kedvem hallgatni. Egyre elviselhetetlenebbül perzselt a nap, úgyhogy recsegő derékkal feltápászkodtam, és elhatároztam, hogy csobbantok egy nagyot a medencében. Úgynevezett tigrispózban ugrottam a vízbe, pontosan úgy, ahogy azt gyermekkoromban a falu sztárjától, a Törökországot is megjárt futballistától láttam. Egyesek talán úgy vélhették ott, a medence partján, hogy milyen nagyon eredeti is az ugrási stílusom, de én ott, a víz alatt tisztában voltam vele, hogy bizony lopott holmi még ez az ártalmatlannak tetsző ugrás is. Méghozzá többszörösen is: én a futballsztártól loptam, ő talán egy valódi török úszóbajnoktól, a török úszóbajnok pedig. nem is tudom, talán egyenesen a tigristől.

Ami pedig ezt az írást illeti, ha itt végezetül töredelmesen bevallanám, hogy hány ferdítés, csúsztatás, sőt durva hazugság van benne, bizony magam is elcsodálkoznék. Ha pedig arról is számot kellene adnom, hogy stilárisan, módszertanilag, tematikailag és egyéb vonatkozásban mennyi, de mennyi lopott holmi van összezsúfolva benne, nemcsak a kleptománia vádját kellene elfogadnom, hanem senki se tudná lemosni rólam a vádat, hogy igazi értelmiségi vagyok. Ettől mentsen meg az Úristen!