Sebők Zoltán
Egy vidéki kislány New Yorkban

Portrévázlat Jenny Holzerről

Jenny Holzer művészetét besorolták már a pop art, a minimal art, a konceptuális művészet és a konkrét költészet fogalomkörébe; találtak benne társadalomkritikai, politikai, még konkrétabban feminista elemeket; magát a művésznőt pedig nevezték már a technológiai korszak eszközeivel játszadozó kisgyermeknek is. Hozzám ez utóbbi hasonlat áll a legközelebb. Méghozzá annak ellenére, hogy a mai nemzetközi művészeti élet egyik legnagyobb sztárjának számít, aki - hogy mást ne mondjak - a 44. Velencei Biennálén egyedül képviselte hazáját, elnyerve a legjobb nemzeti pavilonért járó fődíjat. Van a személyiségében valami, ami a perifériáról jött, kissé faragatlan gyerekekre jellemző, ha történetesen úri társaságba csöppennek: ebédnél a villát feltétlenül a jobb kezükbe veszik, az első fogás után jóízűen elböffentik magukat, ha meg csokit kapnak, szépen megeszegetik a pompás ezüstpapírt, a bele csomagolt undorító sötétbarna lapocskát pedig odahajítják a kutyának.

Jenny Holzer az Egyesült Államok közép-nyugati részén született és nőtt fel, olyan földművelő vidéken, ahol az emberek még nem felejtettek el normális egyszerűséggel élni, gondolkodni és beszélni. Igen korán, szinte kislányként csöppent bele azután a szofisztikált New York-i művészvilágba. Megpróbált úgymond művelődni, s arra kellett rádöbbennie, hogy az úgynevezett kultúremberek szövegeléséből alig ért valamit. Ilyesmiket hallott: "Ön mint olyan, jelenlegi ittléte szubjektivitását maradéktalanul transzformálja át fenében való léte tartós objektivitásába." S a kis Jenny az efféle cirkalmakat megpróbálta módszeresen a saját romlatlan paraszti nyelvére fordítani, mi több, a frappánsan egyszerű fordításokat másokkal is megosztani. Az enervált értelmiségiek pedig, miként az előkelő vendéglátók, előbb csak röhögcséltek a vidéki kislány üde faragatlanságán, majd a fordítások alapján szép lassan kezdték megérteni, hogy mit is beszélnek ők maguk.

Igaz, nem egyedülálló, mégis van benne valami pajkosság, hogy Jenny Holzer képzőművész létére nem képeket, hanem szövegeket készít; azzal tűnt fel, hogy az úri szokással dacolva alá sem írta műveit, hanem - legalábbis kezdetben - névtelenül prezentálta azokat; s miközben társai többsége mindent megtett, hogy bejusson a "művészet templomaiba", ő megelégedett a nyilvános területekkel, azoknak is legpiszkosabbját, a reklámfelületeket használva. De nem arra ám, amire való, vagyis reklámozásra, még csak nem is valamiféle emelkedett bölcsességek világgá kürtölésére, hanem - miként a szabadjára engedett kisgyerek - inkább valami nehezen értelmezhető és besorolható piszmogásra. Mondok egy példát, s azzal elmondok mindent: az egyik munkájában, amely rövid szövegekből és szövegtöredékekből tevődik össze, egyebek mellett a következők olvashatók: "Mindannyiunk közül a gyerekek a legkegyetlenebbek", majd néhány sorral odébb: "A jövő ígéretei a gyermekek". A két közhely összességében természetesen kegyetlen jövőt ígér, amit esetleg az tompíthat valamelyest, ha felnövekedvén a gyermekek megváltoznak, és megszűnnek kegyetlenek lenni. Amire globálisan talán még van is némi esély, ám maga Jenny Holzer mindenképpen a kivételek közé tartozik. S épp ezt tiszteljük benne. Nem a konceptuális művészekre jellemző emelkedett okosságot, hiszen rengeteg vulgáris közhely is van a szövegei között; nem a puritanizmust, hiszen újabban nemes anyagokat is használ; s nem a politikai állásfoglalást, hiszen a gyerekek szerencsére még nem pártosak. Épp ellenkezőleg, a következetlenséget és a szó legnemesebb értelmében vett pimaszságot tiszteljük benne. Az előbbi lehetővé teszi az értelmezések sokaságát, hiszen mindenki azt emel ki belőle, ami épp tetszik neki (így lesz Holzerből derék feminista), az utóbbi pedig már fogasabb kérdés. Holzer rájött arra, amit úgyszólván minden gyerek tud: nem az a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy milyen körülmények között és miként teszi azt. Bizonyára ezért kezd el sejpíteni a legtöbb kislány, s ezért kerül a villa épp úri társaságban a szebbik kézbe. Holzer arra jutott, hogy ha reklámfelületeken és reklámszerű stílusban közli az akármit, az emberek többsége éppúgy elhiszi mondandóját, mint azt a furcsaságot, hogy ez és ez a mosópor tisztára mos (még jó, milyenre is mosna?). Ellenben mások, az értelmiségiek azért fogják díjazni, s díjazzák is, hogy milyen nagyon kritikus a felhasznált médiumokkal és azon butaságokkal szemben, melyeket azok közvetítenek, a tudatküszöb alatt befolyásolva gondolatainkat és viselkedésünket. Holzer ki is mondja a lényeget: "A szlogenek eltűnnek, de amit közölnek, beleég az emlékezetbe." Ám Holzer van olyan okos, hogy tudja: ez az ő szlogenekről szóló szlogenjére éppúgy érvényes, mint bármi másra. Feltéve, ha a megfelelő módon és a megfelelő mennyiségben tálalják, amire a művésznő mindig is külön gondot fordított.