Sebők Zoltán
A blaszfémia színeváltozása

Nemrégiben megnéztem világhálón egy statisztikát a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok lakosságának a vallásosságáról, és azt kellett megtudnom, hogy a legtöbb országban az állampolgárok körülbelül hetven-nyolcvan százaléka vallja magát vallásosnak. Rendben van, nagyon szép, mint ahogy az is örvendetes - gyönyörű történetek vannak erről -, hogy modern fizikusok és matematikusok a magánéletükben mennyire vallásosak. De ahogy a modern tudósok esetében fölmerül a kérdés, hogy a tudományos világképükben vajon hol az Isten, ugyanígy, a statisztikai adatok fényében felmerülhet bennünk a kérdés, hogy hol van az Isten ebben a modernista vagy posztmodern kultúrában. S itt a magas és a tömegkultúrára egyaránt gondolhatunk.

Ezzel kapcsolatban van egy alapélményem, amely akaratom ellenére is annyira megragadt bennem, hogy hajlamos vagyok a jelenlegi helyzet metaforájává duzzasztani. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt úgy véletlenszerűen néztem a tévében egy filmet, amely arról szólt, hogy egy család közösen bámulja a tévét. Egyszer csak, minden különösebb feltűnés nélkül, bejött közéjük Krisztus, fölismerhetően Jézus Krisztus volt, hiszen a továbbiakban csupa olyasmit mondott, amit a hagyományunk neki tulajdonít. A tévét néző emberek tekintete azonban továbbra is a képernyőre tapadt, többször kommentálták is a látottakat, s közben szemlátomást zavarta őket Jézus Krisztus jelenléte. Mondták is neki, hogy ne izéljen már itten, nagyon izgalmas műsor van a tévében, amit nem lehet kihagyni. Ilyesmiről szól a film, és azt hiszem, erről szól a modern és a posztmodern kultúra is, a magas és a tömegkultúra egyaránt. Egyikben sincs ott az Isten, vagy ha valamilyen módon véletlenül oda kerül, leginkább zavaró körülménynek bizonyul. Csakhogy a kultúrát mégis az emberek teremtik, azok az emberek, akiknek - mint már említettem - hetven-nyolcvan százaléka vallásosnak tekinti magát. De akkor vajon miért nem teremtenek vallásos művészetet és kultúrát? Illetve, és ez tényleg a kérdések kérdése, nem lehetséges-e, hogy a látszat csal, és valahol igenis vallásos ez a kultúra, de rejtetten?

A fő probléma az, hogy a szent és a profán, a szakrális és a banális szabatos megkülönböztetése és szétválasztása számos esetben nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Különösen, ha műalkotásról van szó. Vegyünk egy hírhedt művet, az utóbbi évtizedek egyik leghírhedtebb művét, a nemrég Magyarországon is (a budapesti MEO-ban) kiállított Levizelt Krisztus című Andreas Serrano munkát. Egy fotóról van szó, amelyen azt látjuk, hogy egy edényben a feszület pisiben úszik. Majdnem egyöntetű még a művészettörténészek értelmezése is erről a munkáról. Néhányuktól meg is kérdeztem, hogy mit gondolnak róla, s azt mondták, színtiszta blaszfémiáról van szó. De vajon tényleg blaszfémia-e? Buzdítottam őket, hogy nézzék meg rendesen a képet. Nagyon kevés motívum van rajta, így aztán talán kutya kötelességünk figyelmesen megnézni. És észre vétettem velük, hogy milyen anyagból is van ez a feszület. Tudniillik láthatóan vásári műanyagból van, olyan anyagból tehát, amilyenből például a seggbefújós kiskakast szokták formázni. Rövid ideig dolgoztam egy műanyagöntő műhelyben, ahol éppen citromfacsarót gyártottunk nagy mennyiségben. Tehát vásári bóvliról van szó, vagyis ha ragaszkodunk a blaszfémia kategóriájához, akkor azt kell mondanunk, az első blaszfémiát nem Serrano követte el, hanem az a műanyagöntő mester, aki a Megfeszítettet merészelte ilyen ócska anyagból megformázni. A "terméket" forgalmazó kereskedelmi hálózatról már nem is szólva.

Más oldalról tekintve pedig, s erre az oldalra Arthur C. Danto, korunk egyik legtekintélyesebb New York-i művészetfilozófusa hívta fel a figyelmet, egyrészről egy szimbólummal, a mi hagyományunk egyik legerősebb szimbólumával van dolgunk, másrészről pedig testtel: bizonyos nézőpontból Krisztus ember is volt, következésképpen emberi testtel rendelkezett. Egyébként ezt a dimenzióját emelte ki nemrégiben egy Domonkos-rendi szerzetes, aki a közszolgálati rádió Névjegy című vasárnap délutáni műsorában kifejtette: Krisztus keresztje eredetileg minden bizonnyal pisis volt, hiszen jól tudjuk, hogy az emberek az erőszakos halál pillanatában rendszerint össze szokták vizelni magukat.

Akárha ezt a gondolatmenetet folytatná Danto is. Idéz például valamely tizenharmadik századi vallásos szövegből egy részletet, amelyben a test szó szerint "szarzsáknak" van nevezve, amely arra vár, hogy szétrágják a férgek. Miről is van szó? Arról, hogy Krisztusnak emberi, nagyon is emberi teste volt (Sören Kierkegaard ebben látja a forradalmi újdonságát), másrészt pedig - s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni - a középkori hagyomány nagyon aszketikus volt, következésképpen a testet nem becsülte semmire. Legfeljebb veszélyforrást látott benne. Igazából a lélek, és csakis a lélek számított. Azzal tehát, hogy Serrano levizelt egy testet, még ha az Krisztusé is, végül is lehetséges - itt sosem lehet biztosra menni -, hogy ezt mélységes vallásosságtól vezéreltetve tette meg. Mert nem a lelket gyalázta meg, hanem csakis a testet, azt, amit a középkori hagyomány is meggyalázott. Ez azonban napjainkra szinte nyomtalanul elfelejtődött.

Egyébként Serrano katolikus, és ő saját magát ugyanúgy vallásos embernek tartja, mint az ottani lakosság hetven-nyolcvan százaléka. Miért hoztam fel a Levizelt Krisztus példáját? Azért, mert gyönyörűen mutatja, hogy egyazon művet, egyazon konfigurációt egyszerre lehet blaszfémiként és nagyon-nagyon mélyről és régről jövő vallásos aktusként értelmezni. Egyszerre lehet banálisnak látni, ugyanakkor a szakralitás egyik legerősebb kifejődéseként is. És hát a művészet nem olyan jel, illetve jelcsoport, mint amilyenek például a közlekedési jelek. Ha a közlekedési tábla azt mutatja, hogy balra kanyarodni tilos, az egészen egyértelmű, ott nincs értelmezési szabadság. A műalkotásnak viszont igenis többféle olvasata lehetséges, és - mint azt Serrano munkájának példája szépen mutatja - egyetlen olvasathoz ragaszkodni annyit jelent, hogy súlyosan meghamisítjuk azt.