Sirbik Attila
Harmadik¹ fragmentum

Megérintette a hang: morajló-finom reszketéssel végigsiklott a lassan sötétbe hajló utcaképen. Hirtelen keveredtek össze az érzékszervei, és csak egy pillanatig tartott ez az állapot, határozott léptekkel továbbhaladt.

A hang kibocsátója leheletkönnyű finomsággal simított végig az arcomon, és arra kért: írjak róla. Ellenkezésemnek helyet adva mosolygott azzal a magabiztossággal, amely a határozott emberek sajátja. Később el is árulta, hogy egészen biztos volt bennem már a hang kibocsátásának pillanatában.

Bekebelezték az összes lehetőséget, fogalma sem volt, hogyan tudná rávenni az írásra, ugyanis történeteken kívül formai érzékkel sem rendelkezett, leírt mondatai többnyire zavaros-logikus álszellemiséggel dúsított kifutások voltak.

Ellehetetlenítette minden belekezdés lehetőségét a fájdalmas elnehezülés, amely minduntalan álomba kergette. Könnyebb volt egy fiktív világban benne rejtőzködni, vállalva minden ismeretlent, mint a valóság, amelynek történéseiben állandóan kívül maradt.

Megtehettem volna, hogy hallgatok rá, ha nincs f. (vagy p., r., s. , esetleg k., mindegy), aki visszavonhatatlanul eltökélte, hogy megkeseríti mindennapjaimat. Ugyanis f. olyan mágikus erővel rendelkezett, hogy a legelszántabb elhatározásaimat is oly módon fel tudta hígítani, hogy a végén az emlékezetem vagy teljesen elhalványult, vagy a feledés teljes sötétségébe burkolózva vesztettem el a történeteim magvát.

Csak a viszonyok maradtak.

Hideg, üres kongással gördült végig gondolatának fátyolködös felvillanásától egészen a pislákoló kihunyásig, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is hatalmas-olthatatlan lánggal ereszkedett volna a legbensőjéig.

Elérhetetlensége egyre közelebbinek tűnt, már-már anyagának felismerhetetlenségéig pixelizálódott, és a réseken át a para csak pillanatokig vált érzékelhetővé, aztán egy újabb szempillantás alatt összerándult, visszanyerte eredeti elérhetetlen önmagát. Tudta, hogy soha nem érheti el, nem érintheti meg, de a tudat, hogy fel kell dolgoznia a véglegesített veszteséget, elbizonytalanította, egyszóval parás volt alkalmanként és reménykedett.

Csodát várt, ugyanakkor már minden realitásérzékét elveszítette, nem volt több egy benne rejtőzködő titoknál, csak annyit sejtett (mert önmaga számára sem volt világos), hogy valamiféle szexuális perverzióról van szó. Nem tudott eljutni addig az egyszerű (de mégis minduntalan érzékelhetetlen) beismerésig, hogy csak önmagát hibáztassa. Kifogások végtelen sora búvópatakként pulzált, és ütemessé tette a teljes nyugalom elérhetőségét.

Elfelejtette a megismerhetetlent, és ismételni kezdte önmagát, amnéziás lassú-észrevétlen rohamai még a legérzékenyebb pillanataiban sem tűntek fel neki, képes volt kétszer, vagy akár többször megtenni ugyanazt, ugyanazzal a buzgósággal. Történetei nem, de története már volt, éppen annyi, hogy beleíródjék a mindennapok amnéziás egyformaságába. (Mit mondjak, nem volt valami megerőltető.)

Merev, görcsös izgalomban vártam hazaérkezését, láttam (valamiféle rejtett-homályos belső téren átszűrve), ahogyan apró gyors lépteivel végigjön, ... valamiféle Pavlov-reflexszerű dolog történt, amint meghallottam a csengő hangját. Féltem, hogy kifakad, a hiány volt az, ami kérlelhetetlenül szétfeszítette és nem hagyta szabadulni az irracionális dühtől, amelytől viszont menekült volna, de pont ennek a hiánynak a helyén kellett volna lennie annak, ahová, akihez.

Sikerült kidolgoznom egyfajta stratégiát, a nyugalmat teljes mértékben belülről kifelé tartó mozgásegyüttessé próbáltam alakítani. Néha persze elég volt egy mosoly.

Ha csak képzeletben is, de ha úgy éreztem, képes lennék megcsalni, ilyenkor mindig ruhástól aludtam mellette, nem akartam, hogy a bőrünk egymáshoz érjen, a sötétben nem tudtam volna megállni, hogy ne egy másik férfira gondoljak. És bőrének ismerős érintése hátborzongatóan idegen lett volna minden egyes alkalommal, de nem volt ilyen alkalom, úgyhogy sohasem tapasztaltam meg idegenségét, aminek néha annyira a közelébe kerültem.

Elvégre megtett mindent azért, hogy végre belássa, mennyire ugyanaz az egyetlen, állandó gondolatgóc tért vissza variációiban, és nem hagyta kibontani érzékelésének egyéb irányvonalait. Egy zárt rendszerben várt külső segítséget önmagától, és ebbe a belső, de lezárhatatlan térbe beszivárgott valami megfékezhetetlen erőszakosság, egy önmaga pályáin kerengő erő, és ott pulzált állandó megállíthatatlanságában, önmagába zártan, öntudatlanul.

Nem szerettem azokat a fényképeket, amelyek még megismerkedésünk előtt készültek róla. Egy másik történet számomra megközelíthetetlen, érzékelhetetlen orgiáit tükrözték vissza, és égetett, égette a szemem, ha néztem őket. Be voltak zárva az abszolút múltba. Mégis megkerülhetetlen szenvedéssé változtattam a hozzájuk való viszonyomat, és a jelenem múltba forduló szegmentumait.

Türelmetlenségének határpontjaiba minduntalan beleütközve a bizalom megismerésének hiányát vélte felfedezni a dolgokhoz való viszonyában. Minden, amit addig átélt és aminek tudatában volt, halványulni kezdett emlékezetének homályos-párás valótlanságaiban, amely minduntalan összeolvadt az irracionalitással, és párhuzamos világok létét feltételezte. Éppen ezért már jelenét is kezdte átszőni ez a tényleges és egyszeri jelenben való kételkedés, kezdtek szétfolyni saját határai, talán azért, mert ráeszmélt e határ létezésének lehetetlenségére, ha sohasem is tapasztalta meg.

Kezdte úgy megélni magát, mint aki állandóan egymástól elkülönülő világokba másolja önmagát. Létének görcsös áramlását pedig az ez elleni tiltakozásban ismerte fel. Akkor vált a harmadikká, aki mintegy felülről figyelte kettejük állandó-görcsös-feszült viszonyát. Az egyikét, aki állandóan elmásolódott, és megfoghatatlanságában ott lappangott a felelőtlen boldogság lehetősége, csak éppen sohasem engedte felülbírálni önmagát, állandó szökésben volt. És figyelte a másikét is, aki állandóan tiltakozott, és szeretett volna valamiféle egyensúlyt teremteni az elmásolódó és a harmadik között, akit viszont a harmadik állandó szemmel tartása nyugtalanított.

Már csak azért sem tudott volna feltétlenül objektív lenni, mind saját maga, mind az összes, felé irányuló mozgás megítélésében, mert hiányzott az elhatározása, hogy a megfelelő helyzetben a megfelelő szinten tartózkodjon. De csak rejtőzködött, és nem tudta megfejteni az álláspontokat, az emlékeket akaratlanul meghamisító hullámokat bocsátott útjukra magából, és ha még időben észbe kapott, újabbat indított, hogy kioltsa az előzőt. Sohasem tudta, mi fog történni a hullámok tényleges találkozásakor, kibocsátásuk pillanatában már véglegesen elszakadt tőlük, és csak emlékük derengett fel, emléke annak, amit az emlékek irányába küldött, és rohant (vagy úszott?) a part felé, hátha éppen idejében érkezik, és elcsíphet valamit az érkezőből. De mindig csak távolodni látta az érkezőt, és sohasem került elé, hogy megfékezze útjában, hogy a talán önmaga számára sem világos cél elérésében megakadályozza.

Ha lett volna legalább némi esélye annak, hogy a cél egyvalami felé irányuló kitartó mozgásból álljon, amit megsejthetek, és elé állhatok, biztosan bevárom. És talán más nem is lett volna fontos, csak az, hogy ott legyek, mikor megérkezik, de megijedtem attól, hogy ez a cél én magam vagyok, kibocsátó és végcél egy személyben. A kibocsátott követhetetlen útját pedig nem volt erőm elképzelni sem, töredékekben maradtak szándékaim az irányban, hogy összefogjam a széttartót, amely csak egyetlen paradox úton lett volna lehetséges: ha szembenézek önmagammal.

Néha csak utóbb döbbent rá, hogy mennyire féltékeny, nem más nőkre, hanem azokra a párhuzamos és múltba zárt világokra, amelyekből ő teljességgel ki volt zárva. De ezek a számára megközelíthetetlen és feltárhatatlan világok tették egyúttal vonzóvá. Az volt a baj, hogy nem hitte: ott és akkor csakis ő számít, vagyishogy talán éppen ez volt a baj, hogy csak ott és éppen akkor, mert ő szeretett volna lenni minden és mindenki, bele akart bújni mindenbe, valamiféle vad-burjánzó, megfékezhetetlen voayeurizmus kerítette hatalmába. Bele sem gondolt, mennyire nem tudja elképzelni a férfi helyzetét, mert ha így tett volna, talán most sem lenne egyedül, mellette.

Néhány év múltán, ahogyan visszatekintek arra az időszakra, amely azután következett, hogy f.-el sehogyan sem tudtam dűlőre jutni, meg kell állapítanom mai helyzetem nagyszerűségét. Nem is értem, miért húztam az időt annyi ideig, hiszen ő maga azóta egyetlenegyszer sem idéződött fel bennem, és semmiféle bűntudatot nem érzek, amiért egyáltalán nem érdekel a sorsa.

Érzéketlen-hideg, merevgörcsös napjai úgy teltek, hogy az emlékezet apró csíráit is megpróbálta szétszórni maga köré, de egy idő után érezte, egyre sűrűbbé válik körülötte a levegő. Fuldoklásának okait képtelen volt feltartóztatni, néha úgy érezte, mintha saját kezei fonódnának nyaka köré, ilyenkor a tükörbe is képtelen volt belenézni, mindig valaki mást várt, olyan valakit, akivel nem tudta, találkozott-e egyáltalán valaha. Hogy ő maga lenne az a valaki, akit nem látott évek során, és mindig csak éppen be nem fogható látótávolságra haladt mögötte, az eszébe sem jutott.

Eszembe jutott a kikötő, a tenger sós illata, és tudtam, hogy nem lehetek öngyilkos, a tenger miatt nem meg a bor miatt, és miatta.

Akkoriban elég sokszor eszébe jutott az élet eldobásának gondolata (nem heideggeri viszonylatban, szó sem volt ilyesmiről, akkor talán még meg is teszi), de nem volt képes megtenni, talán nem is akarta. Később úgy érezte, ilyenkor szerencséje volt, hogy elfordult önmagától, gyűlölte a gyöngeségét, de erőre, ezt ő maga is tudta, az élethez volt szüksége. Ha lett volna ereje, az biztosan más irányt ad a gondolatainak. Tudta, hogy gyengeségre valló tett lenne, ezt pedig nem akarta hátrahagyni. Inkább elővette ilyenkor a fényképeket, és hagyta, égessék a szemét, szüksége volt a stimulációra, spannolta magát.

Meg sem hallottam már a hívást, elfelejtettem addigra mindent, a kérdések, amelyeket a válaszok már rég megelőztek, ismeretlenül hangzottak el. A reménytelenség szétsugárzásával rontottam egyre helyzetemen, és az egyedül maradásra való képtelenség lökött felé, és taszította őt egyre távolabb.

1 Az eredeti cím megváltoztatása után, a szerző újra változtatott rajta. Azt nem tudni, létezik-e újabb verzió.