Hová megyünk, merre tartunk?

A színháznak szentelt legújabb Symposion-számban tanulmány, kritika, dráma és színházi fotográfia témakörben készítettek interjúkat vajdasági, magyarországi és vajdasági/magyarországi szerzők

Sokan úgy tartják, hogy Derrida: A kegyetlenség színháza és a reprezentáció berekesztődése című írása "után" már nem lehet artaud-i színházat csinálni. (Az "utániság" azért paradoxon, mert a cikkből az derül ki, hogy soha nem is lehetett.) A teoretikus igazolás ellenére úgy gondolom, sokszor eszébe jut a francia rendbontó neve a balga nézőnek egy-egy, itt-ott felbukkanó, vajdasági előadás szédületében. Urbán András "gyerekei", Mezei Kinga lázas álmai és Nagy József önkitartó testmeséje mind más miatt, de valahogy Artaud szenvedélyét susogják - írja a szegedi Kérchy Vera A kegyetlenség színháza: öngyilkos paranoia vagy vidám skizofrénia? című írásában, kutatási területe egyébként a posztmodern színházelmélet.

A vajdasági (/magyarországi) dramaturg, Gyarmati Kata Tolnai Ottó drámáiról a Bezárult határok című írásában értekezik, mondván: Tolnai saját drámáit se-műfajú szövegeknek titulálja. Ötvözi a prózát, a verset és a dialógusokat. Legfőképpen monológokat alkalmaz, a szereplők belső állapotának kivetülései ezek a szövegek. A dráma ismérveit tekintve a Végeladásból hiányzik a konfliktus, pontosabban az a nézőben történik meg, amikor is az szembesül azzal a valósággal, melyben él. A szöveg komoly társadalmi problémákat vet fel, költőien ábrázolja a vajdasági skizofrén létérzést, mesterien boncolgatja a korszak politikai helyzetét, a honnan jöttünk, hová megyünk, merre tartunk kérdést. A merre megyünk kérdést veti fel Bakos Petra is a Honnan tart a hajó hová és mi a terhe? című kritikájában, melyben többek között a fentebb említett szerző munkáját értékeli. Az Újvidéki Színház Via Italia című előadását semmiképp se nevezné Domonkos István azonos című ifjúsági regénye színpadi adaptációjának. A Gyarmati Kata és Mezei Kinga Domonkos-olvasatai nyomán formálódott szövegkönyv inkább a Via Italia történetének újraelbeszélése Domonkos lírai műveinek szövegközi terében. Az így létrejött textust szűri és dúsítja Mezei Kinga sajátságos képi szimbolikája, valamint Mezei Szilárd érzelmes-telített zenéje, amely hangszerelésében finoman megidézi Domonkos István trubadúralbumait. A zene ekként szervesen beleíródik az előadás komplex Domonkos idézetrendszerébe, sőt, ahol ismert Domonkos-versek, melyeket a költő egykor saját megzenésítésében adott elő, új dallamokkal szólalnak meg, felülírja azt.

Vaclav Nizsinszkij, a Gyagilev-féle Orosz Balett világhírű táncosa 1919. január 19-én lépett fel utoljára közönség előtt, egy svájci üdülőhely jótékony célú estjén. Ez idő tájt környezete már tapasztalta rajta az elmebeli elváltozás jeleit, ez az este pedig gyakorlatilag skizofréniája elhatalmasodásának kezdete is. Az előadáson csaknem fél órán át mozdulatlanul ült, majd hirtelen táncolni kezdett. Nem tudni pontosan, katasztrofális, vagy zseniális volt-e az ekkor előadott spontán koreográfia. A budapesti író, zenész Nagy Gergely: 19.01.19 Nizsinszkij St. Moritzban című szövege kísérletet tesz annak rekonstruálására, mi játszódott le a táncos fejében az előadás első fél órája alatt. A szövegben szó szerint és torzított formában Nizsinszkij-, Pulszky Romola-, Csáth Géza-, F. T. Marinetti-, József Attila-, Samuel Beckett-, Antonin Artaud-idézetek vannak.

Sirbik Attila: Keretbefojtás című szövegének "szeletei" és Miklós Melánia interjúja, amelyet a magyarországi-vajdasági Révész Róbert táncfotográfussal készített, olvasható még a Symposionban. A számot Sirbik Attila tánc- és kísérleti fotóival illusztrálták, esztétikus elrendezésük a design és nyomdai előkészítést aláíró ifj. Sebestyén Imre munkáját dicséri.