Szombathy Bálint
Sebastiăo Salgado és korunk exodusai

A mindig is létező háborús migrációval ellentétben a gazdasági elvándorlás újabb kori tünet, s a kettő sokszor egybeforr. Ma, amikor az emberiség a világűrt ostromolja és a magas technológia folyamatos vívmányait tudhatja maga mögött, egy olyan elvándorlási tendenciának vagyunk tanúi, amelynek következtében az elszegényedett falusi miliő kiürül, miközben emberileg elviselhetetlen méretűvé duzzasztott megapoliszok nőnek ki az elmaradottság és a szegénység szigetein. A remény utolsó szikrái ezekben a mentsváraknak hitt "hangyabolyokban" sorra kialusznak, és a nincstelenek a mások által kitermelt hulladékon, szeméten kénytelenek fenntartani magukat.

Ezekről a tragikus méretű gondokról csak elvétve kapunk olyan átfogó, a teljesség igényével készült vizuális ismeretanyagot, amely akár tudományos (szociográfiai) rendszerezettségével, akár érzelmi hátterű objektivizációs módszereivel igyekezne megragadni a problematikát. A megértés és a megértetés szándékával fellépő hagyományos riporteszközök nyilvánvalóan nem elégségesek ahhoz, hogy a lelkiismereti kérdés magasabb szintjére emeljék korunk exodusait, valamint azt, hogy a részvéten túl a cselekvőkészségre is hatni tudjanak. A száraz adatok - bármennyire lesújtóak is - sohasem fejthetnek ki akkora mozgósító hatást, mint a szembesítésnek azok a módszerei, amelyek mögött megfelelő érzelmi töltet van.

Erre a következtetésre lehet legalábbis jutni Sebastiăo Salgado (1944) Exodus című budapesti fotográfiai tárlatának megtekintése után. A szociális érzékenységű brazil fényképész egyik központi témáját prezentáló háromszáz felvétel nemcsak számát tekintve bizonyul monumentálisnak, hanem a tekintetben is, ahogyan láttatja korunk egyik legsúlyosabb planetáris problémáját, az elvándorlást, a migrációt, és annak valamennyi tragikus emberi vonzatát.

Riportfotók esetében általában kevésbé ügyelünk az olyan részletekre, mint a világítás és a képi kompozíció, megelégszünk azzal, hogy a felvétel egy életből vett, megrendezetlen, megismételhetetlen pillanatot rögzít, amely valós, és ezáltal hihető. A dokumentarista riportfotó megállítja az időt, de csak néhány pillanatra, egy olyan szűk időkeretbe vetíti, amelybe már nem fér bele a nemes értelemben vett, és az időtlenség feltételeként funkcionáló költői felülemelkedettség, amely egy konkrét szituációt általános érvényűvé, példaértékűvé tud tenni.

Salgadónak viszont ehhez határozottan megvan a képessége. Tudniillik ahhoz, hogy egy egyéni vagy közösségi tragédiából kivonja az időtlen üzenetet, és ezáltal történelmileg is monumentalizálja a pillanatot. Sokszor érezzük azt - különösen portréinak esetében -, hogy precízen megtervezett beállítással és fényviszonyokkal, úgymond stúdiófeltételek közepette dolgozik, átvonva alanyait a fájdalmas hétköznapokból, a fizikailag megélhető időből az időtlen halhatatlanság sávjába. A dolog lényegében kétirányú: az általánosból tipikust, majd az egyéniből archetípust csinál ugyanazon a képen belül.

A kilencvenes években készült Exodus jelenetei által azonban nem egy szenzációéhes szerző nyilatkozik meg. Salgado erénye nem a szélsőségekben tárul fel; nem elborzasztani, hanem inkább eszméltetni kíván, részvétet szeretne kelteni a tények azon csoportjának láttatásával, amelyek nem lépik át a szalonképesség határát. Ügyel rá, hogy a téma ne ragadja magával. Nem élősködni kíván a fotó médiumán, hanem költői érzésektől sem mentes mementót emel az emberi civilizáció súlyos tragédiájának, függetlenül attól, hogy a Föld melyik szegletében dolgozik: szülőföldjének népét fényképezi, a kosovói menekülteket, a vietnami parasztokat vagy a törökországi kurd bevándorlókat. Képeinek jelentése elborzaszt, látványa azonban megragad és a kettő egy különös egyensúlyi helyzetet teremt. Salgado inkább esszéisztikus, mint dokumentarista alkat, aki az elrettentőben is a szépséget keresi.

(Ludwig Múzeum, Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum, 2004. május 13- június 27.)