Tomán László
Így írt Márai Sándor

El tudják-e képzelni, hogy egy mai napilap címoldalán a gyilkosságokról, robbantásokról, csalásokról, pártküzdelmekről, rablásokról szóló hírek, tudósítások helyett egy híres, elismert író cikke jelenik meg, hétköznapi dolgokról, a tavaszról, a rákokról, egy óráról? Mert a húszas-harmincas években ilyen előfordult, sőt szinte rendszeres volt. Márai Sándor írta cikkeit, tárcáit, rövid elbeszéléseit az Ujság című budapesti napilapnak, s azok az első oldalon, a vezércikk mellett, nagybetűs címmel, három széles hasábon jelentek meg.

Ezekből az írásokból állt össze Márai Műsoron kívül című kötete, s jelent meg 1931-ben. Hetvenhárom évvel az első kiadás után a Helikon Kiadó újra megjelentette, s Márai Sándor írói kiválóságát bizonyítja, hogy ma is úgy lehet olvasni, mintha ezek az írások most keletkeztek volna, időszerűek, amiről ír, az ma is megtörténhet. Az elmúlt 73 év egy cseppet sem vett el frissességükből, nem kell lefújni róluk a port, bölcsek, elevenek, élvezetesek ma is.

Bolhapiac című írásában (mely egy későbbi kötetnek lett a címe) Márai kifejti nézetét az írásról. "Írni annyi - mondja -, mint megtagadni mindenkit. Írni annyi, mint egyedül maradni, mint elárulni barátot, testvért, szülőt, szeretőt, elárulni önmagunkat, bevallani mindent, anélkül, hogy feloldozásra számíthatnánk, cél nélkül, remény nélkül, kilátás nélkül. ,Mindent megírni' annyi, mint mindent megérteni és semmit sem bocsátani meg." Mert - mondja Cirque d'hiver című írásában - "A művészetben nincs bocsánatkérés." A művészetben mindenért fizetni kell. Márai életében meg is fizetett mindazért, amit írt és amit nem írt. Ez volt a sorsa.

Az írói mesterségről, az író magatartásáról igen pesszimisztikusan vélekedik. Ez nem is csak pesszimizmus, hanem egyfajta nihilizmus. A világból való kiábrándultságról, fásultságról tesz tanúságot a Kis színház végkövetkeztetésében: "Nézd egy fél óráig közelről a világot, s kielégülsz, keserű lesz a szád és fáradtan behunyod a szemed." Egy elejtett mondata az Uborkaszezonban ugyanezt az életérzést tükrözi: "Az életnek meddig van szezonja?"

Márai tudatában volt, hogy az írónak, aki újságban ír, tehát az olvasó mindennapi színvonalas olvasmányát akarja biztosítani, mindenről tudnia kell írni, mindenről jól kell tudnia írni, nem szabad idegenkednie, elzárkóznia semmilyen témától. A Műsoron kívül első írásában például a lakását írja le, pontosan, aprólékosan, szinte iskolásan. A Társaságban a pesti középosztály jellemrajzát adja. A tavaszban - melynek Ujjgyakorlat az alcíme - a tavaszt festi le, ahogy ő látja és érzi, s egy-egy mondatba sűríti ennek az évszaknak a jellemző vonásait: "A levegő üres még, szagtalan, egy kissé dohos. Egy fűszál nem hasad még." Megtekint egy halottasházat (Az öngyilkos), ellátogat egy szeretetházba (Öregek), s megírja a látottakat, tapasztaltakat, a Vicinében egy házmesternéről szól, a pesti emberek mindennapjairól ír A strandról című tárcájában. Az Órában egy óra történetét mondja el, továbbfűzve az eseményeket. A brossban elbeszéli egy "elvesztett" s "megtalált" ékszer történetét. A Kihalt temetőben a sírkertet írja le, emlékeket elevenítve fel, befejezése azonban ironikus: "Arra gondolok, hogy egyszer meg fogok halni. Aztán arra, hogy fél háromra bent kell lennem Pesten. Aztán arra, hogy hol kapok itt taxit." Visszazökkent tehát a valóságba. A Balsors izgalmas történet egy trafikosról és eltűnéséről. A Terézben egy cselédsors hatásos leírásával találkozunk. Maga a téma szociális, és az írás hangja is az. A Pocokban az élet értelméről bölcselkedik: "...az élet nem nyolcvan év, hanem egyetlen szerencsés pillanat, amikor érzed, hogy itt élsz csillagok és világrendek között, az örökkévalóság és a mulandóság süvöltő törvényei között, s mindez éretted, rajtad keresztül s miattad van. Ennyi az élet, ez a pillanat. A többi, az csak ácsorgás, jobb is mielőbb túlesni rajta." Az az irónia, mely sok írását jellemzi, itt is megnyilatkozik. A Rákokban a sorsról beszél, a Wollyban egy éhezőművészt mutat be finom eszközökkel (ezt az írását riportnak is tekinthetjük), a Hajóban az elsüllyedt Karagyorgye gőzös utasait állítja elénk, egy kávéház képét rajzolja meg igen szellemesen a Részeg disznóban, az Uborkaszezonban az így nevezett időszakot írja meg, de közben érdekes megállapításokat tesz: "Ki tud ma aludni?" - kérdezi, majd így ironizál: "...a rács mögött állok, valamilyen szűk ketrecben, tehát a földön, egy lépés jobbra, egy lépés balra, és nem ismerem a szabadságot. A magyar kutyák - mondja később - pokoli lármát csaptak, gyűlésük volt. Arról volt szó, hogy ebben az országban nem tud a magyar faj érvényesülni, csak az idegeneknek megy jól." Ez képletes megjelenítése az abban az időben lábra kapó idegengyűlöletnek, elsősorban az antiszemitizmusnak.

Érdekesek azok az írások, melyekben Márai egyéneket, jellemeket mutat be. Ilyen a Jó ember - rossz ember, a Válás, melyben egy férfi lelkiállapotát rajzolja meg, a Viciné, melyet már említettünk, a Zseni egy kávéházi alakról szól, a Halottakban egy egész család képét vetíti elénk, egy tárcájában a kéjgyilkos arcképét vázolja fel. Ezek közé az írásai közé tartozik a Teréz, amellyel már szintén foglalkoztunk.

Önmagához is kritikusan viszonyul Márai. Ő, a kitűnő író - mint ebből a könyvből kitűnik: remek publicista is - bevallja: ".torkomat fojtogatja a keserű érzés, hogy semmiféle komoly feladat elvégzésére nem vagyok alkalmas a társadalomban, és főként, soha nem fogom megtudni, hogyan kell újságot írni." Természetesen e könyv minden sora az ellenkezőjét bizonyítja. A Bolhapiac című színes írásában végelszámolást csinál: "Mit végeztél? Számolj be! Mi marad? Semmi, annál is kevesebb, rossz és félmunka. Megmérlek és könnyűnek talállak. Nem voltál elég jó. Hiú voltál és gyáva a jóságban. A jóságból programot kell csinálni, ha nem megy másként: s nem az a baj, hogy nem marad utánad semmi, hanem az, hogy félmunka az, ami megmarad." S ironikusan vonja le a következtetést: "Nem leszel se jó trágya, se próféta."

Márai mestere a nyelvnek, stílusnak. Ez minden írásában megnyilvánul. Mondatai simák, dallamosak, csillogók, gyakori bennük a felsorolás. ("A láng futott a földön a fák között, fürgén zabálta a gallyakat, gyantaszag úszott a levegőben" - itt még alliteráció is feltűnik egy prózai mondatban, s megszemélyesítéseket is találunk.) Hosszú mondatait rövidekkel, sőt tőmondatokkal ellenpontozza. Rövid mondatai sokszor meglepőek: "Az ég beborul. Szünet, reggeli.", vagy A tavaszban: "Egyszerre föllépnek a fák. A ködből jönnek, a télből és nyomorból." Igazi, szabályszerű körmondatot is kanyarít, melynek többszörösen összetett elő- és utótagja van, maga a mondat pedig 117 szóból áll.

Mondatai funkcionálisak, tobzódnak a kifejezésekben, megállapításokban: "Minden ,egészen üres', ahogy a hotelesek meggyőződéssel mondják: üres például a tó, mert Loncsika már nem fürdik benne, üresek a fenyvesek, mert Béla nem gyúrja bennük Juliskát, üresek a vadregényes hegyek, mert Mia May nem áll elébük premier plánban, üres az ég, mert Emil nem esküszik reá és üres a föld, mert Géza nem szórja tele szalámihéjakkal." Ez a mondat is tartalmazza Márai jól ismert iróniáját. A szóképekkel sem fukarkodik. Íme egy sikerült, eredeti hasonlata: "...erőteljes pofonnal ébresztik a kókadt fákat, mint az orvosok narkózis után az ájult beteget."

Bármennyire mindennapi, úgynevezett kis témákkal foglalkozik Márai, mintegy elrejtve, meglepetésszerűen olyan kifejezéseket vagy mondatokat is beépít szövegébe, amelyek a pillanatnyi politikai vagy társadalmi helyzetre vonatkoznak. "Nehéz megélni" - jegyzi meg egy írásában. Néhány mondattal odább: "Az idők rosszak." Majd: "Ahová nézel, fájdalom és közöny." Végkövetkeztetésként megkérdezi: "Gyerekek, gyerekek! Hová vezethet mindez?" (Reggel négy). A párduc unja magát című írásában ezt állapítja meg lemondóan: "Semmi nem megy már ebben a városban."

Az osztályharcot sem hagyja ki. A burzsujmasina című írásában egy hosszú mondatban nem kis iróniával foglalja össze nézetét az osztályharcról, végül leszögezi: "Mert az osztályharc állandóan tart, s nemcsak a barikádokon zajlik le. Néha a borbélynál vagy egy drogériában, s minden olyan vasúti kupéban és temetőben, ahol van első és második osztály.

Szociális érzékenységének bizonyítékai Vonatablak című írásának jegyzetei is. "Amerre a szem ellát - írja -, mint egy eposzban, minden a grófé. A szék, amelyre leülsz a kávéházban, a grófé. Minden ház az övé, minden korty víz. Nem unja?... Őszinte szánalommal gondolok reá. Rettenetesen unhatja magát. Szegény, szegény. A lakosságon nincs mit sajnálni. Él, megszokta. A gróf időnként meghal, s a végzet előrelátó rendeléséből ilyenkor mindig akad egy új gróf. A lakosság soha nem hal meg, ez a sajátsága neki. Kifognak a grófokon. Végeredményben mit is akar a nép? Legtöbbször semmi különöset. A nehézség az, hogy legtöbbször, külön-külön, senkinek sem a gróf vagy a herceg harmincezer holdja fáj, mert mi fájjon azon? De fáj egy dűlő, melyen át eltiltja a gróf a járást. Mindig csak a részletek fájnak." Sajátos, mondjuk jellegzetesen márais értelmezése ez a társadalmi egyenlőtlenségnek. Az előbbieket követő megállapítása pedig fényt derít arra, mi áll elmélkedése mögött. "A költőnek nem a világmindenség fáj, hanem a gyomra vagy a hasa. A többi jelszó és teória." Így intézi el dolgát az osztályharccal és hirdetőivel.

Márai sokoldalúságát bizonyítja, ahogy az újságírás különféle műfajaiban jeleskedik. A gyilkos kezeiben (ezt az írását souvenirnak nevezi) egy gyilkos bírósági tárgyalásáról számol be. Ellentétben a szokásos bírósági riportokkal, Márai egész idő alatt a gyilkost figyeli, csak róla számol be, legrészletesebben a gyilkos kezeiről beszél, amelyek "a végzet eszközei". Az irónia itt sem hagyja el Márait: "Egyik gyilkos kezét közel tartja rövidlátó gyilkos szemeihez - írja -, s szórakozott és ideges kétségbeeséssel vizsgálni kezdi jobb keze gyilkos körmein a manikűr nyomait." Azt is mondhatnánk: az igazi író így ábrázol egy gyilkost.

Az Operette a színikritikák paródiája, de magán viseli Márai tárcáinak jeleit is. A Kritikában egy cirkuszba vezet el bennünket. Az írás úgy van elgondolva és megvalósítva, hogy a színikritikák szatírája is legyen, de hűségesen számot ad magáról a cirkuszi előadásról. Itt is feltűnik Márai iróniája: "Először húsz tigris lépett fel, két szelídített fenevaddal, kik mindvégig mérgesen és zabolátlanul viselkedtek, csapkodtak a tigrisek felé, és bömböltek, nem lehetett bírni velük. A tigrisek a legnagyobb jóindulattal és végtelen türelemmel bántak a két fenevaddal, megtettek kedvükért mindent, csak hogy megbékítsék a két nehezen szelídíthető vadat, melyek bőrnadrágban, dorongokkal és korbácsokkal tajtékoztak a ketrecben." A párduc unja magát című írás riport Márai módjára az állatkertről. Az Öregek szintén riport, írói eszközökkel, egy szeretetházról és lakóiról. Az irónia itt sem hagyja el Márait. "Az öregek tudják kötelességüket - írja -, s naphosszat lelkiismeretesen élvezik öregségüket, pontosan és óraszámra, mint egy hivatalban."

Márai újságcikkei, tárcái ma, több mint hetven év után is élnek. Ma is élvezettel, átérzéssel, beleéléssel olvashatjuk őket, mint olvasták a korabeli újságolvasók az Ujság első oldalán.