Török Csaba
Búcsú egy Gulyás-szocialistától

Egyre több jelét látom, hogy a grafomániások (az írhatnám-úrhatnámok) száma nem csökken, de növekszik. Még manapság is, amikor pedig már alig van lap, amely jól menne, és fizetni is tudna bármilyen szövegért; viszont bármit közzétesz, mert még mindig vannak naivak, akik veszik a lapot -- bármilyen is.
Lám, ilyen jellé vált régi jó ismerősünk, a szabadkai költő, Gulyás Jóska is, akit tavaly (vagy azelőtt?) e helyt mint Sobri Józsefet köszöntöttem: útonálló betyárként ugyanis egyetlen tulajdonomtól, a nevemtől akart megfosztani, s helyette a Hídembert akarta rám tukmálni, amelyet vélhetően Széchenyi Istvántól orozott el, jómagam csak egyszeri szimbólumként használtam. S a két héttel ezelőtti Kilátóban (amikor tudta, hogy külföldön leszek) újra játszadozni próbált helyreállított családnevemmel, amelynek alakját pár éve visszamagyarítottam, pontosítottam Törökre, vagyis eredeti állapotára, a kiejtés szerintire. Miért őrizzek én annyi évszázad után latin nyelvű anyakönyvi hagyományokat, amikor épp e könyvek és egyéb okmányok bizonyítják, hogy olyan magyar családfő vezetéknevét örököltem, aki török hódítású területről származott (s talán meg is tanult törökül), vagy törökverő mivoltáról lett neves. Csak távoli képzettársításként jut eszembe, hogy egy mohácsi krónikát közlő, latin nyelven író német szerző Valentinus Torok néven emlegeti 1603-ban nyomtatott könyvében az egykor Szabadkát is birtokló Török Bálintot, aki aztán az isztambuli Héttoronyban fejezte be életét...

A vajdasági irodalom Sobri Józsefének ugyan már korábban elárultam érveimet, szabadságvágyamról pedig úgyszintén sejthet valamit (jövőre lesz ötven éve, hogy megismerkedtünk), ám úgy látszik, nem tud belenyugodni, hogy változnak a világ dolgai, avagy éppen visszarendeződnek, és valójában csak ez a tény örök.

Hízeleg ugyan nekem, hogy vezetéknevem kezdőbetűje után is tesz ez a betyár egy pontot, immár másodszor a sajtóban is (pont a szülinapomra), de attól tartok, hogy éppen evvel a modorossá váló incselkedésével kérdőjelezi meg annyi büszkeséggel kisajátított (ön)jelzője, a "szocialista" szó ezúttali érvényét. Főként annak eredeti értelmében, a változások törvényszerűségét illetően. (Lásd az egész marxista-leninista elméletet, vagy rövidebben: Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, Akadémiai Kiadó, Bp., 1994; ebben a "szocialista", "szocialista realizmus" és "szocializmus" címszavak valamennyi értelmezését.)

Az említettekből kiderül: a ludaspusztai betyár, a szegények istápolója és a gazdagok büntetője, nem érti, nem fogta fel, hogy milyen súlyos kötelezettséget vállalt magára, amikor kitüntette magát a fenti jelzővel, a társadalmi (s netán szellemi) mozgás "kényszerével", ugyanakkor "örök"-nek minősíti vélt ismerősét, vagyis engem. Aki pedig az említett évtizedek során gyakran zártam le négyszemközti vitáinkat a jelentős ógörög felismeréssel, amely szerint "panta rhei": minden folyik. Konkrét esetben tehát nem vállalhatom a nagylelkűen és melankolikusan énrám is kiosztott "szocialista" minősítést, jórészt azért, mert a polgáriasodó betyár még mindig nem tudja, hogy mit jelent ez a szó (talán mert csak gyerekkorában élt társadalmi életet), s nem vette észre azt sem az évek során, hogy ezt a szót (eredeti jelentését) kompromittálták már a nemzetiszocialisták (a nácik), azután a sztalinisták, a Kádár-féle gulyás-szocialisták, a mi elbürokratizálódott ön-igazgatóink, főként pedig az őket erőszakkal leváltó "antibürokratikus" Milošević-pártiak, akik tömeggyilkosságok elkövetése után is még mindig európai szocialistáknak vallják magukat!

Én nem vagyok titkon sem "szocialista", jóllehet (vagy éppen azért, mert) még gimista koromban betereltek gondos átnevelők az akkor egyetlen jugoszláviai pártba. "A jótanulóknak ott a helyük, pláne, ha közéleti pályára, pl. újságíróira vagy tanárira stb. készülnek." Hogy aztán mégiscsak illegálisan lettünk párttagok, azt már csak a felvételi ünnepségen kapott Alapszabályból, otthon tudtuk meg, amely szerint csak nagykorúak választhatók be a kiválasztottak közé... Mindenesetre: én jó tizenöt éve (amikor új vezérükkel az átkeresztelkedettek, a "szocialisták" kezdtek önállóan mozgolódni) függetlenítettem magam. Attól is függetlenül, hogy azóta is, meg ma is, ki mindenki mondja magát függetlennek.

Végül: arra is rosszul emlékszik betyártársam, hogy honnan hordtam én a jobb borokat haza: nem Mallorcáról, hanem inkább a dalmát szigetekről és Ciprusról. És nemcsak a titós időkben, s nem állami költségen, hanem mintegy negyven éven át végzett munkám árán. Mint most, Újvidéken az Adria felé átutazóban is a Tokaji Írótárborból, ahova viszont cserébe csókai Csikóvért vittem. Hogy egyensúlyban legyek magammal és a környező világgal.

Az pedig, hogy ki kihez imádkozik és milyen ügyben, mindenkinek a magánügye.