Török Csaba
Vadhajtás
Kántor Lajosnak, a kolozsvári Korunkhoz
A Duna-parkon évek óta naponta átjárok
a Fórum felől halpiacra, film- és könyvtárba
s azután vissza, hazafelé baktatva.
Itt a tav
asszal észrevettem: túl későn nyesték
vissza régi barátom, az óriási nyárfa
fagyöngyös ágait - már rügyfakadáskor.
Elég erős lesz-e további kikeletre?
Egészen közelről vettem hát szemügyre:
kemény kérge alól zöld szikra pattant szét,
a gépezet beindult, s két-három hét
múltán csillogó levelek vonták be
a fürészelt csonkok égbe nyúló öklét.
Júniusban már körüllengték a saját pihék.
A felére bontott cellulóz épület
nyárvégre másfél méterrel lett
nyurgább, s ősszel sem sárgultak a levelek:
a decemberi fagy még
zölden érte őket.
Most ugyan újra látni a szervezeti
vázat: az átlőtt és villásan oszló törzsből
U, V, W és X, Y alakzatban áll a hat főág,
parittya-, csúzli-, nyereg- és székformát
kínálgatván ördögmalomra, körhintára, lóra
is számító csintalan, ünneplő
gyereknek.
Odvában jól elfér diákkori baglyom,
s horkol benne a téli álom nyugton, hisz
közben őrködnek rajta a nyáron nőtt vesszők.
Az ágvégeken az öklök szétnyílt ujjainak
rendje: tányérantennák, radarok, világvevők.
Fölöttük érző mű/holdjaink magot kut
atnak.
Nem kell már semmilyen alkalmi dísz.
Elég, ha magadról mindent magadra írsz.
(Újvidék, 2004 Luca napján)
