Török Arnold
Magányok vannak

Ridegen magára hagyva, csendben, mozdulatlanul, lelketlenül, fázva, fénytelen szemmel vizslat felém. Újra megtébolyít. Odamegyek, és jól oldalba rúgom. Nem tágít. Hajthatatlan. Azzal is kínoz, hogy hagyja, had üssem, míg dühöm tart. Erőtlenül levetem magam egy székre, zsíros fejem izzadt tenyereimbe fúrom, és onnan leskelődök vissza rá. Ott van-e még? Igen, rendületlenül néz ki szikkadt szemhéjai mögül. Le nem venné rólam a szemét egy istenért se. Mit akar tőlem? Egyszerűen idegesít. Szeretném, ha most gyorsan eltűnne. Vigyázva, észrevétlenségre törekedve lehunyom a szemem, azzal az erős vágyakozással felvértezve, hogy mire újra kinyitom, már emléke is távolinak tűnik. Most éjszaka van. Megnyugtató. Érzem, hogy lassan múlik az idő, de nem zavar. Végre valami pihentető. Gondolattalan fürkészem fekete világom, sodródom, nem várok semmit, de tudom, hogy valaminek jönnie kell. Lassan fénysugár tör elő. Előbb csak halványan, aztán egyre felismerhetőbben Kuni barna szempárjába veszik tekintetem. Mennyit fürdőztem ezekben a szemekben? Mennyiszer simogattak végig, szeretve, vágyakozva? Mélyek, tiszták. Elveszejtettek. Kellemes fájdalom borzong végig rajtam. A múlt hibáinak és történéseinek közönyös egymásutániságában elvesztettem. Az idő nem mindig gyógyír. Nap nap után, és egyre lázasabban erőtlenítő. Fáradt meggondolatlanságommal elrontottam mindent. Remélem, hogy legalább a boldog múlt mosolygós elevennek maradt meg benne. Tudom, hogy valamikor meg fog érteni. Most erre várok? Most éppen nem. Pillanatnyilag arra, villan belém, hogy eltűnjön. Ki kellene nyitnom a szemeim, és megnézni, itt van-e még. Igazándiból mindegy is. Ilyenkor. Föltépett sebeim sajognak, újult erővel lüktet bennük a lét. Mert a fájdalom képes magát táplálni, élni, élősködni is akár.

Bátorságot merítek valahonnan, és fölpattintom szemhéjaim. Fanyalogva néz rám.

- Ó, szegény fiú! Hát nem vagyok én elég jó neked? - sugallja gunyorosan bámulva.

Fásultság vesz erőt rajtam. Tehetetlenül lógatom le kieresedett, cigarettától megsárgult ujjú, kissé elvékonyodott kezeim, és érzem, ahogy az őrület csoszog körülöttem, a fülembe csámcsog.

Jobb lett volna, ha tovább rugdalom, kiőrjöngöm magam. Mióta kinyitottam szemeim, többen vannak. Akárhová nézek, akármit hallok, minden át van itatva velük. Már nemcsak Magány van, Magányok vannak.