Török Arnold
Napló

2003. október 21.

Feszülten csapódott le a füst tüdőm falain, összerántotta testem, mint Rentonét a delírium. Átpásztázik rajtam a bizonyossága magabiztosságomnak; jó legalább magunkban biztosnak lenni. Néha már sikerül elfelejtenem, hogy ember vagyok. Kilépek a fajtámból. De azért anyám képes megríkatni. Két véglet vagyok minden tulajdonságomban. Ezért nehéz női társat találnom magam mellé. Romantikus és férfias. Korszakokban jelentkezik mindkettő. Egy korszak tarthat csak néhány percig is. Érzelmes szőkenő-hajhász.

2003. október 22.

1

Forrongó lelkekbe gázolnak sörgőzös mondataim formájában elhangzó gondolataim. Olyan, mintha a pisai torony kiegyenesedne. Mintha magamba roskadnék. A borzongva forrongás tipikussága. Fogyatékos fénytelenség uralkodásának fénykorába át-átkacsintó pillanatok. Hihetetlen hirtelenséggel zúdul rám a vagylagosság. Válasz kell, mert egyéb út nincs. Épülő hidak közt állok. Innen viszont csak zuhanni lehet.

2

Senki sem figyel. Tekintetek nem tapadnak rám, kerülnek, mint az a bizonyos macska. Forróságban olvadok ki magányom jegéből. Mélyhűtött énem kezd öntudatára ébredni. Vakító ez a megvilágosodás. Szinte érzem a szögek durvaságát. Jézus vagyok. Stigmátlan Jézus. Az első, még el nem ferdített. De hatalmasságom, ez az ego nem gátol meg abban, hogy szeressem az embereket. Hajrá Thewrewk!

3

Úgy érzem magam, mint amikor kb. 10 éve vödörrel hordtam a vizet a mosógép tartályába. Egyfolytában fölöslegesnek tűnt, de azért csinálni kellett. Most sem tudom magam elégedettségre bírni, vagyis inkább mások elégedettségét kivívni nehéz, vagyis esik nehezemre. Ez általános probléma. A generációk közti falfölhúzás, -fölhúzódás óriási, szinte követhetetlen méreteket ölt. Mint a lányok mosolyának sokszínűsége Újvidéken.

2003. október 28.

1

Csíkszereda. Harmadik napja vagyok itt. Kunival a gondtalan egy hullámhosszon levésben leledzünk. Egyfolytában borzongok, és föl vagyok pörögve, de lelkem mégis nyugodt és csöndes. Hihetetlen Akarattal Ránk Mézesülő Órák Negédes Intimitásának Aranya von körbe bennünket. Nincsenek tabuk, nincsenek határok. Őszinteség.

2

Az előbb felugrott egy csókra. 3 perces szünete volt, és rohant is magányosan üldögélő macskulájához. Ez az életerő, ez az optimizmus, ami átjárja lényét, magával ragad. Játékosság és komolyság együtt. Erre van szükségem. Végre megtaláltam. Habár nem akarok, de néha muszáj gondolnom arra, hogy hamarosan haza kell mennem. Nehéz elképzelni is, hogy ez a gyermekded nő olyannyira távol lesz tőlem. 800 km. Ez most rengetegnek tűnik. Otthon is annak fog.

3

Már megint a szokásos. Újra ellentétekbe keveredem magammal. Előbb azt írom, nincsenek határok, azután meg arról beszélek, hogy haza kell majd mennem. Kicsit sántít. Ha már haza kell mennem, akkor bizony elég nagyok azok a határok (a következőkben egyéb szavak hasonló jelentéskörből). Főleg ha még gyökeresebben a mélyére nézünk mindennek, akkor látom, hogy bizony anyagilag is vannak kedvezőtlen tényezők, amelyek legtöbbször igencsak megnehezítenék, vagy talán ellehetetlenítenék egészen, hogy eljöjjek hamarosan újra. No, de ez is megoldható, csak hát a mindent szabad és a kell között van egyfajta áthidalhatatlan különbség. A véglet. A véglet a maga hidalhatatlanságában megbújik két egymást követő sorban, mintha áthidalhatóvá válhatna. Pedig nem, mindez csak érzéki csalódás. Vagy lehet, hogy nem is érzéki, de mindenképpen csalódás. Olyasfajta csalódás, amelyben szinte felismerhetetlenül bújik meg a figyelmetlenség faktora.

4

A szeptember közepétől tartó idegtépésből történt kiszakadás mindenképpen jót tett nekem. Úgy éreztem már, hogy felemészt, amit tapasztalok. Ami Újvidéken, az egyetemen zajlik, már elviselhetetlen. A jól ismert kommunista módszer: úgy reformálunk, hogy átnevezünk. Ebből szöknöm kellett. Muszáj volt, mert már a fokozódó agresszió jelei mutatkoztak rajtam. De mindenképp jó helyre szöktem. Ennél jobban nem is dönthettem volna. Szemmel láthatóan boldogok vagyunk együtt mindketten. Otthon most lehet, hogy a fejem verném a falba, itt pedig édes várakozásban telnek perceim.

2003. november 10.

1

Borzongva gondolok vissza minden percre. Hazatértem. Az első órámon ülök, de figyelmem sehogy sem tudja lekötni Nemes Nagy Ágnes korosztályának irodalma. Kuni minden rezzenése olyannyira élő, olyannyira közeli, hogy egyszerűen nem tudok kiszabadulni emlékeim szorításából. Igaz, nem is erőlködöm. Szokatlan a nélküle létezés. Nincs itt, s mégis teljesen beleburkolózom. Fuldoklom a hiányától, de könnyek nem törnek rám, ellenkezőleg, egyfolytában mosolygok, mert tudom, hogy ha messze is van, létezik. Annyi boldogságot, gyönyört, nyugalmat, szelíd csillogást kaptam tőle, hogy fény jár át még mindig. Amikor elindultam hazafelé Csíkcsicsóból, amikor elköszöntünk, azt hittem, sírni fogok egész úton. Nem így történt. Magabiztos öröm keringett bennem, az öröme annak, hogy csak rajtunk múlik, mikor adatik meg újra. Hamarosan, tudom. Érzem, és hiszek az érzéseimben, mert nem becsapósak. A határozott, teljes érzéseim (micsoda cím lenne egy szövegantológiának). De az ő érzéseiben még jobban hiszek, bízom. Valamiféle gyerekes, őszinte rajongás, szédítő vonzódás alakult ki köztünk.

Nincs itt, mégis álmatag arcában gyönyörködöm.

2

Nem tudom. Ellentétes az egész itthoni légkör. Kicsit kívülállónak, magányosnak, idegennek érzem magam, viszont így is nagyon jó itthon. Egyesek, éppen azok, akiket nagyon szeretek, őszinte, rajongó örömmel fogadtak. Fölemelő.

2003. november 14.

1

Egy hete annak, hogy elváltunk. Nehéz hét volt. Felettébb nehéz. Szinte kibírhatatlan lenne, ha elválásunk előtt nem beszéljük meg, hogy mosolyognunk kell, mosolyogni fogunk, mert úgy minden könnyebb. Nincs itt, de napjaim minden apró mozzanatában ott a hangulata, mintha körbelehelné a levegőt körülöttem. Mintha az agyam, a szívem, a lelkem kettéosztódott volna, és bármit gondolok, bármit érzek éppen, ő ott van. A két rész közül az egyik az övé. Mindig az övé. Beférkőzött, és nagyon jólesik, hogy itt van. Néha öntudatlanul kacsintok, mintha csak azt várnám, hogy válasz jön, pozitív feedback, és nem kell sokat várnom, mert az a rész még inkább megélénkül, amely közös megegyezéssel az övé.

Két hét volt, életem legboldogabb 2 hete. Azt, amit kaptam, átéltem, nem adnám oda semmiért. Akkor döntöttem a legjobban, amikor megindultam, és elmentem hozzá. Elmentem, és a két hét egy másik dimenzióban telt el, valahol csodaországban, a nyugalom, a nyíltság, az őszinteség és a szerelem csodaországában.

Megváltoztam. Nincs kedvem egyfolytában emberek közt lenni. Hazajöttöm óta látom igazán, hogy kivel is érzem jól magam. Kevesen vannak, de mostanság az ő társaságukat keresem. Tegnap Hajni és Szilvia tréfálkozva azt mondta, hogy érek. Ez nem is olyan vicces, (persze az kicsit) lehetséges, hogy tényleg erről van szó. Hamarosan kiderül. Megpróbálom magam ott jól érezni, ahol vagyok, vagyishogy inkább ott próbálok lenni, ahol jól érzem magam és azokkal, és nem azt a taktikát alkalmazni, hogy "ha már itt vagyunk, érezzük jól magunkat". Megérkezem valahová, és nem jó, nem alakítok ki magamnak mesterséges légkört, inkább hazamegyek, beszélgetek Lacával, az mindig jólesik és mindig hasznos. Elmélkedünk. Valahogy így csinálhattak régen a nagy filozófusok. Mi is filozófusok vagyunk, egymás szemében nagy filozófusok. "Örömmel vesszük, hogy Vanger László és Török Arnold, a két nagy filozófus elfogadta meghívásunkat" - ilyen és ehhez hasonló szövegek ugranak be, ha ezen gondolkozom. Nagy filozófusok. Nagyok, nem azért, mert ismertek, azért mert nagy gondolatok szülői. Létszükségletünk a gondolkozás, a közös gondolatáramoltatás. Egyszerűen a vegetáció szintjére süllyednénk, ha nem csinálnánk ezt sem. Az meg már nem élet. Ezért vagyok az eutanázia híve. Ha valaki úgy dönt, hogy így és így már nem akar senkinek problémát okozni, akkor miért nem lehet tiszteletben tartani a kívánságát. Engem, ha véletlenül egyszer odáig jutok, senki ne tartson erőszakkal életben. Milyen abszurd: erőszakkal-életben tartás. Faszikám, kibaszott jól hangzik. No.

2003. november 27.

1

Átestem a napi egy étkezésen. Ritkán becsúszik több is, ha hajnalig tart a nap, ha otthon vagyok. De nem is rossz ez így, kevesebbe kerül meg még jól is érzem így magam. Nem fogyasztok sok energiát, így nem kell sok kalória. Egy kis virslit, még kevesebb krumplis tésztát meg egy nagyobb adag almalekváros kenyeret. Jólesett.

2

Az imént jó két órán keresztül simogattalak egy filmen keresztül. Hosszan tartó borzoltság után egyik elszállásból rohantunk a másikba mindketten. Orgazmusból orgazmusba rohantunk. A filmet nézve filmet láttam rólunk, mintha csak álmot vetítettem volna a valóságra. Ahogy az izmok rángtak a nyakadon, az leírhatatlan, legalábbis én nem tudom leírni. Olyan szerelem a miénk, amit nagyon kevés találkozás szült, és minél tovább tart az egymástól távollét, annál őrültebb, lázongóbban hiányoló. Most is magam előtt látom, ahogy írok, miközben a fülembe suttogod: - Macskulám. Drum&bass-szerűen magába olvasztó téged hallani még így is. Szerelmi vallomás? Az, de az eddigi legőszintébb, legtisztább, legboldogabb. Őrült szabadsággal párosul. Kiszabadultam ketrecemből, önmagam lehetek.

2003. december 4.

Most már kezdek egészen jól lenni. Tegnap reggel nagyon súlyos volt, a pszichiátrián ébredtem. Csak néztem, hogy hol is vagyok. Előtte cefetül berúghattam. Valószínűleg így is történt. Őrült kellemetlenül éreztem magam, megalázódtam a saját szememben is. Hatkor fölébredtem, nyolckor pedig sikerült is kijutnom, miután bevártam az orvost meg persze a számlát. Nem volt nálam sem a szemüvegem, sem a kabátom, így indultam neki Szabadka egyik végéből a másikba. Nagyon fura volt, a tompaságot, a teljes betobzódottságot párosítottam a vaksággal. Szemüveg nélkül szinte minden torz nekem. Aztán levonatoztam Újvidékre, egész nap nem csináltam semmit, majd este elmentem a Művészbe, ahol talán, szinte biztosan, én nem ittam egyedül alkohol jellegű üdítőitalt. De szívesen voltam emberek közt, örültem, hogy élek. Most is. Elvégre megyek Kunihoz hamarosan.

2003. december 7.

1

Szomorú vasárnap. Legalábbis ébredésemtől kezdve ezt sugallja minden. Nem szürke, nem is csúnya, nem is bántó, csak egyszerűen szomorú. Valószínűleg én érezhetek valami szomorúságszerűt, mert egy vasárnap csak nekem lehet ilyen, vagyis csak előttem, vagyis csak az én szememben ilyen most, vagyis nekem szomorú. Most. Amúgy viszont szép és mérhetetlenül nyugodt, gondolatokkal telitűzdelt. Van a szomorúságban valami áthatóan érthetetlen nyugalom, ami felettébb vonzóvá teszi. Mert a szomorúság csöndes, meghúzódó, mégis érdeklődésövezett állapot. Egyfajta létezés, amely vándorol, tőled hozzám, tőled máshoz és így össze-vissza. Amíg a világ.

2

Nem nagyon változott semmi a nap folyamán. Szomorú maradt a vasárnap. Este tíz és minden ugyanaz.

Szomorú és lusta vasárnap.

2003. december 12.

1

Hajnali 3 körül jár. Heroest játszottam, és csak most ocsúdtam föl, hogy milyen késő is van. Elröppen az idő ezzel a játékkal rendesen. Holnap meg már a szótan szemináriumihoz tervezek anyagot gyűjteni. Ahhoz viszont alighanem föl is kéne kelni reggel. Mindenesetre megerőltető lesz.

2

Napok óta alig dohányzom. A napi minimum egy dobozból 2-3 szál lett vasárnappal kezdődően. Én sem értem igazán, mert eddig tervezgettem, hogy le kéne szokni, de sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy össze is jöjjön. Most pedig mindenféle előzmény nélkül, hirtelen. Sőt! Még én is meglepődtem. Ellenben egyáltalán nem zavar. Csak így tovább.

2004. január 27.

Megint csak elkezdődött egy hét. Úgy, ahogy szokott, mindenféle említésre méltó történés nélkül. Bár így, itthon ülve, nem is fenyeget a veszélye, hogy nyakamba szakad a sok esemény. De nem is zavar. Jólesik így magányosan, Kunira gondolva, e-mailezésbe és Heroes-ásba temetkezve, mindezt megspékelve néha-néha egy-egy röpke tanulással. Bár a hétvégén két könyv is átnyálazódott, ez mégsem elég ahhoz, hogy egyáltalán gondolni merjek arra, kimegyek vizsgázni. Ez a vizsgaidőszak már csak ilyen eredménytelen lesz. Majd a következő.

Egy kicsit olyan az egész, mintha nem is lennék itt. Valahol a távolban járok. Egyfolytában idegenkedem kicsit ettől a világtól. Mintha még nem szoktam volna meg, hogy itt vagyok, ide vagyok kárhoztatva. Na, de viseli az ember fia, ugye? És ha úgy könnyebb viselni, hogy lehetőleg nem megy emberek közé, akkor úgy viseli.

Két napja csak Zanzibár és Infected Mushroom. Csak ez megy. Nincs kedvem mást hallgatni. Az egyik fölzaklat, a másik meg, mikor már kezdene enni a fene, megnyugtat. Érdekes egyveleg a kettő így, mit mondjak. Zanzibárék annyira kiélezik azt a magányérzetet, ami most kitölti a világot körülöttem, hogy már-már elviselhetetlen (ezt nevezik önkínzásnak?), ellenben van benne valami megfoghatatlanul múltidéző. Erdélyi létem minden pillanata meg van énekelve. Napfénydús pillanatok. Emelkedettség, nyugalom, feneketlen boldogság. Mushroomék viszont, tőlük számomra teljesen szokatlan módon (és ha valaki hallgatott Infectedet, akkor én igazán), olyan melengető, betakaró, fölvizezetlen harmóniával fűszerezték a 2003-as albumukat, hogy én máris a klasszikusok közé emeltem őket. Már egy ideje toronymagasan a topon voltak, de a Converting Vegetariansszal a múlt év legjobb zenéjének letéteményesei. Azt hiszem, Jézus után ők a legjobb dolog, amit Izrael adott a világnak.

2004. február 5.

Lanyha álmosságban leledzek még mindig, pedig a csak hideg vízzel megáldott csapról már két órával ezelőtt megmosdottam, felébredendő. Tusolni szeretnék, de ez a hideg vizes zuhany valahogy nem vonz maga alá, nagy megerőltetés és keménység kellett a minap is, hogy alámerészkedjek.

2004. február 18.

LACA:

Ma rádöbbentem, életem nagy része meglehetősen tudatlan állapotban telt el. De hála Lacának, már kezdek látni.

1

Alig használt Martensek rugdalják agyon irigységmentességem amúgy sem erős tartópilléreit. Monoton zsebüresség-kotrászatban leledzek. Szenvelgősen romantikus hangulatom van. Ez a nap is holnapba süllyedt tegnap lesz, vajaskenyér-holdba mártva. Csivitelve csivilő kezek. Terjedve-Hallucináltató-Cethalfing.

2004. február 19.

Csapkodva csivitelő, csilingelő, csacsogó, csicsergő csákányok csépelnek csonkokra. Hangokat hallok, tisztán, mindenféle stimuláns nélkül. Mintha bogár esne le a falról a hátára, és sercegve próbálna a lábaira fordulni. Mintha a szutykos zsírral telt serpenyő leesne a konyhában, és hosszasan pengve vonulna ki a fejemből. Magányos napok sokasága előttem. Látom. Nem is nehéz, már mögöttem is legalább egy hónap magány van. Mindig itt van, esetleg egy-két órára, napra hagy el, de utána sokkal erőteljesebben, szorongatóbban, vágyakozóbban tér vissza. És átölel. Én is őt. Talán megszoktam? Lustaság? Nem. Köszönet. A sok-sok nyugalmas, emberszag-mentes óráért.

2004. február 20.

Néha már-már testetlenséget érzek. Mindennapjaim olyasfajta égből pottyant légiességgel, bátor örömmel telnek, amilyet semmiféle drog, ajzószer, bogyó nem adhatna meg. Mintha csonkig égett gyertya lennék, amely mostanság gyűjti a szétfolyt viaszt vissza kanóctestére. Építem magam, küzdök emberi bárdolatlanságom ellen. Ennek az elefántcsonttoronynak az emeléséhez rengeteg mosolyra, szeretetre, gyöngédségre, egész egyszerűen érzésekre van szükségem. Meg-megadatik. Olyan lény vagyok, aki mellett az érzelmek táptalajra találnak, bátorító szavak. Ugyanilyen barázdált, szeretethajhász lelket keresek magamnak. Megtaláltam? Egyre hívőbben hiszem, hogy igen. Kuni! - csacsogja minden körülöttem. A lanyha napsugár őt rajzolja a szomszéd ház falára, Goldie You and Me-je őt zongorázza a lelkembe, az első fecskék őt lengik a villanypóznák szálkáiba, a füstszagú eső ügyködésének köszönhetően az ő arca rajzolódik ki szobám ablakán.

Borzongással telt holnapokat jelenít meg minden.

2004. február 24.

Fogalomtorzulások vannak. Fölösleges skatulyázásokból építkeznek. Világosan látszik, hogy akik használják a mindenféle megnevezéseket, nem nagyon idegesítik magukat azon, hogy hiábavalóan veszik el az időmet és a nyugalmamat. Tehát sértik a fülem. A sok elnevezésen már ők sem tudnak elmenni, de ez még nem is lenne gond, ha nem választanák szét az összetartozókat, és nem forrasztanák egybe a teljesen idegen kifejezésformákat fedőket. A történések szétáradnak és összetorlódnak, de ezt nem szabad hamisan közvetíteni. Nem lehet! A felszínesség nem módszer! Az öregeknek leáldozott, elegünk van a hazugságokból, már saját világot teremtünk tizenpár évesen, közösségünk, kommunánk van. Elidegenedünk környezetünktől, elborzasodunk. Ez védelem és hívogatás. A jelszavunk: Gyere! avagy akinek nem inge, ne vegye magára. Forrongunk, jövünk-megyünk, nem értenek bennünket, mert nem is érthetnek. Cybertérben élünk, hypertextben barangolunk, totális átfedettségre ébredtünk.

2004. február 27.

Most küldtem el Kuninak azt az e-mailt, amivel mindennek vége lesz. A sok boldog pillanat egyszerre felhősödik a lelkembe. Sírni már nem tudok, szemeim kiszáradtak, fekete keret veszi körül őket, mintha máris koporsóba lennének zárva. Velőtrázó fájdalom. Filléres gondok miatt. Úgy érzem, hogy valami haldoklik bennem, az utolsó foszlánya annak a reménysugárnak, amelyik Kuni láthatásának lehetőségét csillantotta föl. Most tép legjobban. Ahogy elküldtem a levelet, éreztem, hogy vége. Élve meghaltam. Az emlékek nyomasztóan leskelődnek mindenhonnan. A vállamon ülnek. Erősebben élnek, mint bármikor. Minden pillanat. Tettlegességhez folyamodtak. Ütnek, szabdalnak. Szétrobbanok. Most de jó is lenne. Egy nagyon hosszú fájdalmas időszak jön. Őrülten borúlátó vagyok, reményvesztett teremtmény. Árnyéka mindenkori önmagamnak.

Ereimből vér buggyan ki, lassan, szórakozottan csorog a billentyűzetre. Már nem is csak csorog. Ömlik, patakzik. Homályosodik a kép. De Kuni arcát újra tisztán látom. Csillognak habkönnyű szemei, orcáját pír ragadja meg, ajka sarkában a kis vágástól származó forradás mosolytól táncol. Ellenállhatatlanul gyönyörű. Az ő szeme az, amit utoljára látok még. Ordítani szeretném, de már csak lehelni tudom: Kuni.