Vanger László
AtomBitorlás
Emlékeink
Élményeink, természetüknél fogva temporális jellegűek, megfoghatatlanok, ahogy elemi alkotórészeink is a végtelenbe porladnak szét. Mégis, hajt valami lázas igyekezet, hogy megőrizzük, tudjuk mindezt, hogy emlékezzünk.
"Sammy Jankisnek nem volt semmilyen rendszere. Felírt magának egy rakás szót, de teljesen összekeverte. Tényleg kell valamilyen rendszer, ha azt akarod, hogy működjön." (Christopher Nolan: Memento)
Szokások, rövid és hosszú távú memória, emlékek. Biztos alapjai az életünknek!, jegyzi meg egy hűvös lombokat őszaranyba bújtató napon sokunk kedvenc FBI nyomozója, Cooper ügynök a kétballábas naiv seriffnek Twin Peaksben. És ha valaki, hát Ő biztos tudja, hogy mit beszél. Mégis, lehetséges-e mélyebb alapot vetni életünknek, mélyebbet az emlékeknél, képeknél, szavaknál? Egyáltalán, hová és mivé lennénk? Ha nézzük a nyájat, ahogy legelészik messze, nem tudja mi a tegnap, mi a holnap, faldos, lenyugszik, emészt, felszökken újra - mondja Nietzsche - a pillanat cövekéhez kötve sem búskomor, sem életunt. Állatokká lennénk. Nedves orrú kedves álatokká mutálódnánk, vagy iszonyú szörnyetegekké semmisülnénk. Viszont ha vadállatot csinálunk magunkból, megszabadulunk az emberi lét fájdalmaitól, veti oda szemtelenül Dr. Johnson (Félelem és rettegés Las Vegasban). Esetleg élhetnénk még hasonlóan, mint Csáth, vagy épp Renton a Trainspottingban. Később azonban úgyis hangosan, fájón-zörögve törnének elő a fehér szúró fényből az emlékek, hasogatnák mélyen a koponyánkat. És ilyenkor a legjobb/legtöbb amit tehetünk, hogy megadjuk magunknak az aranylövést, elcikázunk a semmibe a szemétdombon, mint Sid, a Sex Pistolsnak adott kultuszfokozó filmben. Emlékeink, mindennek alapjaivá váltak, ahhoz, hogy felemeljek egy poharat, ahhoz, hogy a házból visszataláljak, hogy egyek, emlékeznem kell.
Viszont van úgy néha hogy kifut az idő a lábunk alól, nem jut eszünkbe egy-egy szó, emlékeink után kutatunk lázasan, de már nincs remény, egyszer mindent el kell feledni, egyszer csak meg kell halni. És mindezzel Leonard Shelbynek Christopher Nolan Mementojában félóránként szembesülnie kell.
Emlékek nélkül, vagy legalább is emlékeink biztos hálója nélkül az élet egy nagy rohanás, ahol sohasem nézünk/nézhetünk hátra, mindig csak előre. Szörfözünk a vad óceán ismeretlen hullámtaréjain. Leonard Shelby a felejtés erejével rohan, minden fél órában kap egy rövidtávú amnézia sokkot, halál közeli élmény és ébredés is egyben. Egy jelenetben futás közben kapja el. "Mibe keveredtem? Üldözöm ezt a fickót vagy ő üldöz engem?" Az első, amit ilyenkor tesz, hogy körbenéz. A pillanatnyi eszméletvesztés után, elméje ad egy kis időt, hogy újra magába szívjon pár dolgot, hogy megismerjen, tájékozódjon, cselekedjen. Apró cédulák a zsebben, tetovált felsőtest: számok, nevek, parancsok. Ez minden. Mégis, ezek a tények. Tények és nem emlékek. Kézzel fogható dolgok, nem tűnnek csak úgy el, nem pusztulnak el bitről bitre, nem falnak fel mindent a langolierek (Stephen King). Az emlékekben sohasem lehetünk biztosak, idővel módosulnak, a történeteinket kiszínezzük, van, hogy már csak arra emlékszünk, hogyan meséltünk el egy-egy gyerekkori sztorit, ilyenkor valójában már csak a történtek rekonstrukcióját rekonstruáljuk. Egyszemélyes sükettelefon. A zsaruk sem kapnak el egy gyilkost csupán az emlékek alapján, megnézik a tényeket és levonják a végkövetkeztetést.
Leonard küzd a problémával, felülkerekedik újra és újra. A film nem hagy kezdő és végpontot, állandóan csak megy és megy. és felejt.
Jó pár évvel ezelőtt, az mp3 bumm kellős közepén vettem néhány darabot az azóta legendássá vált orosz "egyelőadótólmindent" válogatásokból. Féltve őrzött kincs volt a Kraftwerk összes. Elejében alig volt otthon, kézről kézre járt, aztán megelégeltem már s szépen hazavittem beágyaztam, a biteket felvettem a gépre az atomokat feltettem a polcra. Mindig félek, ha egy rég nem látott ismerős tér be hozzám, általában megcsapolják a készleteim, ilyenkor mindig para van, amíg vissza nem kerül a hiányzó darab. Így volt ez a Kraftwerk összessel is, egy szabadkai cimborám kérte kölcsön, és jó egy hónapig stoppolta magánál, amikor is összefutottunk egy helyi kávézóban és számon nem kértem rajta. Hát leesett az állam rendesen. Rájöttem, hogy az egészet csak álmodtam, hogy a cd valójában egy hónapja ott állt a polcomon érintetlenül.
Pár hónapra rá került hozzám Cronenberg legutóbbi klasszikus dolgozata a Spider, egyenesen elszédültem tőle.
A betegesen ironikus zenei kezdet már sejteti a filmet. A lágynak induló, melankolikus örömbehajló dallamokat apróbb hibák sokkolják. Apróak akár egy mozdulat, vagy lehet egy jól megszőtt terv, mégis végzetesek/félelmetesek a dallamra nézve, aztán még lázas igyekezet fut, amely tartaná a szűzi/gyermeki ártatlanságot, tiszta dallamokat. Érezzük, hogy nem lehet, már veszett minden, legfeljebb iróniára kárhozhatunk. Csak a csend hozhatna megváltást, de az sem hoz.
Leonard Shelbyvel ellentétben Spider emlékei hálójában függ, iszonyatos tettekre emlékszik és egyúttal valami egészen másra is. Nem tudja elválasztani a hallucinációit/álmait a valóságtól. Sosem tiszta a kép, mint egy véget nem érő állandóan foszló (rém)álomban. Amikor Spider ül az asztalnál és rakosgatja ki a puzzlet és nem akarnak stimmelni a darabok, feldühödik, szétrombolja. Egy gyönyörű metaforikus/metonimikus szövevény ez, mint egy fraktál, a kisebb részekben az egész és tovább, mindig csak tovább a múlt szörnyű árnyékával. Cronenberg is szövöget rendesen.
Spider az emlékei rabságában él. Motyog csak maga alatt, megpróbál kapcsolatokat teremteni, nem megy neki, igazából nem tudja már, mit miért tesz, de erre szenvedési közepett szüksége volna. Megbosszulta anyja halálát és egyúttal meg is ölte az anyját. Mi történt vajon, amikor minden valóságos, amikor kétségbe vonható a kétség? Van egy kis naplója, kiolvashatatlan mondatokat firkál bele, azokat áthúzza, átírja, majd megfordítja a naplót, úgy is ír bele egy keveset. Mintha csak saját elméjének raktárába pakolgatná az emlékeit. Egymás hegyére, hátára. Nem bízik már az emlékeiben, igazából a tényekben sem, csupán meghunyászkodik, összehúza fülét-farkát, rágyújt egy cigire, kicsit mindenki gyanús.
Emlékeinek nyálkás hálójába fulladva a gyermeki ártatlanság/tudatlanság fel-fel villanó fényei hoznak neki némi nyugalmat, lázas igyekezete, hogy mégis beilleszkedjen részvétre hajlít, Spider ha tudna, felejtene.
Sok helyt helyezik az emlékeket egy másolható környezetbe, minél inkább megőrizhető egy-egy emlék, gondoljunk csak a Final Fantasy álomfelvevőjére, annál inkább beszélhetünk már egyfajta digitális valóságról, eXistenZ szimulációról. Ha az emlékek teljesen áttevődnek a digitális szférába, akkor ezentúl kizárólag bitekről szól a játék. Emlékeinket, szokásainkat, mémjeinket - "A mém a kulturális evolúció alapegysége, a gén analógiája, az emberi agy által kreált és szaporított információs `egység` és szimbólum." (Hortobágyi László) - kavargó/fortyogó atomjaink szállítják. Ezek lennénk Mi. Atom és bit felett uralkodók: AtomBitorlók. A tomboló mémáradat helyszínei. "Virtuális élmények, álmok... Minden adat, ami csak létezik, lehet valóság és fantázia egyaránt. Bármelyik legyen is, az amit egy ember gyűjthet az élete során csupán egy apró kavics az egészhez képest." (Idézet a filmből)
A kimondhatatlan idividuumra épülő kiborg test. Anyagcsere kontroll, fokozott szenzoros érzékelés, javított reflexek és izomteljesítmény. Mérhetetlenül megnövelt adatfeldolgozó sebesség és kapacitás. Mintha puszta létünk is programozva lenne. Timothy Leary meglátásait/metaforáját az ego programozásával kapcsolatban már jó néhányan átvették a pszihológiában, ebben a tökéletes animében mégis nyílegyenesen fejeződik ez ki. "Nincs lehangolóbb egy ghost nélküli bábnál." A hamis emlékek, a sok felderítetlen invalid link, szinte begyújt egy működő operációs rendszert bennünk. A jövő hackerei közvetlenül az agyat, az emlékeinket törik fel. Az emlékek manipulálásával, a személyiség, a tudat is megváltozik.
A végeláthatatlan információs mezőn (a kavargó/fortyogó atombit tengeren) egyszer csak öntudatára ébred egy kémprogram. Homályos kezdetek, a megfoghatatlan életindulás. A gonosz, mindenre elszánt pusztítógépekkel ellentétben itt a gép az ember megmentője.
Kenji Kavai patetikus fényben úszó zenéje, teljesen jól eső, megengedhető, sokunk kedvencévé vált. Az emberi test átalakulása körüli emelkedett hangnem, a búvárkodó kiborg önarcképe, az önmagunkra való ráeszmélés szédületes percei. Ha a test alakul, vele alakul az észlelés is. És megint a médium az üzenet. A felturbózott kiborg lány a testbe bújt kémprogram után ered, még nem is sejti mi vár rá.
Bizonyos okokból azonban a program rendszeréből hiányoznak alapvető életfolyamatok, mint a halál, vagy az utódok létrehozásának képessége. Az élet alapvető egyensúlya megjelenik: a halál, a felejtés. Nem tudja elengedni az emlékeit. A személyiség érzékeny, változatos láncolatát, semmibe vesző, majd abból előtűnő struktúráit csak egy lélekkel (ghost) rendelkező embertől (?) tanulhatja meg. Ahogyan az ember tanul a gépől, úgy tanul a gép is az embertől. Az egyesülés forró emlékégető pillanat. Egy magasabb szintre lépünk, át a halálon, a végeláthatatlan életmező szélén, kéjjel vetődünk a véletlenbe.