Vigh Rudolf
Szétszórt képek mentén

Pörög önmaga körül a vézna öregasszonyka az elhanyagolt parkban. Nem találja a helyét, amit megfáradt szemmel körbe keres. Gyér napsugár tör át az égnek szaladt japánakácok lombján, tarjagos árnyékfoltokkal álcázva az ismerős nyomokat a porlepte gaz között. Lakatlan szigetre csöppenve foroghat így az ember, tehetetlenül, tétován, merre is mozduljon. Pedig tudja, ez volt az a gyönyörű park, ahol fiatalon libegtek föl-alá, vagy egyszerűen elüldögéltek a tarkára festett padokon, arcot tartva a selymesen cirógató szellőnek, szívet tárva a kibuggyanó, vidám kacagásnak. Egy csodás park bódító hangulatát vitte magával negyven esztendővel ezelőtt az óceánon túlra, s most vadonba tért vissza, ahol a vadoncok az égig nőnek, zavartalanul.

Harangszó állítja meg toporgásában. Ismerősen szól, hullámzik, olyan hangon, amiből csak egy van a világon. Hányszor szerette volna hallani, fülében más harangok zúgása közben, de hányszor! S mindig arra gondolt önkéntelenül: csendítenek, nemsokára kijönnek a templomból, és a kedves ismerősök hulláma elárasztja a parkot. Mint gyermekkorában, minden szívbéli társaságnak megvan a megszokott padja, oda telepszenek és bizalmaskodnak végtelen meghittségben, fiúk és lányok vegyesen, el nem árulva közben a lopott pillantások arcpirító, édes titkát.

Zörren is, susog is a száraz kóró, de senkit sem lát közeledni, csak a gally hull, roggyan. Lábal gólyalépéssel a sűrű gazban, beljebb a bokrosba, ott keresgél hosszan, piszmogva, hajladozva, mintha kiejtett volna valamit a kezéből, s szemének egyre reménytelenebb homályában kétségbeesve leheli maga elé: "Hol az én helyem?"S harangszóval jön remete apjának válasza a másvilágról: "Nem itt a te helyed. Megírta a Müller doktor Amerikából, menj ki szépen hozzájuk, aranyéleted lesz náluk. Szegény anyád még ma is élne, ha a nagy fordulat nem sodorja Mülleréket a világ másik végére, mert amíg ott szolgált, szinte családtagnak számított, annyira szerették. Kár, hogy kivándoroltak, pedig maradhattak volna, hisz becsületes orvosok és nagyon rendes emberek voltak. Elmentek, anyád meg mehetett kapálni, mert jómagam 1939-től majd tíz évig hol ilyen, hol olyan katona voltam, hol meg ilyen-olyan hadifogoly. Azzal, hogy megmaradtam, nem sokat segíthettem rajtatok. Sír a lelkem, nézd meg a kezed: repedezett, csupa törés a mezei munkától, törékeny vállad görbe a kapálástól, tizenéves, virágszál termeted máris lábon járó kérdőjel. Hajnalban kelsz, álmosságtól ólmos fővel vonszolod magad a mindig rád váró traktor pótkocsijára, hogy vigyen, rázzon a nemzedékeddel együtt, ki, messze az állami gazdaság végeláthatatlan földjére, ahol se tető, se födél, ahol szél tépdes, nap perzsel, zivatar kerget, és védekezésül csak két vézna kezed teheted a fejed fölé. Minden holmid a batyu. Piros kockás szalvétába kötve madárlátta kenyér meg szalonna, azt viszed a föld végére, hogy legyen miért odaérni a kukorica sorából, s mert gondoskodó, jólelkű vagy, hozol belőle haza is hűséges kutyádnak, amiért epedezve nyalja meg munkába tört kezedet. Ez itt a sorsod, ha nem mozdulsz. Hogyan haljak békében, ha fekete földet hagyok a körmöd alá. hogyan?"Ezeket a szavakat zúgja neki mindig a harangszó. Visszaidézi a rezignált embert, aki tapasztalatból beszélt egyetlen gyermekének, önmagát áldozva föl a nagy-nagy féltésben. És korábbi szavai is mélyen ülnek. Sokszor mondogatta, hogy az édesanyja sem halt volna meg olyan korán, ha nem kellett volna napszámba járnia ki a földekre, de ment, mert batyu helyett terített asztalt akart kicsiny leánykájának, neki. S belehalt a nagy igyekezetbe, mert kapáláskor az irdatlan föld közepén nem volt hova rejtőzni a rátörő zápor elől, így csuromvizesen, dacolva az égiekkel, csak püfölte tovább a sártól nehéz földet, s mire később valahol száraz pokrócba csavarták, már nem is fázott, inkább izzott, mint a hevített vas, és egy-két hét múlva úgy szállt ki belőle a pára, mintha sistergő acélját vízbe nyomták volna.

Ennek már vagy ötven esztendeje, de mintha tegnap történt volna, mert az óceán túlsó oldalán szinte semmi sem történt vele. Ékes darabja volt Müller doktor úrék pazar házának. Finom embereknek takaros és tisztességes szakácsnő kellett a háztartásukba, akivel magyarul beszélhettek, mert múlhatatlan vágyakozásban éltek a bácskai szülőföld iránt. Odakint minden nap olyan volt, mint a szomorkás vasárnap. Kényszerűen mosolygós, eseménytelen. Meg az évek, évtizedek is. Mert nem is volt honnan hírt várni. Csak egyetlen üzenetet kapott egyszer itthonról, apjától az utolsót: "Most, hogy jó helyed van, nyugodt lelkiismerettel térek anyád mellé. Isten áldjon, drága gyermekem!."Gyászt érzett egész életében meg a szülői féltést a másvilágról. Szótlan maradt, zárkózott és aggszűz.

A hosszú évek során azt a gyöngyházfedelű, rézkapcsos imakönyvet szorította a keblére álmatlan éjszakákon, ami még az édesanyjáé volt valamikor, s egyetlen emléktárgya maradt otthonról, a családból, a gyermekkorából. Lapjai közé féltve bezárva képek szentekről, szülőkről, pajtásokról, akik szétszóródva illannak szerte a nagyvilágban és a mennyben. S miután odakint illedelmesen kikísérte utolsó útjára a kis híján százéves özvegy Müllernét is, nem akart az örökösök nyakán maradni, hát ezzel a rézkapcsos ereklyével hazatért. Szentül meg volt győződve arról, hogy neki itt a helye.

Így került végül oda, ahonnan elindult, haldokló szülőfalujának elhagyatott parkjába, ahol legalább ismerős nyomokat szeretett volna találni.Csakhogy már nem tud tájékozódni, ezért toporog.

S kővé mered hirtelen.

A bozótból négy-öt fékevesztett suhanc ront rá ordítozva, dulakodva. Nagy hangjukból csak annyit ért: "Dollár. dollár!" Tépik a ruháját, zsebeit szaggatják: "Dollár. dollár!" Az egyik kiragadja kezéből a kis táskáját, tartalmát kifordítja a gaz közé, de abból csak a kapcsos könyvecske esik ki, semmi más. Ettől a támadók még jobban megvadulnak, s ahogy lármásan elvonulnak, maguk előtt rugdossák a tenyérnyi imakönyvet, amíg teljesen szét nem hullik. Útjukon végig porba tiport képek, emlékek, és szélbe vesző lapok.

Ziláltan, egyedül magában nézne föl a mennyboltra, de agg szemének tenyérnyi kék tisztását eltakarja előle az égnek szabaduló, görcsös, tüskés vadoncok sűrűje.

Igazítja gyászos ruháját, simítja őszbe csavarodott fejét, majd az imádságok szétszórt lapjait szedegetve keblére, gépiesen indul a temető felé.