Balla D. Károly
A hiány szócikkei¹ 

Anakronizmus, szándékos Írói fogás, amelyet megfelelő történelmi ismeretek hiányában alkalmaz a szerző. Félve attól, hogy olyan fogalmakat talál használni, amelyek az adott korszakban már vagy még nem léteztek, szándékosan és nyilvánvalóan, lehetőleg sorozatosan megszegi a korhűség követelményét, azt a látszatot keltve, mintha ez nem hiányos tudásának a következménye, hanem írói koncepciójának a része lenne.

Diploma Oresztész összesen 16 szemesztert végzett az argoszi egyetemen, azaz nagyjából 8 éven át járt falai közé, ám, ahogy ő fogalmazta: jó sorsa megóvta attól, hogy diplomát szerezzen. Előbb fizikát hallgatott esti tagozaton, három és fél tanév volt mögötte, amikor megszakította tanulmányait. Döntésében számos tényező játszott közre, ő maga leginkább ezt szerette mondogatni: "Elmúlt a szerelem. A nőt is otthagyjuk, ha már nem szeretjük." Azaz úgy állította be, mintha döntésének emocionális háttere lenne, és nem józan megfontolások állnának mögötte. Ami részben igaz is volt. Mégsem teljesen, mert Oresztésznek nem annyira az érzelmi vonzódása, mint inkább érdeklődése és szemlélete változott meg. Korábbi "veleszületett" materialista világnézete Ágnes idején még csak meg-megingott, Júlia mellett meg is tépázódott, Elektra bűvkörében pedig, ha időlegesen is, de teljesen megdőlt. Többé nem hitt a világ tudományos megismerhetőségében, ezért álszent dolognak gondolta, hogy továbbra is differenciálszámítást, termodinamikát és kvantumelméletet hallgasson, és ezen a téren szerzett ismereteiről, mint hasznosnak és valóságosnak hitt tudásról számoljon be a vizsgákon. Mindezen felül döntésében szerepet játszott a dac, a lázadásra való hajlam is; tudta, ha az évfolyam egyik legerősebb hallgatójaként nem valamely kudarcok miatt, hanem éppen egy eredményesen zárt szemeszter (a hetedik!) elvégzése után jelenti be kilépését, ezzel kellő mértékben tudja környezete számára demonstrálni besorolhatatlanságát, azt, hogy nem hagyja magát valamely kijelölt úton végigvezetni. Jól számított, tanárai felháborodtak, Egiszthosz szinte tombolt, anyja sopánkodott, baráti körében is általános volt az értetlenség. Külön élvezetet jelentett számára, hogy ellenállhat a hosszas rábeszéléseknek, hogy dékánja hiába keresi fel apját a hivatalában és próbál lelkére beszélni, mert Egiszthosznak azt kell mondania, amit legkevésbé esett kedvére beismerni: hogy nem tud hatni a fiára.

Oresztész kiiratkozott és munkahelyét is otthagyta (a félvezetők fizikájával foglalkozó tanszék technológiai laborjában dolgozott).

Egy évvel később, már tankönyvkiadói korrektorként, felvételt nyert ugyanazon egyetem filológia karára, és 9 (!) elvégzett szemeszter után ezt is otthagyta. Nem, a bölcsészet iránt nem a szerelme múlt el. Az sem igaz, amit néha legendaként terjesztett magáról, hogy tudniillik az akkor egyik legfontosabbnak tartott tantárgyból, tudományos ateizmusból nem volt hajlandó vizsgát tenni, inkább megszakította tanulmányait. (Bár, szó se róla, éppen ez lett volna a következő vizsgája, és Éva még a kötelezően bemutatandó forrásjegyzeteket is elkészítette számára; alig hihető, hogy Xixai professzor, a spártai elkötelezettségben Egiszthosz fegyvertársa ne adta volna meg neki akár a jelest is.) Amiből ekkorra elege lett, az nem a tudomány és nem a filológia és még csak nem is a tanulás, hanem: maga az egyetem. Környezete ezen is kellőképpen megütközött, főleg, miután (ahogy ezt a dolgok logikája is megkövetelte), a munkahelyét is otthagyta. Alig néhány hónap múlva megalapította Argosz legújabbkori első folyóiratát Kidotaphisz címmel és végképp elkötelezte magát az irodalomnak. Sem ekkor, sem soha későbbi életében egyetlen pillanatra sem gondolta fölöslegesnek sok évi tanulmányait, sem mulasztásnak azt, hogy idő előtt otthagyta az egyetemet - és soha nem tapasztalta hiányát a diplomának.

Esszéregény Olyan írásmű, amelynek létrehozására akkor szánja magát az író, amikor egyetlen életképes története sincsen ahhoz, hogy valódi regényt írjon.

Fragmentum Az író számára a legkényelmesebb, az olvasó számára a legidegesítőbb közlési forma. Egyszerre hiányzik belőle az egész egysége és az epizód lezártsága. A fragmentum úgy ragad ki, hogy nem ragad meg. Legfeljebb az emlékezetünkben.

Játék és vita Amikor egyik levelében Júlia azt állította, hogy: "Te játszani is úgy játszol, mintha fát vágnál", az ifjú elég komolyan megsértődött, leginkább azért, mert a penge telibe találta. Oresztész ugyanis valóban roppant módon szeretett játszani, de ezt a vágyát legtöbbször valami merev programszerűséggel elégítette ki. Mondhatni: játékaiból hiányzott a játékosság. "Akkor most barkochbázzunk", mondta, ha pillanatnyi csend állt be a társalgásban. Megtette ezt akkor is, ha kettesben sétált Júliával, akkor is, ha hárman-négyen éttermi asztalnál ültek, de akkor is, ha a tízfős házibulizó társaság pár órányi intenzív táncolás után lerogyott kicsit pihenni. "Én már gondoltam, kérdezhettek" - rikkantotta Oresztész, és nem hangolta le a többiek ajkbiggyesztő elutasítása. "Akkor gondoljál te. Tárgy?" - szegezte neki a társaság azon tagjának, akiben akár csak a leghalványabb hajlandóságot felfedezni vélte. Nem adta fel akkor sem, ha első próbálkozásával kudarcot vallott. "Na jó, akkor játsszunk Mr. X.-et. Én vagyok, hmm, mondjuk Mr. Bé. Kérdezhettek!" Tudta jól, ebben a játékban a kérdezők hatalmas fölényben vannak a feladóval szemben, ami talán kecsegtetheti őket, ezen felül számított a természetes emberi kíváncsiságra - "Ugyan kicsoda lehet az a híres ember, akinek B-vel kezdődik a neve?" -, így előfordult, hogy valaki felelőtlenül megkérdezte: "Te festetted meg Vénusz születését?" Oresztész azonnal lecsapta a magas labdát: "Nem, nem vagyok Botticelli!" Erre még ketten-hárman beszálltak: "Te fordítottál magyarra egy román népballadát, amelynek a címe egy mozgalom jelszavává vált?" "Nem, nem vagyok Bartók Béla. De a Csak tiszta forrásból nem a címe a balladának, hanem a záró sora." Erre valaki elhatározta, most kérdez valami rafináltat: "A te regényedben szerepel Woland és Azazello?" De Oresztész azonnal kapcsolt: "Meg Korovjov! No és persze a Mester és Margarita. - nem, nem vagyok Bulgakov." - Oresztész roppant módon élvezte ezeket a pillanatokat. Ebben bizonyára szerepet játszott a tudás-fitogtatás hiúsága is, mégsem ez volt a fő motiváló erő, hanem, hogy szüksége volt az effajta stressz-közeli helyzetekre, amikor is felszökhetett az adrenalin-szintje, kipirulhatott az arca és valami édes részegítő érzés foghatta el. Ezért akart mindenáron játszani, ezért erőltette rá társaságára. És ha nem sikerült sem barkochbára, sem Mr. X.-re rábeszélnie őket, előjött a szópókerral, a különböző szekreter-játékokkal, az információs-asszociációs páros próbával, végül az "Ezt mutasd meg"-gel. És ha sorra mindegyiket elutasították, még akkor is akadt ötlet a tarsolyában: "Na jó. Akkor gyufaszálat gyújtok és körbeadom. Akinél elalszik, annak mindenki feltehet egy rázós kérdést. Ha az illető válaszolt, ő gyújtja a következő gyufát". Ebből aztán nem ritkán több órás "őszinteségi játék" alakult, amely, mutatta a tapasztalat, bizonyos ponton beszélgetéssé, nem ritkán heves szócsatává vált. Már senki nem akart gyufát gyújtani, még kevésbé táncolni: hajnalig faggatták egymást és mondták a magukét, cáfoltak és igazoltak, érveltek és hosszú bizonyításokba bocsátkoztak. Mindezt nem egyszer hajnalig. Néhány ilyen házibuli alatt igen alaposan megismerték egymást - és önmagukat, ahogy ezt a delphoi szentély felirata megkövetelte. Oresztész még hosszú évekig ezeknek a vitáknak a tapasztalatából profitált, itt tanulta meg nézeteit a legérthetőbben és a legnagyobb bizonyító erővel kifejteni. De itt tanulta meg azt is, hogy jó vita elképzelhetetlen ellentmondás nélkül, így nem egyszer vállalta Hádész ügyvédjének szerepét: ha túl nagy volt az egyetértés, akkor a saját véleményével ellenkező kijelentéseket kezdett tenni, ezzel késztetve a többieket, hogy a sajátjuk mellé új és újabb érveket sorakoztassanak fel. Maga is itt tanulta meg a jó vita alapszabályát: mindig új, mindig más argumentumokat kell felhozni, különféle területekről vett példákat kell említeni, analógiákat találni, indukálni és dedukciót végezni, ellentmondásokat találni az ellenfelek okfejtésében - közben a sajátunkat is folyamatosan felülvizsgálni. Vitázni csak azzal, azokkal érdemes, akik hasonló szándékkal fognak hozzá - és semmi értelme azzal szóváltásba keveredni, aki valamely mély meggyőződés alaptételeinek folytonos ismételgetéséről hiszi azt, hogy vitázik.

És megtanult még valamit. Azt, hogy olykor maga az érvelés is teremthet véleményt. Hogy nincsenek előre gyártott, kész igazságok - az igazság olyan út, amelyen a mások ellenvetéseivel és a magunk kételyeivel egyaránt megküzdve haladunk, gyakran meg-megállunk, le-letérünk róla, sőt nemegyszer vissza is fordulunk rajta - és az út végén nincsen semmi, semmilyen nagy bizonyosság, semmiféle végső megvilágosodás, mert a megismerés nem zárható le, az igazság nem porcionális, hanem kontinuus, mint maga az idő.

Oresztész egész további életében a még oly éles, "életre-halálra" szóló vitákat is játéknak, szellemi erőpróbának fogta fel. Ilyenkor felvillanyozódott, kipirult az arca, gyakran meg is izzadt. Mint akiből hiányzik a valódi játékosság. Mintha fát vágna szenvedélyesen.

1 A szerző most megjelent Szembesülés c. kötete (Pro Pannonia, 2005) járulékos szövegek révén jelenít meg egy hiányzó regényt. Olvashatunk szerzői vallomást, lektori jelentést, számos előszót, részleteket kritikákból, több száz jegyzetet, egy monografikus utószó-tanulmány fejezeteit, lexikon-szerű szómagyarázatokat, a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werk-et. Ezek jelenítik meg a mű tárgyát, a XX. század utolsó évtizedeinek viszonyait "Argoszban", és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia. - "Ez a regény nem volt, nincs, és nem is lesz soha. Regény nem lesz. Szerkezet, teória, halmaz - igen. Még ábránd, szerelem, szorongás vagy bűnhődés is lehet, csak regény, regény nem, mert lényegét éppen az képezi, hogy hiányzik. Mihelyst lenni kezdene, már egyáltalán nem lehetne. Hiszen attól van, hogy nincs." - állítja a fülszöveg.