Balogh István
Slapajság

(Emlék a régi szép időkből)

A slapajokat oktató öreg szerkesztő, aki már megjárt mindenféle publicisztikai létrafokot, s kisujjában tudja az újságírás csínját-bínját, a sajtóház második emeletén, a deszkben, teli szájjal magyarázza a szakmát lelkes hallgatóságának:

- A hír nem az, ha a kutya harapja meg a postást, hanem az, ha a postás harapja meg a kutyát.

- Mbah! - legyint a kisinas. - Ezt már száz éve mesélik slapajoknak tudálékos szerkesztők!

Meghallja a kritikát a mester, homlokát ráncolja:

- Kíváncsi vagyok első munkádra, édes öcsém!

Az újdondász pedig megírja a nagy hírt.

Tegnap Rézpofa, az alvégi postás, aki eddig szelíden megköszönt minden kupica pálinkát, alattomosan és orvul megharapott egy derék házőrzőt. A vörösképű kézbesítőt kijózanítóba, a német juhászt a nappali foteljába szállították. Az eb azóta a fotelban nyög, sebét nyalogatja, gazdája kétségbeesett és vígasztalhatatlan, a kihívott állatorvos tanácstalan.

- Ez hülyeség! - kiált a tapasztalt hírszerző. - A hangsúly az orvoson van, akinek köze nincs az eseményhez!

Kisinas tisztelettel hajt fejet lektora előtt.

- Manapság az orvostudomány fejletlensége a szenzáció. Én ezt kürtölöm országgá-világgá!

- Nem értem e csíziót!- sóhajt az okító.

- Ez a generációk közötti kommunikációs zavar - tanít az okított.

A vén szerkesztő a kiokítás után búsan indul az első emeleti sajtóklubba, éjfélig tartó kocsmai okoskodás parázslik gyomrában, pergamensárga arcán a hajnali kiadás, s hörögve kér egy gyógyír-törkölyt, a csapos tölt, elérakja a pohárkát, s kedvesen mondja:

- Kutyaharapást szőrivel, szerkesztő úr!

Ódondászunk torkába dönti a nedűt, nem is nyel, ám érzi a kellemes melegséget áradni szét testében-lelkében. Koratavaszi nap kelti így életre a téli tájat.

2005. január 26.