Balogh István

Vergiliusszal a bálban

Soós József emlékének

 

 

Hozzad a fáklyád, Mester, szálljunk kátrányos mélybe!

 

Szemünk előtt a csoda: nő a fű, az erdő.

Csak fejünk fölött mindez. Csak fönt, emberek között.

Jaj, az emberek, errefelé, kígyónyelvű parányok! Egyede

Farsangi világban szól csak igazat, ha rejtezni tud. Mimikri hasítja

Hátán a pikkelyes bőrt, dala elrepedt tülök, ökörszarvon tódul mindenfelé,

Ahol példánya él. Ó, Mester, fáklyád fénye zokog, aranykor

Hőseit idézi társad, Dante kezének ideges reszketése, szemének tükre,

Három másvilág, túlontúl koponyákból húr-remegések.

Platón, a legkülönb idézett, meztelen, szegény, úgy tápászkodik sárból,

Dögletes világok tagadásaiból, sánta követőjét elkergeti,

Átkot szór az eljövendő szelek profán megtermékenyüléseire,

Kurva ágrecsegésekre, ganajtúró világmegváltásra. Számadó szól,

Messzire hajts, mint a zivatarok, égzengések, szökőár-tarajok!

Kifordult női princípium szoprán szólama veri sötét csápjával e tájat, a miénket,

Mint hordódongát csalódott vincellér, poklok kénköves

Csábításait öleli magára egy homályos alak, ki éppen általevez

Azon a bizonyos folyón, Kháron iszamós ladikján.

 

Soós Jóskának hívták akkor (és most is) az én alvilági vezetőmet, aki nem is vezetett,

Hanem én fogtam a kezét, Tiszának forrásait keressük, mondtuk egymásnak,

A mi Tiszánkét, mert a Tisza csak a miénk, állítottuk naivan,

Magunknak, s ezt akartuk tudatosítani másokban is mikörülöttünk, mert,

Dalolgattuk, ős hangszerünk zengett, ez a színtiszta igazság,

s ültünk csöndben a Tisza-partján, áldott mezőnkön, mocsári tölgy alatt,

Éjjel és nappal, nappal és éjjel, ki tudja, mióta és meddig,

Néztük az elfolyó vizet, az apró hullámokat, a mi csobogó életünket,

Szürkén, sárgán, feketén, kéken, zölden, jáspisan, szegényen

Megvillant, jaj, a mi ibolyántúli életünk, Jóskám, a mi életünk víztükrön ringó kecskebogyó,

Ki kíváncsi erre, semmi-nép déli forgácsára, amelyet hatalmas bárdok

Röpítettek a végtelennek? A végtelen a mi erőnk, a mi szerencsénk,

Ó, a mi szerencsétlenségünk is, amely a Tyúkpiacnál sarjadt tavaszi

Fű képében, meg eltüntetett ortodox márványkőkereszt tövében,

Amelyet körültáncoltak a legártatlanabbak, mákszemnyi túlélők, átváltozók, újjáéledők,

Mindhárom vallásból, egyet már el is felejtettünk, mert elégették valahol messze,

Legapróbb szentek emelték lábukat, legszerényebbek, vékony hangúk, elesettek,

A legsenkibbek, legsiketebbek zenekara, a leggyengébb, legkisebb gyerekek kórusa,

Akiket mutálásra tán nem is engedett az ég, mert valami csoda folytán

Nemzőképesek lettek volna, és sokasodnának, míg világ a világ,

S akiket elcipeltek innen, hogy írmagjuk se maradjon, mint Nikola-keresztjének,

Meg miminden másnak még ezen a tájon, hajh, ezen az átkozott-szép tájon,

Ahol belebömböltünk esténként egymás nyakába, betiltott patkányok,

Elíziumi mezőkről elűzöttek riadt leszármazottai, akiket drill-zsákba dugtak

Mindenféle béklyókkal, törvényekkel, karóba húzás fenyegetésével; gajdolhattuk égre,

Az árva hegedős, sánta igric legyalult, lebárdolt, reinkarnálódó lelke errefelé dögöljön,

Hajh, kegyetlenül gátolt legyen; éneke ne szóljon, hangszere repedjen, tudata zápuljon,

Szemvillanása vízen ne tükröződjék! Hajh, Jóskám, hová tűntek azok a létező, de rejtőző

Tisza-források, ős-mindenségünk ragyogó vázlatai, ketten is vannak, egypetéjű ikrek,

Fehér és fekete, tisztán tiszta, pontos génjeink, kromoszómáink buggyanásai, és könnyű

Lenne rájuk bízni magunkat e színtelen, kifordult, meghasonlott világban, de

Nem engednek minket arrafelé, mint Cívist sem engedték annakidején, amikor

Azt hittük, itt a szabadság, s ő megindult NSU-motorjával Hungárián keresztül,

El az egyetlen tiszai átjáróig, Ungvárra mennék, mondta az átkelőn,

Amely nem volt liberális, csak táncolt éppen, rojtjai ünnepeltek,

Milyen jó volt akkor a rojtos cafrangoknak, de nem engedték CCCP-be Cívist,

Mert Horti is volt, meg Levente is volt, ilyen agresszív neveket örökölt,

Jaj, mi csak másokat sértő neveket örökölhetünk!

Szép Pisti meg, szívbéli barátom, állandóan azt kérdezte tőlem, csak

Nem kerül börtönbe Cívis? De ezt kérdezte Monyák Péter is, a fapofa, meg

Jatyi, aki mindig csavart egyet a fején, úgy 180 fokot, köpött, az egész világra köpött,

Mit is tehetett mást, de ő tudatában sem volt e páratlan képességének, pedig de merész dolog,

Gondoltam én, ám ő ezt csak megszokásból csinálta! Vergiliusom, világra köpni,

Megszokásból, ezt az ókorban nem is találták fel, tulajdonképpen még

Ma sem, de én most csakazértis feltalálom, szabadalmaztatom, s olyat köpök a nagy

Fétisekre, vezérekre, mindenre, ami az emberi fajra emlékeztet, kielégüléssel

Ebben találom meg egyetlen gyönyörűségem! Vergilius lobogó

Fáklyája pedig éppen azt szolmizálja, nincs tündöklő gyönyörűség, halandóm,

Ússzál csak az alvilág szarában, amelyben ma élünk, nyeljél és örvendezzél,

Hogy kegyet kaptál, mert ez főnyeremény egy olyan származéknak,

Aki azt sem tudja, kinyílt-e szeme, vagy csak ujjait próbálgatja?

Jóskám, te sós, mint a könny, tudd, a forrásokat most sem

Engedik látnom! Te sárgaföldben érzékeled némán és csontjaidban a rezdüléseket.

Négy szál deszka között a világ behatárolt, de talán mégis tág.

Tágabb, mint négy szál deszka nélkül. Szemfedő nélkül.

Jóska! Nem tudom kezelni a kamerát! Ha oda is juthatnék,

Semmi. Érted? Semmi! Az éledő csobogást hallanám, de hogyan rögzíteném?

Elillanna tőlem örökkévalóságunk egyetlen kollektív bizonyítéka.

Mivégre térhetnék meg vándorlásaimból dolgomvégezetlen,

Elveszne tarisznyámból jussunk, a darabka madárlátta kenyér,

Mely táplál bennenünket nyolc sanyarú évtizede, morzsája éltető kovász,

Reménység tésztánkat megkeleszti, reménység cipónkat megáldja.

 

Induljunk újra, Jóskám, a Tyúkpiactól, Zentáról, mert itt a világ közepe,

Itt él anyánk, az apánk, a nevelőnk, a társunk, a barátunk,

S itt élt Tőke Pista, az üldözött előd, akivel kegyet gyakoroltak!

A megcsömörlött és örökké újra kész magyartanítás, kitől csak

Igazat szophattunk, jaj, pedig emlője sem volt, hisz nem anyánk ő nékünk,

Csak vezérlő csillagunk, Göncöl rúdjának hegye! Az első táltos! De nem

Fordult, szegény, oldalunkat rúgták szörnyű sarkantyúkkal, csontunkat törték,

Bordánk organasíp, csak siratót jajgatott, azt nem lehet másképp, csak üvölteni

Lehet, de hangtalanok voltunk, kitépett nyelvvel, foggal fogatlanul!

S odalent bodrozott a víz, Tisza megszentelt habja, áldott magzatvizünk,

Anyánk véráramlata, szíve dobbanása, első gügyögő szava,

Partot lágyan mosdató simogatása, gesztenyék cirógatása, ágaik

Gubancos szövevényének hajfonatba csalogatása, ó, az anyai kéz

Biztos melegsége, a szeretők nyílt szíve, csillagszeme, ősök harangos

Szólítása, ünnepi bim-bam egyetlen lobogása, ó, az csúszik gyerekként, virgonc vizipókként

Azon a víztükrön, mögötte számadó juhászok egész légiója, mindenféle népek satu-uralgása, Mely emberöltőkön által testünkből-lelkünkből sarcot szakasztott, véradót fakasztott, Borzalmakat, nagy szaladásokat átélt szótalan angyalai az Úrnak,

Szárnycsapkodásuk egyenletes, senki nem siet, nem tekinget, nem fülel hátra,

Mezők virágai csöndesen ideköszönnek, gerlicék ideturbékolnak,

Pitypalattyok nekünk csattognak tavaszt, nekünk dalolják

Pacsirták a kivilágos reggelt, mert minden sötétek után áldott világ jön el,

A legsötétebb sötétek után is, a legsötétebb sötétek után is.

Jaj, azután is, kivilágos reggel utazik tiszavirág szárnyon karmánk tüskés tuskójáig!

 

Álmodtunk mi, Jóskám, a mi folyónk jobb partján, mert ez maradt nékünk.

Tiszta napsugárként fölöttünk gyönge gesztenyelevelek, azok is vadak, mert

Minden megvadult errefelé, ültünk egy padon, a parton, szavunk a fáké,

Vergiliust hívtuk, új világot teremtő sorait hangosan szavaltuk

A parti gesztenyéknek, tiszai halacskáknak, vidor búbosvöcsköknek;

Lelkét megidéztük Aeneis költőjének, szellemét könyörögtük, kalauzunk legyen,

Alig ismertük őt, de hittük, a mi szavunkra is lép, fáklyát hoz, alvilág-valóságot járni,

Bugyrokat megélni, minden rosszat, átkost, kegyetlent magunkra venni,

Elkúszni vezekelve két éltető forrásunkig, életünk árán is, mert ott a mi kezdetünk,

Ott a végünk, az életünk, az üdvösségünk, szívünk dobbanása, örökös örökségünk,

Ó, mindenünk ott fakad, bércek ágyékából, két forrásunk, egyik fekete, a másik fehér,

Egyesülésük meg a mi létünk. A mi létünk, örökkévalóságunk az ő egyesülésük,

Amikor egymásba szeretnek vijjogón, egymásba harapnak véresen,

Rúgkapálnak, rontva rontják és szeretve szeretik egymást,

Egymásnak feszülnek áradattal, vad hegyek alján, romos kápolnák áldozati oltárain,

Virágos mezőknek elején, szelíd méhecskék kezes országában,

A mi szemünk kék tengerében, egyszerű fényében, paraszt gyémántjában.

 

Ó, azok a bukolikus mezők! Nem látszanak innen, Vergilius mester!

Bárányai embermód zokognak, pásztorai sípjukat orvul kettétörték.

Emeld a fáklyád, nap sugára növelje éltét, érthető énekét!

Vezess e részeg bálban, erős karod törje szét hullámot, vesse le rengést!

 

Mélyben járunk, Mester, poklok meredélyén, utunkat semmi se ártsa!

 

2005. január 21.-március 8.

 

 

(Soós József, gyerekkori barátom, az Újvidéki Televízió riportere volt, míg élt, s egyszer azt terveztük, mi ketten, hogy dokumentumfilmet készítünk a Tisza-forrásoktól a torkolatig. Tervünket elutasították azzal, hogy szándékunk nacionalista, valaha a Tiszát mondták a magyarok leghosszabb folyójuknak.

Hát az volt valaha, tényleg, a leghosszabb folyónk.)