Balogh István
Dengeleg, második évezred vége

 

Domb alatt ül csöndben befogadó falum, kétszer két házsor, közbül patak,

Kilencvenkilec nyarán TISZÁNYIVÁ duzzadt, és zuhogott az átereszen,

Mint zubogott belőlünk a szó szombat reggelenként,

Az egyetlen kocsmában, sör mellett; kora reggeli sör a legjobb, mondta

Egy nagyhírű urulógus Pesten, az kimossa vesédet tisztára, rontó kövek,

Homokszemek menekülnek az átváltozott sörhabtól; mi meg az udvari budit

Lövelltük oldalba vidáman ártó köveinkkel, ha esett, ha fújt, ha nap nevetett az égen

A szemünkbe, és visszaülve megint belekezdtünk a nagy mesébe,

A katonáskodásunkról, falusi háryjánosok, apróka münchausenek,

Parányi magyarok, tótok, kunok, szerbek, románok, cigányok, rutének,

Áldott csodabogarai a Jóistennek, akiket ide sodortak a százados szelek, s akikről

Soha senki nem krétáz, mert miért viselne gondot bárki is rólunk, megérünk-e

Valakinek annyit, hogy fölemlegessenek hivatalos helyeken minket?

 

Ámbár az adóhivatal mindig idetalált, hátakból szíjakat hasított,

S megtalálta a férfiakat a mindenkori hadvezetés is, kilencvenötben Milosevics is engem,

Igaz, csak telefonon szólt ide a palicsi szomszéd, behívód jött, maradj a seggeden!

Túl sok ám két háború hősi halottja, egy ilyen kis falunak romlására vannak hősei, akiknek Dédapák telkein élni kellett volna, nemzeni, szántani-vetni, jobbágy-ősök nyomán járni Szőlőhegyre, dehát mi dungósan röhögtünk ezen is! Itthon maradtak az asszonyok, lányok,

Mondtuk, csak megtették a magukét! Meg is! Várták haza a kedvest, mint a mesében,

Az meg nem jött, nem jöhetett, csontja idegenben porlad, génjeit szél

Hintáztatja, mint akasztott ember szertefoszló álomlátásait. Katonáskodást

Meséltünk, én Biletyát, átkozott koncentrációs tábor helyén újraindított

Gyalogsági tisztiiskolát, ahol mindenki megtanulta a dalt, dole kamen, gore nebo,

Oj, Bilećo, bog te jebo!, le is fordítottam cimboráimnak, röhögték, s arra jutottunk, ők

Is ilyenféléket mondogattak garnizonjaikban. Ottlikot meséltem nekik, iskolát

A határon, mert a miénk ilyen volt, határon határeset, reggelenként magunkra húztuk a drillt,

Ötágú csillag volt minden gombján, sapkánkon, melynek neve titovka, vörös,

Hímzett csillag trónolt, homlokunk közepébe sütve, tudatunkba tetoválva,

De éjjelenként hazaszöktem, anyám nyelvén beszéltem ilyenkor, reggel szememre

Vetették leosztott bajtársaim, hiába kutatták álmomat. Élessel lőttünk rengeteget,

Meséltem cimboráimnak, s kilencvenötben itt az eredménye, megtanultuk a szakmát, hullik

A nép, legyek ősszel mindahányan, rengeteget lőttünk élessel, minden fegyverből.

És nem tanították, mi a béke! Aztán megmutattam egy képet, ez az én multietnikus

Szakaszom, ottan, Biletyán, 1970/71-ben, a gyalogsági tartalékos tisztképző iskolában,

Ők a társaim, szerbek, horvátok, szlovének, montenegróiak,

Bosnyákok, macedónok, a félre néző: albán, mi meg ketten, szélre dobva,

Vajdaságból, a hadizsákmányból, ajándék marhák, egymás mellett,

Mert összetartozunk, egyikünk szlovák, másikunk magyar...

 

Ez meg hogy lehet, csodálkoztak szesztestvéreim Dengelegen, háta mögött fényes világnak,

Csöndes, sör-bor demokráciában, sántikálva az európai úton, amely pillanatnyilag

A budi oldaláig vezetett; mindnyájunknak kedves volt e kis épület, az udvar közepén,

Az óvoda felől oda lehetett látni, mint hugyozzuk oldalba a falat. Asszonyok jártak

Azon az úton szombat reggelenként, mert a férfiak mind a kocsmában ültek, vagy épp

A retyó oldalát támasztották, de kicsire nem adott senki sem, különösen Lajos nem,

Aki nyugdíjas alezredes, de én megtiszteltem, óbester úrnak szólítottam, mint a híres,

Berlint meggázoló Hadik Andráshoz szóltak annakidején; mi csak a pozsonyi

Röpteret gázoltuk meg, mondta óbester úr Lajos, hatvannyolcban,

Akkor én hadnagyocska voltam, s azt sem tudtuk hova és miért visznek minket,

De ottan a magyarok, az ottaniak, azonnal mellünknek szegezték, mit kerestek itt,

Miért nehezítitek a mi keserves életünket? Elég bajunk van felebarátainkkal

Nélkületek is. Inváziótokat hetedíziglen éreztetik majd velünk, minden rosszat

Nyakunkba varrnak ezután, intervenciótok nem fölszabadítás, a földbe gázoltok minket,

Hát TESTVÉREK vagytok ti? Egy kiskatona meglódult hazafelé, de lefogtuk, erőnek

Erejével megszállóvá tettük, így jobb volt néki, mert börtönben kötött volna ki,

Ülhetett volna jó pár évet megbuggyant agya miatt, aztán azért rendbejött, csak

Nem beszélt senkivel, nem írt haza levelet, postáját sem fogadta, éjszakánként hangosan

Felsírt, ám nem egyedül...Az én néhai katonatársaim meg szétszóródtak, mondtam,

Egymással szembenálló ország-hadsereg bakái lettek, a fiaik is, esküdt ellenségek,

Ilyen nincs, mondogattátok drága testvéreim a szeszben, az Úrban, ilyen nem lehet,

Ráztátok fejeteket. Csak óbester úr Lajos hümmögött, talán mégis lehet, talán mégis...

 

A házikó fala megszáradt szombati szapora látogatásaink után, ám húgyszaga vágott,

Valami hajszálvonalak maradtak emlékül a mészen, mint évmilliók mutatóujjának nyoma

Hegyek hasában, márványtömbben, örök időkre, biztos mementónak. Dombocska tetején

Ősi román templom, némi gótikával, környül cinterem, helyben elesett német

Katonák közös sírját jelölő fakereszt, füvek alatt, gyökerek között titkos

Folyosórendszerek, alvilági falum ipszilonos erezete, főútja Buják váráig vezeti

Vakondmód a menekülőt, szeszcsempészt, megbékélt lelkeket, Úristen szolgáit.

 

Domb alatt piheg befogadó falum, bokrok mélyén rejtett madárkafészek,

Kétszer két sorban csibor-házak másznak; közbül, Zagyva felé, Tisza felé

Poroszkáló patakocska, hazaüzentem hullámaival naponta a hídról,

Melyet hadászatilag megerősítettek és jegyeztek azokon a szigorúan bizalmas és

Titkos térképeken, melyekre pirossal és kékkel cirkalmaznak életet és halált,

Tankcsapás vezetett volna keresztül rajta valami újabb honvédő háborúban,

De csak én jártam erre szelíden reggelenként, iskolába menet, köröttem csikó diákjaim.

 

Kilencvenkilenc nyarán folyammá duzzadt az erecske, lássuk a lelkét, higgyük ŐSEREJÉT.

 

2005. február-április