Balogh István
Bőregerek Csáth feje körül
Az ördögre hasonlítanak.
Aki ördöggel szövetkezik, maga is bőregér.
Denevér, mondanák az én szép Szabadkámon, az én szép Palicsomon, körmös szárnyasok inváziójától nem tartanának.
Ó, Istenem, édes jó Istenem, látod, mivé leszünk?
És Desiré, szegény, aki mindig engem sirat, most fölnevet.
Az nem lehet, mondja.
Az nem lehet, visszhangozzák a palicsi évszázados fák, mocsári tölgyek, a tó falevél hullámai, a megszálló zord katonák. Másnyelvű hernyók.
Az nem lehet, mondom én, mondja az én szép feleségem, mondják majd utánam sokára sokan, későbbi herélt korok utódai, az elfajzottak kategóriáiból, akiket én észre sem vettem volna, mert az én hegedűvonóm még igaz hangon megszólalt ám!
Hallotta valaki a vonó hangját?
Lófarok nyerítését, jajgatását égre?
Az nem lehet, súgják Tisza-partján a füzek, kivetett sátánfejek, Kapitány-réten a feketególyák, antracit csíkhalak.
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, sóhajt a költő, aki tényleg az.
A költők elméje olykor elborul, isten rendelése, nemzet igaz gyásza.
Költők koromlét agya pontos virágszál. Szirmokon harmatcseppek.
Isten lakosztályában puha nyoszolyák vannak. Kékek, rózsaszínek. Nekünk egy sem jutott.
Desiré, örök barát, 120 éves szegény kicsi gyermek, maradj magadra! Isten ne büntessen miattam téged is!
(Koszló húsok énekelnek ádventi és más böjti miséken, húsvét előtt, virágvasárnap és a nagyhéten, a kéttornyú templomban, gyönyörű lányok, árva szép Szabadkán, könnyeiket törlik.)
Ó, Desiré, jöhettél volna bércek közelébe, fenyvesek honába, hozzám! Ó, Desiré! Ó, Desiré!
Soha nem megyek én tehozzád, mondtad akkor, Desiré, a füstös, csalóka Pestről. Szabadkáról, a mi meleg fészkünkről meg elfeledkeztél. Ó, Desiré, Szabadkát elfeledted, vagy mintha elfeledted volna! S a tó vize? S a tó szeme?
Hol is gyökerezik az ember igazi emlékezete? Koponyacsont-varratai között, agyában? Mintha márványkoporsóban lenne! Megbokrosodott kentaurok nyihogásaiban? Holtat szépségéért szétpofozó irigy gnómok tehetetlen gyűlöletében? Valami véletlen mozdulatban? Egy leány szilva szemében? Hazug szerelemben? Szülőváros bűzlő szennycsatornáiban? Szecessziós alkonyi árnyékokban?
Ó, Desiré, hallod a palicsi villamos csilingelését virtuális szülőházad előtt?
Egyetlen igaz álmod az a virtuális villamos lehet. Csak az. Jaj, csak az, a Palicsra vivő!
Hajh, Desiré! Ledőlne-e templom két tornya, ha én azt akarnám?
Torzó a legszebb alkotás. Ahhoz mindenki hozzátehet.
Dadogó felhők vonulnak az égen.
Egyszer együtt énekeltünk Brenner nagymamának, Eulália napján. Nagyanya könnye kicsordult, lecsöppent keze fejére.
(Csak egyszer van Budán kutyavásár, üvölt a magára maradt nép, az árvalányhaj mező, vonítanak a csodás, járdák mentén őrködő árva gömbakácok ágbogai, mákonyos virágfürtjei.)
Ó, Desiré, szülőházad és szülőházam helyét is fölszántották, sóval behintették, azóta ott a fű sem nő, ne is nőjön semmi, ez a parancsok parancsa!
Ó, Desiré, kertetek helyén, bukszusok helyén, virágok helyén, anyád-apád, Pacsirtád léptei nyomában kocsmaasztalok sóhajtanak búsan, lapjukra árva bor kiömlik, lapjukon minden szertefoszlik.
Mert a másmilyen mások meglőttek engem. Közelről lőttek belém, hosszú, ordító, átkozódó, gyalázkodó sorozatot. Ratatatatatatá! Ratatatatatatá!
Árva orvosba, árva íróba, árva zenészbe, árva szerelmesbe.
Szülővárosom árva szívébe.
A te virág lelkedbe, Desiré, az én csalán lelkembe, acélgolyók, dum-dum golyók fészkeltek, s ott költik ki tojásaikat, égre csillagokat.
Csak ne sodródjam poklok bugyraiba, mert én azt nem érdemlem!
Igaz ember vagyok én, igaz ember vagyok én!
Mi igaz emberek vagyunk. Ezen a tündöklő Szabadka-tájon, Palics-tájon, Brenner-tájon, Kosztolányi-tájon. Fecskelány-tájon. Esti Kornél-tájon.
A Palicsi út elején szótlanul biceg a Vörös Ökör, nehéz, szomorúfűz feje kövezetig lelóg.
Én meg szétlőtt szívemmel, szétlőtt zsigeremmel, kilyuggatott ereimmel elvánszorgom a Bajai-temetőig, ott meghallgatom ómamák siratóit, gyarló lelkemért szóló psalmusukat, s szellemek férfikórusa gregoriánját, szárnyalót, szép kedvesem, a te lelkedért könyörgőt, hű szíved dobbanását megköszönőt, gyönyörű kedvesem, pillekönnyű lépteidet megcsodálót.
Istenünk színe előtt táncolsz most, Olgám, szép kedvesem, tested játéka az Urat vigasztalja, énértem könyörög!
Az én hív kedvesem Jahve előtt táncolt, Jézus előtt lejtett ősanyja modorában, balladák törvénye szerint.
Ó, Desiré, édes testvér, énrám még emlékezők, leborulok az Úr színe előtt!
Lassú parázzsal ég kegyetlen tuskó-létem hét-pokloknak tűzözönén.
Szerelmes Szabadkám, szeress engemet, úgy könnyebb!
Bőregerek először balra, majd jobbra repülnek kiszikkadt szívemmel. Mint ludasi pásztor karikás ostora, ha durran.
Ó, a ludasi pásztor! Béke születik két tenyere között. Ő szeret engemet, azért e durrantása ostor szent sudarával! Rossz lelkek elriogatása kikirícses legelőnkről. Aranysárga hökkentés, gólyahír hunyorítás.
Ó, azok a csodálatos, halványkék bőregerek, szelíd sátánfiakra hasonlítanak, kenyérbél-kenyérhéj arkangyalokra hasonlítanak, szerető szeretteimre hasonlítanak, Desirére hasonlítanak, tölgyszívű bölcsőmre hasonlítanak!
Szabadkám, céda ringatóm, ringyó dajkám, szeretlek!
Körötted denevérek szűkölnek, dalolnak, röpdösnek, vámpírként nyakadba harapnak, veled sírunk, veled reszketünk, két elárulód, két örök fiad, Desiré és én, a tiszta és a bűnös, csak álmodunk, álmodunk, csak álmodunk, jaj, csak álmodunk a végtelenig, mert álom vagy te, Szabadkám, szellő vagy, tavasz vagy, ifjúság vagy, gyerekkor vagy, gyümölcsíz vagy, Brenner nagymama kedves hunyorítása vagy.
Csúf vagy és sír vagy.
Jaj! Csúf vagy, sír vagy, a sírom vagy, az én vaksötét szakadékom vagy, mindörökre!
Hideg vagy, jég vagy. Csontokig hatoló téli szél vagy. Idegen vagy.
Édesanyám öle vagy te, Szabadkám.
Didé vagy te, Józska vagy te, friss, meleg tej vagy te rózsaszín szájunk szegletén.
Denevér lélek kifehéredett koponyám körül.
Koponyám nehéz, árva földdel tele.
Jaj, nehéz, árva, fekete földünkkel van csak tele hangláda-koponyám, hegedűtestem, lófarok-gerincem, tejfehér létem, két méterrel a föld színe alatt.
Desiré sír, bőregerek zokognak, én hallgatok.
Jaj, én meg csak hallgatok!
2005. március 19-24.