Balogh István
Vidám madár

A kilencvenéves Andruskó Károlynak, szeretettel

A harmadik évezred első évének nyarán kopogtattam én a Kard utcai kapubejáraton, s bebocsáttattam, szűk bejárati folyosón át a fecskefészek hátsó terembe, ahol néhány négyzetméteren világ madarai fészkelnek, költenek, táplálják fiókáikat, s hangosan fölnevetett egy nyomdász, fafaragó, linómetsző, hát megjöttél hosszú idő után az én odúmba?

Megjöttem én szivárvány harkályfészekbe, fecskék sárpalotájába.

Mosolyog az én barátom, apám helyett apám, hazajöttél? - kérdi.

- Haza. Megjöttem, megjártam száz tű hosszát, talpamról bőr lekopott, arcom a régi.

Új könyvemet hoztam, dedikálom a mesternek. Megörül. Megölel.

Leülök az asztal mellé, egyszerű bútordarab, hátán világhírű alkotások születtek, s azon a széken újra tizennyolcéves vagyok. Akkor ültem itt először. Egy helyi ifjúsági újságról beszélgettünk, 1965 elején, amely aztán tavasszal meg is jelent, igaz, egyetlen száma élt csak, a másodikat betiltotta az aktuális hatalom. Aztán három év múlva újjáéledt, pedig nem is élesztettük, csakhogy az aktuális hatalom csodákra volt akkor képes.

Bozontos feje volt nyomdai mesteremnek, fekete szemüvegkerete és rettenetes türelme, mert eligazított engem a cicerók világában, s cselekedtünk olyan ifjúsági lapot, zentait, kétezer példányban, amely nem ráfizetéses volt. A nyomda (a Dinka Nyomda helyén) ifjúsági csapata gondozta Molnár Miklós és Gombos János vezetésével, dehát a háttérben ott volt az örökifjú Lazo igazgató, az Öregcserkész, a Festő és a Szerb Gépiszedő, aki megismerte a magyar helyesírást-szövegmásolást, ám a nyelvet meg törve sem, pedig nagyon akarta! (Istenem, de sokat jártam vissza a nyomdába, már az új telephelyre is, a Táncsics Mihály szukba, focizni, kétszer negyed órát délelőttönként! Micsoda idők voltak!)

Az én nyomdai mentoromat először az üzletek kirakatain keresztül ismertem meg. Festett szegény, megszállottan, egy épülő hidat festett, olajjal, de senki nem értékelte műveit. Senki? Ó, Mercurius követői megszerették őt, így 1962 szilveszterére a zentai kirakatok tele lettek olajképekkel, kúszott a híd ezeken a képeken, mint a hernyó, át a Tiszán, árva hídlábak énekelni kezdtek vidám dalokat. A város ezt a kiállítást nézte, szívvel tekintette, magáénak tudta.

Képei után megismertem a festőt is. A nyomdában. Cicerót oktatott nekem. Hogy szerkesztő lehessek. Rábeszélt, ne féljek elmenni Krafához (Kaupert Pálhoz), akkor már világhírű zentai karikaturistánkhoz szövegrajzot kérni. Krafa találkozásunkkor magához ölelt, aztán szövegrajzot készített, Andruskó meg linóból kifargata azt az alkotást. Akkor próbálgatta a linót.

Aztán gyorsan sok linót vésett. Csak éppen az illetékesek nem akarták megnézni.

A mi újságunkat ( MI, ez volt a neve) betiltották az első szám után, 1965 tavaszán, mert azt írtuk az első számban, hogy a tornyosi helyi közösség valamely korifeusa kisajátította a falu televíziós készülékét (Megcsináltatta ugyanis, valami baját orvosoltatta a készüléknek, aztán hazavitte.), s így e faluban nem nézhették a nagyteremben Öveges József műsorát, a Ki mit tud-ot, de más műsorokat sem. Szóval ez volt a rossz hatás: az aktuális falusi politikai vezetésről-vezetőről azt mondtuk, közvetve, önkényesen kisajátította a közvagyont, ami igaz is volt. Andruskó bácsi meg Sóti bácsi jelezték nekem azonnal, még a szedés előtt, ez a cikk így nem lesz jó, ebbe bele fognak valakik akaszkodni. Andruskó bácsi és Sóti bácsi akkor beszéltek nekem Nothof bácsiról meg a Testvériségről, ez egy zentai hetilaplap volt a szocializmus hőskorában, az ötvenes években, meg arról, hogy máról holnapra miért is szűnt meg ez a sikeres sajtóorgánum.

- Nothof bácsi nem látott tisztán - mondta Sóti bácsi.

- Vagy nagyon is tisztán látott! - replikázott Andruskó bácsi. - Dehát valamely tyúkszemek érzékenyek voltak akkor is, mert ők ilyenek, a Jóisten ilyennek teremtette őket.

Nothof bácsit én is ismertem, a legnagyobb bábjátákos volt a világon, tehát igazi illuzionista, sokat tanultam tőle, ezt kamatoztattam is szabadkai színigazgató koromban. Nothof bácsi végül megvakult, viselte a sors rettenetes csapását, én meg most érek majd az ő korába!

Ifjúsági lapunkat anonim alakok tiltották be. Soha senki nem nevezte meg magát, hogy neki fáj, amit írtunk, a második szám anyagát a községi párttitkár kérette magához.

- Akkor ennek is vége - egyeztek ki az öreg nyomdászok.

Az én mentorom meg rótta a linót, aztán a fát faragta, s rátalált először az ex librisre, aztán a minikönyvre, hála ebben Novák Imre barátomnak, osztálytársamnak, a könyvkötő mesterek mesterének, mert elindulhattak ők ketten együtt hetedhét ország ellen, miként a népmesék igaz hősei.

- Ne bácsizz te engem!- szól tíz évvel később, a hetvenes évek közepén a nyomdász, a festő, a grafikus, a fametsző, a lelkes Kard utcai arkangyal nékem, de akkor már egy előszóról beszélgetünk.

Felötlik nyomban Erdélyi Pista kedves alakja is, aki előbb matematikát okított, majd könyvtárigazgató lett (ekkor ismerkedtünk meg), aztán községi közművelődési titkár, s aki arra kér, biztat engem, a fiatal magyartanárt, írjak köszöntőt egy linóalbumba, amelynek finanszírozásából a város piciny hányadot vállalt, de állták a további költségeket a nyomdászok, tisztelettel.

- Andruskó hatvanéves - mondja Erdélyi Pista - köszöntjük. No!

Alázattal írtam egy lírai előszót, egyszerű hangon, szakmai nagyképűsködés nélkül.

Esztendőre rá kiállítása lehetne Andruskónak.

De senki sem akarja megnyitni Andruskó Károly első retrospektív zentai kiállítását. Pedig annyi helyi potentát lézeng mindenfelé, Tiszát lehetne rekeszteni velük, s gyakorlatuk is van a megnyitókban, ámbár nehezen olvassák fel a szöveget, amelyhez a kor szokásai szerint semmi közük, mert mások szavait nyögdécselik.

- Ki mondana díszbeszédet egy amatőr képeinek? - hangoztatta az én egyik egykori kedves tanárom, később művésztelepi vezető, s hangoztatta ezt az én egykori kedves barátom is, aki ekkortájt és még sokáig múzeumigazgató volt.

Pedig az az amatőr gyorsan világhírű lett. Szédületes pályát futott. Zentáról egyedül ő.

A fentebb említett közművelődési községi titkár mindig kiegyezett mindennel és mindenkivel, meglelte ő mindig a pontos, fájdalommentes megoldást is, megtalált engem, legnaivabb teremtményét a Jóistennek (ámbár azóta is hálás vagyok néki ezért), nyisd meg Andruskó Károly kiállítását, mondta, én meg örömmel vállaltam.

Helyi potentátok visszalépésére csak legyintett:

- Vidám madár átröpül minden akadályt!

Akkor már szövetségesek voltunk Andruskóval, de leginkább barátok. Vidám madarak.

Nem rágta szájba senki az én megnyitó szövegemet, igazából meg sem volt az írva, csak gondolatokat róttam egy kockás irkalapra, de bele sem kukkantottam jegyzetembe: szembenéztem a megjelentekkel, ismerősökkel, ismeretlenekkel, helyi nagyságokkal, míg beszéltem, s csak akkor csuklott el a hangom, amikor a széles kirakatüvegre néztem, mert én nem számítotam arra, hogy a korzón is állni fognak az érdeklődők. Be sem fértek mindannyian a terembe. Ilyen sem volt még eddig az én szülővárosomban!

Nem is emlékszem már arra, mi mindent is mondtam, de azt tudom, hogy e jelenség miatt, az utcára rekedtek miatt, a sokaság miatt, elcsuklott a hangom, s talán meg is ijedtem. Mitől? Nem tudom ma sem.

Mellettem állt a bozontos üstökű nyomdász, amatőr képzőművész, aki tényleg az volt, de szívvel kezelte szerszámait, az ecsetet is, a vésőt is. És ez a művészet. A többi technika.

Beszédem befejeztével megöleltem Andruskó Károlyt, nem a hatás kedvéért, de ezt diktálta lelkem, gratuláltam neki, s megnyitottá nyilvánítottam a kiállítást. Sokan megmosolyogták e tettemet, aztán mások is alkalmazták, de én nem mosolyogtam meg senkit.

(Ez a megnyitóm festők között nevet hozott nekem: leginkább az érintett szeretettel, hogy Dudás Antal, a legbácskertesibb palicsi, kedves barátom, engem kért fel első szabadkai retrospektív tárlatának megnyitására. Három vasbocskort szaggattál el Anti, mint az üldözött mesehősök, mondtam akkor, de most tudom már, nem volt igazam, mert akkorra Anti háromszor három vasbocskort is elszaggatott, Andruskó Karcsi meg éppen ennek a dupláját!)

Huszonöt évvel ezelőtt meglátogattam az én atyai barátomat, Andruskó Károlyt.

Megjelenhetik egy elbeszélő költeményem könyv alakban is, két nyelven, illusztrálnád-e, Karcsi bátyám? Haragudott rám, mi ez a föltételes mód? Szőlőtőkéből cirkalmazta metszeteit elbeszélő költeményemhez, s amikor a Minerva nyomdászai nem akarták eredeti alakjában fáról kinyomtatni az alkotásokat, fölutazott Zentáról Szabadkára, kiosztotta a plebejus mestereket, akik kitüntetésnek vették a zokszót, hiszen még nyomdász korából ismerték az alkotót, s hangoztatták, ilyen mestertől ünnep a feddés! Így lett képzőművészeti műalkotás is az én versemből, de ezért én tartozom neked, mondta énnékem az én Karcsi bátyám.

Aztán eljött a miniatűr fametszetek kora, eljött a világhír.

De eljött annak az ideje is, hogy az én versem metszetei nemzetközi kiállítás tárgyai legyenek, Budapesten, Helsinkiben.

- Ülj ide mellém - mondta az én barátom, Andruskó Károly, akkor a Kard utcában. Abban a kicsiny szobában, 2001 nyarán. Bozontos üstöke hófehér. Éppen három és fél évtizede fogadott itt engem először. Fogadott?

- Gyere, testvér - mondta.

S én jöttem.

Jöttem a Tópartról, olyan világból, amelyet bizonyos metszetek, fafaragások igazolnak. A Kolóniából, amelyet csak a zentaiak egy része ismer. De az a rész ezt a világot nagyon szereti.

(Azt mondja a bátyám: - Öcsém, olyasmiről írj, amire büszkék vagyunk! Ne olyanról, ami kétséggel tölt el minket. Ne azt, amiről azt higgyük, hogy szégyenünk, kishitűségünk!

- Ami Andruskó Károllyal kapcsolatos, testvéreim, arra én nagyon büszke vagyok. Legyetek ti is!)

Állok én valami rettenetes szülővárosi auditórium előtt, egy kiállítást nyitok meg, lányos állal, férfias szívvel, s elindulunk, felhők fölött lépegetünk, Isten közelében, zentai korzón, Tisza-parton, lelkünk és szívünk bársonyában, Kard utcán, Tó utcán lefelé, el a végtelenhez.

- A kiállítást megnyitom!- nyilatkozom azóta is, sokszor mondom én ezt porhüvelyemben visszhangzón, Karcsi bátyám meg világon átröpül. Én itthon vagyok, erős tő köt, miként minden akác-, hárs-, és gesztenyefát, és virágzom mézédest, békés szirmokat.

Ó, Karcsi bátyám, Kard utcában hallod-e énekelni az én szívemet?

Ott jár az én lelkem, ölelő karom.

Apám is, gyerekkori cimborád, arra járt, tudod, barátsággal, mindenféle zavaró berepülés előtt.

2005. május 9-23.