Balogh István
Eszmélésem

Kisgyerek koromban Zenta Kolónia nevű városrészében laktunk. Akkor ez volt a város legfiatalabb kerülete, hiszen 1921 után építették. Szerb és montenegrói emberek hagyták ott szülőföldjüket, s kaptak állami támogatással életteret azokon a részeken, amelyeket Magyarországtól elszakított az első világégés után a békediktátum. Itt vett házat apánk 1947-ben, s noha nem e házban láttam meg a napvilágot, mégis ezt tartom bölcsőhelyemnek, mert itt tettem meg első lépéseimet, itt mondtam ki első szavaimat, amelyeket anyánk ajka plántált tudatomba. De kilépve az utcára, más nyelvű közegbe értem. Nyelvet kellett váltanom, ha érteni szerettem volna, s más nyelven kellett szólanom, ha azt akartam, megértsenek. Gyermeknek játék a nyelvtanulás, szinte magától jön. Kérdésemre, hogy társaim miért nem tudnak az én anyanyelvemen, anyánk azt válaszolta, ők nem magyarok, nem tudnak magyarul. Tulajdonképpen a másik kérdésre, amelyet soha nem tettem fel szülénknek, hogy akkor miért nem tanulnak meg az én nyelvemen az utcabéli társaim is, ha én megtanultam kommunikálni az övékén, a mai napig sem tudom a választ igazán, hacsak azt nem föltételezem, hogy többségükben nem is akartak soha magyarul tanulni. Néhányan, akiket ezért bizony ki is néztek egyesek maguk közül, megtanulták az én anyanyelvemet is, és, ha úgy hozza az élet, mindig magyarul szólnak hozzám.

Furcsa szorongás volt nékem utcánk gyermektársadalmában, hogy másmilyen vagyok.

Először akkor lettem büszke magyarságomra, amikor udvarunkba gyűltek a szomszéd felnőttek, gyerekek, akik nem is beszélték a mi nyelvünket. Nekünk volt az utcánkban rádiónk, s e szomszédok kérték apánkat, tegye lehetővé számukra is, hogy követhessék az évszázad mérkőzését. Apánk kitette csöpp, barna Orion néprádiónkat az udvari ablakba, anyánk meg korty eperpálinkával vendégelte meg a felnőtteket. Londonból szállt hozzánk Szepesi György hangja. Dicsőséges magyar ünnep volt aznap, 1953-ban, Magyarország 6:3-ra legyőzte Angliát! A közvetítés alatt Vidák bácsi előtt álltam. Ő egy kisszéken ült, maga elé húzott, két reszkető kezével átölelt, s nekem fordítanom kellett, ahogy tudtam, mit is mond pergő nyelvével a Szepesi? Azt hiszem, első tolmács tevékenységem azért sikeredett jelesre, mert nem kellett ott sokat fordítani, a riporter hangja fölvillanyozott mindenkit, a magyar és az angol személyneveket megértették, a gólok meg igen sűrűn potyogtak. Szepesi György öröme átsugárzott mindnyájunkra. A nagy győzelem után vendégeink távozáskor megszorították apánk kezét, aki büszkén állt a kiskapu előtt, gratuláltak neki, s azt mondták, a magyarok a legjobbak a világon. Amikor mind elmentek, apánk leült arra a zöld kisszékre, amelyen Vidák bácsi izgulta végig a meccset, két tenyerébe hajtotta a fejét, és a válla rázkódni kezdett.

Megdöbbentem.

Én apánkat sírni nem láttam addig.

Csak belenyilallt egy görcsös fájdalom a szívembe, odaszaladtam hozzá, átöleltem a nyakát. Erre apánk fölkapta fejét, könnyein át mosolyogni próbált. Magához kulcsolta erősen derekamat, én meg az ő nyakát bilincseltem két kezemmel, sós-nedves arcához szorítottam az arcom. Féltettem valamitől a mi apánkat.

1955 tavaszán otthagytuk Zentát, Magyarkanizsára költöztünk, mert apánk ott kapott állást, utász lett, útkarbantartó. A település északi részétől a Horgos felé vezető szakaszon dolgozott. Sűrűn kibicikliztem hozzá, én vittem ki számára az ebédet, amelyet anyánk gondosan becsomagolt egy kiskosárba. Szerettem kijárni az útra, mert ott vezetett a Tisza-partján, a töltés tetején, rengeteg látnivaló volt, naponta újabbnál újabb dolgok is, és meglepetés is akadt bőven. Apánk bekanalazta a meleg ételt, érdeklődött közben, mi volt az iskolában, a jó dolgokat elmondtam, más eseményekről mélyen és bölcsen hallgattam. Mire felsős bátyánk hazaért az iskolából, már én is otthon voltam, s nekiültünk az ebédnek.

Egy áprilisvégi napon megismerkedtem egy idősebb bácsival, apánkkal beszélgetett éppen. Míg apám eszegetett, a bácsi hozzám fordult, nevemet kérdezte, az iskolát. Aztán bemutatkozott ő is:

– Én vagyok az iskolaorvos. Majd találkozunk, ha jöttök hozzám.

Ez is bekövetkezett gyorsan. Viszont furcsa előzménye volt az egészségházi látogatásnak. A tanító néni versmondó versenyt hirdetett, de kijelölte a verset, amelyet másnapra meg kellett tanulnunk: Kosztolányi Dezső: Kip-kop köveznek... Én szerettem verset mondani, könnyen is tanultam szövegeket fejből, de azt nem gondoltam volna, hogy a kiválasztott leszek.

Az egészségház várótermébe kijött hozzánk az én újdonsült ismerősöm, akivel apánknál találkoztam a Tisza-partján, a doktor bácsi. Mielőtt bárki bármit szólhatott volna, vagy köszönhettünk volna, eléje álltam, meghajtottam magam, s fölmondtam a verset. Míg muzsikált a költő sok szép sora, a doktor bácsi szemét néztem, s ő is a tekintetem kereste. Szavalatom végeztével magához szorított az öreg orvos, a tanító néni meg azt mondta nekünk:

– Gyerekeim! Kosztolányi Dezső, a Kip-kop köveznek... vers szerzője, az egyik legnagyobb magyar költő, aki a mi Szabadkánkon született. Ő volt a doktor bácsi bátyja. Mind a bácsit néztük, csoda történt kicsiny közösségünkban. (Azóta is különös zenéje van számomra e szókapcsolatnak Kosztolányi doktor bácsi , mert ez volt az én legelső élő kapcsolatom a magyar irodalommal.)

Később sokat beszélgettünk, naponta elbicikliztem kétszer is a háza előtt, apámhoz oda- és visszamenet, könyvet is adott, olvasni, a Szegény kisgyermek panaszait, amelyben ráleltem nagy költőnk kéznyomára is, mert öccsének dedikálta a kötetet. Igazi felfedezés volt számomra a versciklus, megleltem benne az én versemet is, amit már fejből tudtam, Kip-kop köveznek..., s éppen ez inspirált, hogy megtanuljak más verseket is. Be is számoltam Kosztolányi doktor bácsinak gyarapodásomról, ő meg csak mosolygott, simogatta szőkéből gesztenyésbe váltó hajamat, aztán két hüvelyk ujjával lehúzta alsó szemhéjamat és szigorúan vizitált:

– Jó – mondta. – Nyújtsd ki a nyelved!

Furcsa volt arra gondolnom, hogy ez a bácsi valaha együtt élt a nagy költővel. Sok vívódás után kérdeztem meg tőle:

– Doktor bácsi, szoktak verekedni a Dezsővel?

– Akkor? – kérdezte ráncos homlokkal az öreg.

– Akkor.

– Akkor megesett. De anyuska ezért nagyon haragudott.

Izgalommal vártam az 1956-os évet. Úgy hittem, ez különleges szakasza lesz életemnek, betöltöm a tizedik évemet, nagyfiú leszek. Szép is volt nekem az az esztendő! Az iskola jól sikerült, dicsérettel végeztem a harmadik osztályt, a földerítőkkel táborozásra mentem Újvidék alá, a Fruska gorába, Kamanc mellé. Viszont a készülődés idején a Budapestegy , így hívta Anyánk azt a magyar rádiót, amelyet hallgatni tudtunk, valami olyasmit mondott be a déli hírekben, hogy fölmentették Rákosit.

– No, nézd csak! – sziszegte a foga között.

Odakint elmondtam apánknak a hírt, meg Kosztolányi doktor bácsinak is, aki egy kutyát sétáltatott, de most a kutya vígan ugrándozott a parti fűben.

– Valami mégiscsak megtörténik! – szólt a doktor bácsi.

Apánk hosszan gondolkodott, majd olyat mondott, amit én nem értettem, pedig minden kiejtett szót ismertem:

– Megtörténik-e az a valami? És velünk? Velünk mi lesz?

– Elérkezett az idő – jelentette ki a doktor bácsi.

Az idő ősszel érkezett el. Egy újratemetéssel kezdődött, amelyről apánk ezt mondta:

– Valami nem kóser odaát. Tito kémje volt, meg hazaáruló, azt bizonyították róla, most meg hős lett? Dehát ugyanazok magasztalják fel, akik a hurokba tették a nyakát! Ez is Sztálin-maszlag, csak megfordították.

Én elmosolyodtam a Sztálin szóra, tudtam kiről van szó, a képét is ismertem, sokáig meg is őriztem a Magyar Szó 1953-as Népnaptárát, amelyben egy karikatúra volt, Sztálin ült egy hokedlin, dajkának öltözve, nagy szoknyában, fodros kötővel és kendővel a fején, orra alatt meg ott bökött a nagy bajsza, kezében pólyás babát tartott, táplálta egy cumisüvegből, a csecsemőnek meg kopasz feje volt, krumpliszerű, öreges orra, s azt írta a gallérján: Rákosi.

– A maszlag a cumisüvegben lehetett – gondoltam.

De mást is eszembe juttatott a Sztálin szó.

– Hálistennek, meghalt Sztálin – mondta Péter nagybátyánk nagyszüleinknek, amikor 1954 márciusában hazatért a második világháborúból. Tizenkét évig volt oda, ebből kilenc évig nem is tudtunk róla, pedig kérdeztünk mindent és mindenkit. Később, ha berúgott a bácsi, mesélt nekem Don-kanyari borzalmakról, fogolytáborokról, magyarországi kényszermunkáról.

– A tíz körmömmel építettem a Tiszalököt! – indulatoskodott. – Végig hadifogolyként. Magyarországon: magyar katona.

A banyakemence padkáján üldögéltem hazatérte pillanatában. Benyitott a szobába, megállt az ajtóban:

– Mëggyüttem .

– Péter! – sikoltotta nagyanyánk, s repült fia kitárt karjaiba. Ott zokogta ki minden visszafojtott könnyét.

– No, anyám, no...– békítgette nagyanyánkat a hatalmas ember.

Nagyapánk lemászott kiságyáról, ő is odaborult a fiára.

Én meg megültem csöndben a padkán.

Mikor odaléphetett hozzám Péter bácsi, szemembe kacsintott pajkosan:

– Te melyiké vagy?

– A Pista középső fia – mutatott be nagyanyánk, – ő is Pista.

Péter bácsi megragadott, fölemelt a mestergerendáig:

– Ilyen nagyra nőj, öcskös! – és megcsókolt. Borostás arca szúrt, de jólesett, s erre tisztán emlékszem ma is.

1956 októberének közepén látogatóból jöttek vissza Gombi Andrásék, apánk távolabbi rokonáék, Magyarországról. Vagy esztendeig jártak utána, mire útlevelük lett, mire Belgrádban beutazási vízumot kaptak, s mire meglátogathatták Kiskundorozsmán a feleség szüleit. A gyerekek nem kaptak útlevelet, így négy unokájából továbbra is csak egyet ismert személyesen a dorozsmai nagymama, a legidősebbet, aki akkor már nyolcadikos volt, de a nagymama még vele sem beszélgethetett soha, mert amikor találkoztak, unokáját pelenkázgathatta, dalolgathatott neki, és annak örült, ha a kis unoka visszanevetett rá. Gombiék hozzánk is eljöttek, de nem sokat meséltek az útról, vagy csak nekem tűnt ez így. Jócskán besötétedett már a látogatás napján, de a vendégek nem mozdultak tőlünk. Anyánk ágyba parancsolt minket, ránk csukta az ajtót. Figyeltem én, mit is beszélhetnek, de nem hallatszott át a csukott ajtón csak Bandi bácsi dörmögése. Éjszaka volt, amikor valamitől fölijedtem. Az ajtórés még mindig világított, Bandi bácsi mackóhangját hallottam, még mindig ő beszélt. Néha közbe-közbecsiripelt a felesége is, de Bandi bácsi mindig visszavette a szót. Tudatosodott bennem, hogy mi, gyerekek, nem hallhattuk az élménybeszámolót, mert olyan tartalmakról szólt, amit elmondanunk senkinek sem szabad, ami, ha kitudódna, baj érhetné apánkat, vagy Bandi bácsit. Tudtunk a bajokról, amelyek más embereket elértek, terménybeszolgáltatás miatt, kulákoskodás miatt, politika miatt. Iskolatársaink között is voltak néhányan, akiknek apját meghurcolták, bebörtönözték, pedig nem csaltak, nem raboltak, nem gyilkoltak.

– Utcára kivinni szót itthonról nem lehet! – tanított bennünket apánk.

Október közepén búcsúzott el tőlünk Szegfű Józsi, mert anyjával Budapestre utaztak. Ott éltek az anyai nagyszülők. A földerítő otthonban, amit mi egyszerűen csak cserkésztanyának hívtunk, körbeálltuk Józsit, irigykedtünk rá, meg csodáltuk is, messzi világot lát majd, oda megy, ahol a mieink 7:1-re megverték az angolokat, meg ott áll, abban a Budapestben, az Országháza is. Volt egy dobozunk, amelyre készítői rávésték a Parlamentet. Apánk hozta ajándékba anyánknak, Oly időkben, amikor mi még meg sem születtünk, amikor apánk magyar katona volt, és járt Budapesten is. Ott állt a lakkozott fadoboz a tükrös asztalon, anyánk a fülbevalóját tartotta benne. Ünnepekkor szokta fölcsippenti, ilyenkor nagyon csinos volt.

Azon a napon, kedd volt, amikor hajnalban Józsiék elutaztak Budapestre, éppen ebédhez készülődtünk, szólt a rádió, Budapestegy, anyánk így nevezte a pesti adót, de megszakadt a műsor, és az ismerős bemondó hangja idegenül hangzott, valami olyasmit közölt, hogy azonnal betiltják a nyilvános gyűléseket. Anyánk ijedten kérdezte:

– Pesten tüntetnek tán?

Furcsa szó volt ez: tüntetnek. Most hallottuk először. Mi az? Valami olyasmi, amit emberek cselekednek, de megtiltják nekik. Kik? Miért? Anyánk, szegény, magyarázgatni próbált nekünk, de mit is mondhatott?

El sem mosogatott ebéd után, amikor megint félbeszakadt a műsor, és a bemondó nagyon hivatalos hangon azt mondta, feloldják a felvonulási tilalmat.

– Jézusmária! – ijedt meg a szülénk. – Ezek fütyültek a tilalmakra.

Apánk este, amikor meghallotta Gerő hangját a rádióban, aki nacionalista jellegű tüntetésekről beszélt, meg éberségről, meg ellenséges elemekről, megjegyezte:

– Alighanem agyonvernek téged, de meg is érdemled!

Szerda reggel, anyánk földúltan ébresztett minket:

– Az éjjel belelőttek Pesten az emberekbe! A rádió épületénél! Halottak is vannak. Valami gimnazistát is lelőttek, meg valami lányt is. Ezt mondta a Szabadeurópa.

– Kik lőnek, anyuka? – kérdezte a bátyánk.

– Nem tudom, gyerekek.

Ébresztésünk előtt szülénk kikapcsolta a rádiót. Csönd volt, pedig reggelizés közben mindig szólt a Budapestegy. A hétórai krónika. A pesti adó előtt az újvidéki adó hangja töltötte be a konyhát, az reggel fél hétkor indított magyar nyelvű híradással. Hangjukról megismertük a bemondókat, közelinek éreztük őket magunkhoz.

– Noviszád még nem mondott semmit – jegyezte meg anyánk.

Ez a kikényszerített csönd idegen volt nekünk. Dehát anyánk attól félthetett minket, amit ő akkor már tudott, hiszen hajnalban apánkkal együtt hallgatták a híreket. Virradatkor tudták meg azt, amit tőlünk, gyerekeiktől elhallgattak, úgy hitték, megzavarnak bennünket a súlyos szavak, amelyek fasiszta, reakciós elemekről szóltak. Ezek az ellenséges elemek hamarosan olyan ellenforradalmárokká minősültek, akik fegyveres támadást intéztek a középületek ellen.

Mindig délben értem haza az iskolából. Azon az esős-szomorkás szerdai napon is, amikor nagyon hivatalos hangon egy ismeretlen ember kezdett beszélni a Budapestegyen:

– Itt Nagy Imre beszél mint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Budapest népe! Közlöm, hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig beszüntetik a harcot és leteszik fegyverüket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.

– Jajistenem! – sikoltott anyánk. – Pesten egymást lövik!

– Mi lehet most Szekfű Jóskával? – kérdeztem. – Ők tegnap utaztak el a nagymamához Budapestre.

– Szegények – mondta anyánk. – Talán szerencséjük lesz.

És szerencséjük lett.

November vége felé vergődtek haza, de Jóska boldogan mesélt a cserkésztanyán.

– Tudod, kiskomám, nagyon izgalmas volt! Gépfegyverrel lőttek, belőtték nagymama szobaablakát is, de mi akkor éppen a konyhában voltunk. Annyi baj lett, hogy nagymama percekig levegőért kapkodott, mert fülrepesztőt sikoltott, és elszállt a hangja. Így mondta nagyapa. Még akkor is rekedt volt a nagyanyám, amikor eljöttünk tőlük. Az ablakfiókot újságpapírral ragasztotta be anyám. Tankok dübörögtek az utcákon, azt mesélték a gyerekek, valakik orosz tankokat is fölgyújtottak, vagy mi. De én ezt először nem hittem, mert hogyan éghet a vas? Aztán kiszöktem a házból, és a sarkunktól nem messze ott volt két kilőtt orosz tank. Füstösek voltak, te, kiskomám, égett ám az a vas, vagy mifene!

Először ilyen zaklatott meséi voltak Jóskának, akkor tizenegy évesen. Később összeszedettebben is regélt, hónapokig hallgattuk élményeit, s igen élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. (Dehát tényleg ott volt a sűrűjében, a Bokréta utca Üllői úti végéhez laktak közel. Ezt évekkel később fejtette meg önmaga előtt is, mert tizenegy évesen még nem tudott igazán tájolódni.) Ki-kiszökdösött a házból a szomszéd gyerekekkel, elmerészkedtek az Üllői útra is, meg a Tűzoltó utcáig is. Halottakat is látott, sok halottat, oroszt is, magyart is.

– De a magyar halottakat azonnal eltemették a téren, virágot is raktunk a sírokra. Az oroszok meg ott feküdtek az utcán, úgy kellett átugrálni őket, rengeteg hulla volt. Némelyiket mésszel le is öntötte valaki – mesélte. – A rohanó orosz tankok sok orosz hullát belegázoltak a kövezetbe, palacsinta lett belőlük! Hánytam is emiatt egyszer. A többi gyerek kiröhögött, de nem tehettem róla.

Máskor meg az jutott eszébe, hogy a mozinál Gabi bácsi volt a főnök, a tanár úr.

– Biztos valami iskolából jöhetett oda. Mert ott gyerekek is voltak ám, nem csak bámészkodók, fegyveresek is. Alig voltak nagyobbak nálam.

Aztán, tudtuk meg, ott volt Jóskánk az utcabéli gyerekekkel együtt a nagy, romos kaszárnya előtt, amikor rengeteg ember együtt kiabálta: "Maléter! Maléter!"

– A másik utcában meg Pista volt a főnök – mosolygott, s a folytatásban nagyon rejtelmesre fogta a szót. – Azt mondták róla, hogy angyal. Én láttam őt, hát épp olyan volt, mint a többi ember. Nem angyal volt, ember.

Lassan elmesélgette azt is, hogy az élelmezéssel bizony gondok voltak.

– Nagymama, nagypapa és anyuka egymást váltották a sorban a Pávánál, hogy kenyérhez jussanak, de nem mindig sikerült. Nagymama minden lekvárját megettük.

– Amikor megindult az iskola, a szomszéd gyerekkel, akit Rigó Lacinak hívtak, elmentem én is. Egy hatalmas iskolába érkeztünk. Laci azt mondta, ide jártak régen Nemecsekék is. (Erről később sokat meséltettem Jóskát, hiszen bátyánk révén én már ismertem akkor Molnár Ferenc halhatatlan művét. Amikor 1964-ben először eljuthattam Budapestre, be is jártam Szekfű Jóska világát, s eljutottam a Práter utcába is, az iskolához. Azóta is szentül hiszem, hogy oda jártak a Pál utcai fiúk.)

– Laci is ötödikes, mint én, és képzeljétek, sokan hiányoztak az osztályukból, mert dobbantottak.

– Mit csináltak?

– Dobbantottak. A tanár bácsi is azt mondta, dobbantottak.

– Az meg mi?

– Az meg az, hogy elhagyták a házukat. Elmenekültek az országból.

– Hova? – nyílt kerekre szemünk. És nem fért a fejünkbe, hogyan lehet elmenekülni otthonról? Miért kell elmenekülni abból az országból, ahol csak jó lehet a magyaroknak? És mikor jönnek ezek haza?

– Egy kislányról, egy Rózsikáról, aki Laci előtt ült a második padban, sokan úgy tudták, hogy meghalt. Az egész család elveszett, erősködtek néhányan, mert az oroszok gránátot lőttek be a lakásukba. Két utcával arrább laktak tőlünk, egy sarkon. Iskola után elmentünk megnézni a kilőtt lakást. Hát azt annyira kilőtték, hogy fala sem volt! A nagy út sarkán állt Rózsikáék háza. Ezen a nagy úton vonultak az emberek. Minden ezzel kezdődött. A nagy vonulásokkal. Egymásba karoltak, és úgy meneteltek az út közepén. Nem féltek a villamosoktól sem. Bátor emberek voltak. És vidámak. Sokan nevettek a sorban. Mi meg a házbéli gyerekekkel a járdáról integettünk nekik. Anya meg nagymama szörnyűködtek otthon. Én meg boldog voltam, hogy ott lehettem.

Október harmadik hetének közepétől szinte éjjel-nappal szólt a rádió a mi házunkban. Anyánk a híreket hallgatta, leginkább a Budapestegyet, de Noviszádot és a Szabad Európát is. Először nagyon érdekes kijelentése volt:

– Ezek mind mást mondanak!

De gyorsan megváltozott a véleménye, mert minden fogható rádióadó, amelynek megértettük az adását, ugyanazt a tartalmat röpítette világgá:

– Budapesten a Parlament előtt belelőttek a tömegbe. Rengeteg halott, rengeteg sebesült.

Amikor reggel a Noviszád bemondta a borzasztó hírt, ezt az adót hallgattuk éppen, anyánk följajdult, leroskadt a hokedlira, kezéből a konyhaasztalra billent a kenyér, amelyből szeletelni akart, mert reggeliztünk volna, összekulcsolta a két tenyerét, és hangosan a Miatyánkot kezdte mondani. Az ima alatt én Szegfű Jóskára gondoltam.

Anyánk boldogságának örültünk az egyik napon, mert azzal várt haza iskolából minket, hogy béke született a háborús Budapesten, tűzszünetet hirdettek, vége az ellenforradalomnak, mert minden, ami ott történik, az nemzeti demokratikus mozgalom. Este meg Nagy Imre beszélt a rádióban. Ekkorra megtanultam már a nevét is, megismertem a hangját is.

– A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna, és vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé formáló nemzeti demokratikus mozgalom.

A beszéd minden szavát nem fogtam föl. De ez nem is volt számomra fontos, csak azt néztem, hogy anyánk aggódó arca kisimult, apánk is vidámabban sodorja a cigarettáját.

Másnap a Tisza-partján, az első zsilipháznál várta apám az ebédet. Vele volt Kosztolányi doktor bácsi is, meg a kutya is. A kutya játszani akart vélem, mert teljesen hozzám szokott, hisz minden nap futottunk bár egy iramodásnyit, de akkor nem volt kedvem hozzá, mert a felnőttek beszédét hallgattam.

– Rendeződnek a dolgok – mondta a doktor bácsi.

Apánk kanalazott a kislábasból és bólogatott.

– Rendeződik nemsokára a mi sorsunk is, meglátja! – bólogatott az öreg.

Apánk abbahagyta az étkezést, lenyelte a falatot.

– Hát az jó lenne, doktor úr! Az nagyon jó lenne! Csak hát az oroszok...

– Ők most már nyugton maradnak. Kivonultak.

– Ki. Azok most kimentek. Pestről kimentek. Csak vissza is jöhetnek.

– Azt nem engedi meg Amerika!

– Amerika messze van.

És apánk újra kanalazni kezdett.

A doktor bácsi a Tiszát nézte, a túlpart sarkantyúját, a Csurgót. Azon túl ott a kis sziget, a Majom-sziget. Nyáron sokszor beúsztunk oda robinzonozni.

– Figyeljen ide, doktor úr – pakolta apánk az üres edényeket a kosárba, – én megjártam a háborút. Voltam Horthy katonája is meg Tito katonája is. Támadtunk is, védekeztünk is, üldöztünk is, menekültünk is. Ki is vonultunk valahonnan, meg egy-két nap, vagy egy-két hét múlva vissza is tértünk ugyanoda. Néha egyszerűen csak bevonultunk, néha harcolni is kellett. Ez akkor így volt. És a katona most is csak azt csinálja, amit megparancsolnak neki. Még a tiszteknek is parancsolnak. Ezek nem egyszerű dolgok. De minden mozgáskor, mindegy milyen irányba tettük, elestek páran, megsebesültek páran.

Csak néztem a mi apánkat. Nekünk ő ilyenekről nem mesélt soha.

Kosztolányi doktor bácsi a nyakát tekergette:

– Nem úgy lesz most, mint akkor volt! Más világ van már. Az Egyesült Nemzetek Szervezete közbe fog lépni.

– Hát az lehet – szólt apánk és mosolygott. – Azért, hogy ilyeneket mondtam, ne higgye a doktor úr, hogy én nem a magyar győzelmet várom. Aludni is alig tudok, lesem a híreket, mi van? De valahogy nem tiszta a kép.

– Föl a fejjel – búcsúzott apánktól a doktor bácsi. – Eljött végre a mi időnk is!

A második kedden, apánk nevezte így a napot, mert szerinte a kezdet volt az első kedd, szinte beleizzadtam a pedálozásba, repülni szerettem volna, hogy miharább apánkhoz érjek.

– Apuka! Vonulnak ki az oroszok! Ezt mondta a Budapestegy is meg a Szabadeurópa is!

– Jó lenne, ha igaz lenne – mosolygott apánk.

– Meg azt is mondta délben a Budapestegy, hogy győztünk. Győztünk, apuka!

– Mit mondott?

– Győzött a forradalom. Valami Zoltán bácsi beszélt. De nem hallgattam végig, mert indultam az ebéddel.

– Tildy? Tildy Zoltán? Ő beszélt?

– Ő beszélt, apuka, azt hiszem.

– Neki hihetünk, kisfiam. Neki hihetünk.

És az én apám magához szorított engemet.

Boldogan ébredtem a következő napon, 1956. október 31-én. Tízéves lettem! Nagyfiú. Először anyánk köszöntött, majd a testvéreim. De a Rádió Noviszád belerandított apró örömünkbe. A szovjet kormányról tett említést, az meg a pesti ellenforradalmárokról beszélt, és arról, hogy Magyarországon ezután már a földesurak lesznek hatalmon. Aztán meg arról is szólt a bemondó, hogy valami szovjet küldöttség járt Titonál.

– Akkor ezek eladtak minket – mondta apánk, amikor mindezt előadtam neki ebédkor az első slajsznál.

S ezt ismételte meg másnap is Kosztolányi doktor bácsinak, de ő legyintett:

– Nem jól tudja maga, Balogh úr! Éppen most jelentette be Nagy Imre, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből, semlegessé nyilvánította Magyarországot! Mondtam magának elégszer, most szerencsénk lesz. Egyszer nekünk is szerencsénk lehet!

A következő nap estéjén körülültük otthon a rádiót. Az esztergomi érsek beszélt, a hercegprímásunk , így nevezte őt apánk. Egy szókapcsolat maradt meg beszédéből az emlékezetemben: "bukott rendszer örökösei". De szüleinkre nagy hatással voltak a főpap szavai. A beszéd végeztével anyánk keresztet vetett.

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy anyánk sír. Ül az asztal mellett, arca két tenyere között, rázkódik egész teste, és néha felzokog.

Apánk meg ül vele szemben, néz a semmibe, a szoba sarkába. Lábához Foltos cicánk törleszkedik, de apánk észre sem veszi a kedvességet. A barna Orion rádióból valami zene hallatszik, idegenül ható muzsika.

Fölkelek az ágyból, de mire hozzájuk érek, megszakad a zene, és az ismerős hang, Nagy Imre hangja betölti a konyhát:

– Itt Nagy Imre beszél, a Magyar köztársaság Minisztertanácsa Elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Hamarosan idegen nyelveken is szövegeket mondanak, alighanem a miniszterelnök szövegét mondják, s számomra az a furcsa, hogy Nagy Imrét úgy nevezik Imre Nagy.

A szünetekben érdekes egyházi zene hangzik, anyánk is megnyugszik kissé, arca megenyhül, apánk meg lábával arrább löki a Foltost:

– Sicc innen!

Fölkapom a cicát, visszabújok vele az ágyba. Foltos boldogan dorombol.

Ezen a vasárnapon eljött velünk apánk is a nagymisére. Megtelt emberekkel a magyarkanizsai nagytemplom, s a nép lélegzetét visszafojtva hallgatta a prédikációt. Asszonyok néha eltakarták tenyerükkel arcukat, a férfiak meg komorak voltak, s amikor a plébános úr azt kérte tőlünk, imádkozzunk, híveim, testvéreinkért, a szabadságunkért, az üldözöttekért, azokért, akik mindnyájunkért tesznek, akiket áldjon meg a Mindenható és óvja meg őket minden bajtól az Úrjézus, szívünkből mondtuk a könyörgést, közös hangunk szárnyalt a mennyezeti freskó felé, amely számomra a mennyországot jelentette, és Szent György felé, aki ott állt a gyóntatószék mellett, épp a sárkánnyal viaskodott, s lándzsáját a szörny szájába mártotta, meg Jézus felé is, aki a plébános úr mögött szenvedett a keresztjén. Töviskoronája alól, haja közül kibuggyanni láttam vérét.

Az esős, hűvös novemberi napokban megváltozott a mi világunk. Először csak szállingóztak, aztán tömegesen jöttek városkánkba a magyarországi menekültek . Az úton baktattak, férfiak, nők, kicsik és nagyok, apámnál rendre megálltak, kérdeztek tőle ezt-azt, pihentek kicsit, aztán elindultak. Magyarkanizsán befogadó tábort létesítettek a számukra. Naponta megesett, hogy kiérve az ebéddel gyorsan visszafordultam, vizet hoztam a kútról a megpihenő embereknek. Vagy két kilométerre volt oda a kút, nekem nem esett nehezemre a pedálozás, ők meg igencsak el voltak szomjazva, mire apámhoz értek. Legtöbben Szegedről és környékéről kerekedtek fel, meséltek nekünk ottani történésekről, borzalmakról is. Valami sörkerti lövöldözésre emlékszem, arról szólt akkor a szemtanú, hogy a falakon ugráltak át, iszkoltak minden irányba az emberek, segítették egymás menekülését, meg taposták is félelmükben egymást, mert a sörkert egyetlen bejáratánál ávósok álltak, és derékmagasságból géppisztolyozták a tömeget. Ez a szemtanú magyarázgatta nekem, kik az ávósok. Nem értettem teljesen meg a mondandóját, de mesélőm nagyon szidta őket, így az ülepedett le a lelkemben, ezek rossz emberek.

Apánk könnyebben megértett mindent.

– Terem errefelé ebből a fajtából is – bizonygatta az ávósokról regélőnek.

Szinte mindenki azt kérdezte tőlünk, merre menjünk tovább?

– Egyenesen, végig az úton – irányította őket apánk. – A Szent János szobornál várják magukat. Menjenek nyugodtan, nemsokára odaérnek.

A gyerekek elcsigázódtak, mire Magyarkanizshoz értek. Harminc-negyven kilométert gyalogoltak eddig, keveseknek sikerült valamilyen szállítóeszközre felkapaszkodnia. (Amikor tömegesen léptek át odaátról, akkor már Horgosról vonatokat is indítottak Magyarkanizsáig. November vége felé megszüntették ezeket a menetrend nélküli járatokat.) Apánk sokszor átadta ebédjét az eléhezett csöppségeknek, megelégedéssel szemlélte majszolásukat. A szülők hálálkodását félbeszakította:

– Ne köszönjenek semmit, én olyat cselekszem, ami természetes.

Este, ha hazatért, mindig megdicsérte anyánk főztjét, és színesen ecsetelte szülénknek, milyen színekben játszottak a gyerekszemek, míg édesanyjuk etette őket. Anyánk először meg-megjegyezte, apuska, te meg éhen maradtál, de apánk leintette őt, dehogy maradtam, dehogy maradtam! Anyánk néhány nap múlva nagyobb edényben csomagolta apánk ebédjét.

November utolsó hetében, egy házaspár érkezett meg hozzánk, az első slajszhoz, három gyermek velük. A kicsit az apa hátizsákban cipelte, a nagyobbak gyalogoltak, inkább már sántikáltak

– Nem bírom tovább – lépett apánkhoz a férfi. – Megpihenhetünk?

– Üljenek ide! – terítette le esőköpenyét apánk a zsilipház szélvédett oldalán.

A férfi letette a hátizsákot, amelyből egy kipirult arcocska nézett rám, megtört, vizenyős szemecskékkel.

– Beteg a kicsi – mondta a néni, s babusgatni kezdte a csöppséget. – Sírni sincs már ereje.

Apánk ebéddel kínálta a családot.

Az apa félreült, az oldalát kezdte kiszabadítani.

– Utánunk lőttek. Pedig átértünk már, de azért lőttek. Eltalálták az oldalamat.

Apánk a férfihez guggolt.

– Megjártam a Kárpátokat. Mutassa!

Véres volt nagyon a férfi ruhája, inge, gyolyóütötte lyuk elől-hátul.

– Szerencséje volt – mondta apánk. – Horzsolta a testet a golyó.

Az anya felsikoltott:

– Elájult Terike!

Apánk rám nézett.

– Elbírod?

– Elbírom – mondtam.

Apánk vállamra akasztotta a hátizsákot.

– Nem is nehéz.

– Bicajra, fiam! Menj Kosztolányi bácsihoz! Mutasd meg neki a kislányt, és mondd el, sebesült férfi van az első zsilipháznál.

Kosztolányi doktor bácsi éppen sétára indult volna, kilépett már a házból, a kutya elkezdett körözni az úton.

– Doktor bácsi, doktor bácsi! – kiáltottam.

A kutya előbb reagált, mint a gazdája, boldogan csaholt vissza a hangomra, futni kezdett felém, majdnem lelökött a kerékpárról, mert ugrálni kezdett rám, ahogy elért. A doktor bácsi megállt a kiskapu előtt, várt.

– Ez a kislány nagyon beteg – lihegtem.

A doktor bácsi leakasztotta hátamról a csomagot. Félrefordult akkorra már a fejecske, szemei bezárultak, s arcocskája fehérre sápadt.

A doktor bácsi bevitte a csöppséget, injekciót adott neki, a pici nem sírt.

– Az apja megsebesült. Utánuk lőttek, azt mondta. Apuka üzeni a doktor bácsinak, az első slajsznál vannak.

– Szaladj át a szomszédba, Jani bátyádhoz! Mondd neki, én üzenem, azonnal induljon a sebesültért!

Gazdag Jani bácsi befogott a kocsiba, és trappban indult.

Visszatértem a Kosztolányi-házba a bicajért.

– Súlyos tüdőgyulladása van – dünnyögte maga elé az orvos. – Jó, hogy siettél vele. Baj is történhetett volna.

Aztán megsimogatta a hajam:

– Ügyes gyerek vagy, Pista!

Indultam vissza apánkhoz a kosárért meg az edényekért.

Útközben találkoztam Jani bácsiékkal. A két szürke most lassan poroszkált. A kocsiderékban, pokróc alatt ott voltak a gyerekek meg a szülők. Ismerősként intettünk egymásnak.

Odakint apánk azt mondta:

– Szerencséjük volt. Nagy szerencséjük. Dehát ilyen az élet! Szerencse is kell hozzá.

A szerencse szót mondta ki ezután majdnem mindegyik vándorló , (apánk így nevezte a hazájukat elhagyókat, a menekült szót soha ki nem ejtette a száján) mert rendre arról számoltak be apánknak, hogy őrzik már a határt, lövöldöznek, még a határon át is, nem érdekli őket a nemzetközi jog.

Magyarkanizsán három helyen alakítottak ki befogadó tábort. A vasútállomásnál az idősek otthonában, amelyet mi szegényháznak neveztünk, mert a Ferencjóska idején annak épült; a központban, az inasiskolában és a népkertben, a fürdő épületeiben. Az inasiskola ablakai közvetlenül az utcára néztek, így a járdán rendőrök silbakoltak, megtiltották a helybélieknek az arra járást. A népkertet lezárták, minden oldalról járőröztek, nem engedtek se ki, se be senkit.

Mi, gyerekek, azért is bejártunk, mert megtehettük, hiszen minden bokrot ismertünk, titkos utakat építettünk ki már hónapokkal előbb. Nem a Népkert miatt, hanem a futballpálya miatt. Ugyanis a Népkert északi oldalán helyezkedik el a sportpálya. Mivel Magyarkanizsán híres cserépgyár üzemel vagy száz éve, selejtes cserepekből szárazon rakták körül a pályát, ez volt a kerítés. Jó magasan ívelt a cserépszalag, átugrani rajta a felnőtteknek sem sikerülhetett észrevétlenül. Mi viszont gondos munkával a talaj fölött kiszedegettük a hevenyészett falból a cserepeket, olyan réseket képeztünk, hogy átbújhattunk rajta. Így lógtunk be a meccsekre. Kívül-belül benőtte a gaz a réseket, s vigyáztunk is rá, hogy ez a természetes rejtezés épen maradjon. Akkor mentünk be a Népkertbe, amikor csak akartunk, hiába őrizték marcona fogdmegek. Pontosabban: világos nappal mehettünk be, mert sötétedéssel éberebbek lettek a járőrök, meg takarodó után a lakóknak szobájukban kellett tartózkodniuk, a mozgó alakokat elkapdosták.

Kis csapatunk, amelyik a hét két-három délutánján a Népkertben időzött, mert ott mindenfélét lehetett játszani, cowboyt, Tarzant, katonásdit, bújócskát, számháborút, közben minden fát megmásztunk, a tiltott időben is megjelent a régi helyen. A tábor gyerekei fedeztek fel bennünket először, ők beszélhettek rólunk, mert hamarosan megjelent néhány felnőtt is, férfiak, kérdezgettek tőlünk mindenfélét, mi meg válaszolgattunk. A vége az lett, hogy kiszedték belőlünk, mindennap be tudunk észrevétlenül jönni.

– Hozzatok pálinkát! – mondták.

Cserébe töltőtollat ajánlottak. Egyikünknek sem volt még töltőtolla, csábított bennünket nagyon az üzlet. Csakhogy a pálinkát pénzért adták a bögrecsárdákban, a kocsmákban meg még drágábban, s nekünk pénzből volt a legkevesebb.

Otthon elmondtam anyánknak népkerti kalandunkat. Anyánk megijedt, tiltotta tőlem a Népkertet, verést ígért, ha nem hallgatok a jó szóra. Nem is lett töltőtollam csak évekkel később, de néhány pajtásom az iskolában eldicsekedett szerzeményével, Kovács Gabi, a csapat vezére (bukott már, idősebb volt tőlünk, fizikai fölénye eredményezte elsőségét) be is hozta a töltőtollat az iskolába, s tintával íráskor elővette. A tanító bácsi elkérte tőle:

– Honnan van, Gabikám?

– A menekültektől.

S kedves mentorunk, Pató Ferenc kiszedte a vezérből, aztán szép lassan belőlünk is, hogy pálinkáért cserébe szinte minden beszerezhető: töltőtoll, óra, nyaklánc, bicska. A tanító bácsi eltetette velünk a tintát-tollat, s arról beszélt nekünk, hogy nem szép elvenni, kicsalni más emberektől a javaikat, különösen nem olyankor, ha azok kiszolgáltatott helyzetben vannak.

– Mit szeretnének még a bentiek? – kérdezte tőlünk Feri bácsi.

– Csak pálinkát akarnak. Mindig azt kérnek – válaszolta Gabi. – Más nem kell nekik. Szalonnát is vittünk be, de az nem érdekli őket. Csak a pálinka.

November utolsó napjaiban elküldött anyánk a borbélyhoz. Szerettem Imre bácsihoz járni, mert nála volt Magyar Szó, a napilapunk, s ha nyiratkozni mentem át is lapoztam az újságot, bele is olvastam. Három lépcsőn kellett felkapaszkodni a bejárati ajtóhoz, mely fölött ott függött a réztányér. És csöngőt szólaltatott meg az ajtó, ha valaki belépett a tükrös műhelybe. Odabent többen várakoztak, leültem én is a pad végére egy bácsi mellé, aki kezében tartotta a Magyar Szót, keze fölött belenéztem a szétterített újságba.

– Tudsz te olvasni? – kérdezte a bácsi.

– Tudok.

– Én nem látom csak a címeket. De szeretném tudni, miről is szól ez az írás. Fölolvasod?

És kezembe adta a bácsi a Magyar Szót. A harmadik oldalon állt az írás, amely arról tudósított, hogy Nagy Imre társaival elhagyta a jugoszláv követség épületét. Azért mentek el, mert a kormány garanciát adott, hogy bántatlanul hazamehetnek. Miután beszálltak a buszba, magyar katonák helyett szovjetek telepedtek hozzájuk, fegyveresen, és ismeretlen helyre szállították őket.

– No, akkor ennek is teljesen vége van – törte meg a műhelyt betöltő csöndet egy bajuszos bácsi.

Az öreg, aki mellettem ült, megköszörülte a torkát.

– Hallgassanak meg, emberek!

Mindenki a szomszédom felé fordult, még a székben ülő vendég is. Imre bácsi rámordult, erre ő a tükörből szemlélte a mesélőt. Én nagyon szerettem hallgatni az öregeket, ha élményeikről regéltek.

– Szóval – kezdte a bácsi, – én annakidején, a nagy háborúban megsebesültem Galíciában és Krakkóba kerültem a katonakórházba. Lábadozó koromban kijártam az épületből, bebarangoltam a várat, a tereket, a piacokat, mindent. Hát az egyik ligetben láttam egy bábszínházat. Zsinegen vezette a bábos a bábját, és olyan volt az az oktalan jószág, akár hiszik, akár nem, mintha élne. Az előadás végén ki is jött közénk a mutatványos, ott lépdelt mellette a bábuja is, rendesen rakta a lábát, mozgatta a kezét, a fejét, integetett, éppen csak meg nem szólalt. Hát ilyen bábjátékos ez a Kádár! – csuklott el a bácsi hangja. Nyelt egyet, kisvártatva folytatta: – Elintézte a Rajkot, most meg kiradírozta a Nagy Imrét is. Minden ellenségét a madzagján rángatja.

– Nemsokára mindnyájan Kádár madzagján lógunk – fordult felénk szappanos ujjával Imre bácsi.

– Legázoltak bennünket – szólalt meg egy fiatalabb, magas férfi.

A tükör előtt egy idős, szerb ember ült, Ilija bácsi. Szappanos képével felénk fordult és permetezni kezdte a szappanhabot:

– No, gembeši, dobili ste ono, što ste zaslužili! ( No, gömbösök, megkaptátok azt, amit megszolgáltatok!)

– Fordulj vissza, Ilija – mordult rá mérgesen Imre bácsi, a borbély, – és ne beszélj hülyeségeket borotválás közben, mert véletlenül elvágom a torkodat!

Ilija bácsi erőltetetten nevetni kezdett, de hirtelen köhögés tört rá, összefröcskölte szappanhabbal a tükröt.

– Szépen olvastál, kisfiam – dicsért meg az idős bácsi. – Ki a tanítód?

– Pató Ferenc.

– Isten éltesse sokáig! Megérdemli.

Ilija bácsi távozáskor a műhely közönsége felé fordult, kárörvendő arccal, tiszta magyarsággal ezt kérdezte tőlünk:

– No, gömbösök, hogy ityeg a fityeg? Hogyan tovább?

– Vigyen el az ördög! – fakadt ki a hokedlin ülő öreg bácsi.

– Ezt sem hallottam még magyarul beszélni! – jegyezte meg a fiatalabb, magas férfi.

– Tudott ő magyarul, amikor az neki hasznos volt – jegyezte meg Imre bácsi. – Dehát úgy hozta a sorsa, hogy most ilyen gatyában járhat. Különben nem árt a légynek sem. Csak szeret kicsit piszkálni bennünket.

December elején a tanító bácsi egy szőke kislányt vezetett be az osztályba. Szembe állította velünk és bemutatta őt.

– Biluska Olgának hívják ezt a kislányt, Szegedről jött, fogadjátok szeretettel!

Új osztálytársunknak két hosszú hajfonata volt, s nekem úgy tűnt, ilyen lehet a mesék aranyhajú királykisasszonya. Lányok közé ültette őt a tanító bácsi, azok meg körülfogták, sugdostak, nevetgéltek, titokzatoskodtak. Nagy iskolatáskával a hátán érkezett Olga, be sem fért a batyu a padba, akkora volt, le kellett tenni a pad mellé az olajos padlóra. A viháncoló lányok lábukkal föllökték a táskát, tartalmának egy része kiborult, éppen elém csúszott az olvasókönyv, vaskos kötet, s vonzotta a szemem, de nem mertem lehajolni érte. Miután a tanító bácsi megelégelte a hangzavart és mindenkit a helyére parancsolt, leguggoltam az elárvult táska mellé, s kezdtem visszarakni a kiborult könyveket. Az olvasókönyv maradt utoljára. Akkorra már Olga engem nézett.

– Átlapozhatom? – emeltem fel a fejem.

A kislány bólintott.

– Órák után odaadom. Most kell.

– Dehát itt másmilyen könyvből tanulunk – súgtam neki.

Kék szemei elhalványodtak. Mintha megijedt volna. A saját könyve helyett az enyémet nyújtottam neki. Én megbújtam Molnár Pista háta mögött, hogy a tanító bácsi ne láthassa elkóborlásomat, s kinyitottam Olga olvasókönyvét. Szakállas Lenin tekintett rám szigorúan, a következő oldalon, az első olvasmányban Rákosi pajtásról és az úttörőkről volt szó. Gyorsan továbblapoztam, ez nem érdekelt.

Az új olvasmány címén már megakadt a szemem! A mi hazánk, állt a lap tetején. De nem ez ragadott meg, hanem az első mondat, amely így hangzott: A mi hazánk Magyarország. Olvastam volna tovább is, de beleakadt a szemem, a lelkem abba az első mondatba, annyira, hogy számomra megszűnt az osztály, nem észleltem, mi történik körülöttem. A mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, állt a harmadikos könyvünkben, s nekünk tavaly, a harmadikban, be kellett vágnunk azt a szöveget, szigorúan ellenőrizte ebbéli tudásunkat Raffai Rózsa tanítónőnk.

Az én nyelvemen közöltek velem két információt. A könyv meg nem hazudhat. Melyik is az én hazám? Öt évtized elmúltával is, ahogy most írok, fölelevenedik bennem az akkori lüktetés és izgalom.

A tanító bácsi hangja zökkentett vissza az osztályba:

– Balogh Pista, olvassál!

– A mi hazánk Magyarország – kezdtem.

Az osztály falrengető röhögésben tört ki. De nem szárnyalt messzire a hahota, gyorsan elhalkult, pedig a tanító bácsi nem parancsolt rendet. Olyan csönd született közöttünk, amely arra tanított minket, szívünkkel is gondolkodjunk. Idegenül hangzottak a tanító bácsi lépései, odajött hozzám, kezébe vette a könyvet, belenézett, aztán lapozott néhányat.

– Délután olvashatod ezt a könyvet – mondta. Nem dorgált, fejemre tette kezét, szinte éreztem átsugárzó szeretetét.

Óra végén vissza akartam adni Olgának a könyvet.

– Én nem nevettelek ki – vallotta meg. – Vidd csak haza, nézd át, ha érdekel.

Könyvet cseréltünk.

Otthon szüleimnek is megmutattam a szöveget.

– A mi hazánk most nem Magyarország – mondta apánk.

– De volt a mi hazánk Magyarország?

– Volt. Ám az nagyapáék országa volt.

– Aztán? – sürgettem apánkat.

– Aztán valami olyasmi volt a negyvenes évek elején is.

– Olyasmi?

– Olyasmi.

E szó jelentésmezejét azóta sem tudom igazán megfejteni. Mire utal, mire mutogat az "olyasmi"? Mi lehetett nálunk a negyvenes évek elején? Hosszú évtizedek kellettek hozzá, hogy fölfejtsem ezt a titkot, hogy értelmezzek dolgokat és eseményeket, hadba vonulásokat, háborúzó oldalakat, igazságot, hamisságot, hazugságot, Isten nevében is elkövetett égbekiáltó bűnöket, terrort, kivégzéseket, Tiszába-Dunába veszejtéseket és vérbosszú-megtorlásokat.

December közepétől iskola után a népkerti tábor bejáratáig kísértem Olgát. Szívesen fogadta táskacipelésemet. Szegedről mesélt mindig, az Április 4-e utcáról, amelyben laktak. Beszámolói alapján egy különleges és szép utcát képzeltem magamnak, nem oly sáros-porost és keskenyt, mint a mi József Attila utcánk. Szerettem volna én is egy nagyvárosban élni, ahol aszfaltosak az utak és a járdák, ahol nincsenek kibillenve helyükről a flaszter téglái, amelyekben sűrűn megbotlottam mezítlábolásaim idején, és fájó sérüléseim akadályoztak a focizásban.

Meséltem Olgának titkos bejáratainkról is, de ő nem hitte el, hogy be tudok és be merek menni a táborba, ezért szemléltettem neki e jártasságomat. Igyekeztem őt rábeszélni, hogy jöjjön ki, megmutatom neki Kanizsát. Ő félt, s elmondta, hogy minden gyereknek, aki iskolába jár ismert az órarendje, s a tanítás befejezése után legkésőbb félórával jelentkeznie kell a tábori bejáratnál, az ellenőröknél. Délután nem lehet kijárni.

December 24-én délután végre átmászott Olga a sportpálya cserépkerítésén. Boldogan mutattam meg a nevezetességeket, a városházát, Tolnai leégett boltját, a gyönyörű szép tűzoltólaktanyát. Bemutattam neki a laktanya előtti víztározó halacskáit, amelyek télen is úszkáltak, mert itt harcoltak a téllel, nem engedték befagyni a medence színét, s artézi kút táplálta, télen gőzfelhő tört ki a vízzel együtt a csőből. Aztán elhívtam hozzánk, vonakodott kicsit, de eljött. Anyánk egyetlen mondattal feloldotta a kislány zavarát, megdicsérte szép hajfonatait, s azt mondta, neki is ilyenek voltak lány korában.

– Én is nagy masnikat kötöttem copfjaimba vasárnaponként. Hétköznap pertlivel fogtam össze a végét.

– Én is így szoktam.

És beszélgettek ők a hajviseletről, aztán a karácsonyi készülődésről, a kalácssütésről, meg ki tudja még, miről? Én csak néztem őket, nem hallottam már a beszélgetést.

Öcsénk felébredt délutáni szunyókálásából, odaállt Olga elé, kérdezgetett tőle sok butaságot, amilyeneket csak az óvodások meg tudnak fogalmazni, ám nem sokáig tartott kíváncsisága, visszaengedte Olgát anyánknak, de előbb elfoglalta magának. Odatörleszkedett az ölébe, megbújt a kislány két karja között, s hallgatta, mit beszél anyánkkal.

Megint a masnikat vették elő. Olga panaszosan mondta, hogy a zöld szalagot otthon felejtették, pedig ő azt mennyire szerette. Anyánk titokzatosan mosolygott:

– Várjatok csak! – mondta, és bement a hálószobába.

Hallottam a ruhásszekrény ajtajának csikordulását.

Anyánk kisvártatva visszatért, kezében fényes, levélzöld szalag.

Olga felsikoltott.

Anyánk először a kislány kezébe adta a pántlikát. Ő nézegette, hajához próbálgatta, masnit hajtott belőle.

Közben kisült a karácsonyi mákos kalács, illata betöltötte a konyhát. Anyánk kemencébe rakta a diós vekniket, becsukta a kemence száját.

– Kérem vissza a szalagot! – állt meg Olga előtt.

A kislány szája legörbült, szemébe könny futott.

– Kimossuk – nyugtatta őt anyánk.

A kemencén pillanatok alatt megszáradt a szalag. Anyánk meg elkészítette addig a vasalót. A sparhertre tette, ott átmelegedett annyira, hogy kivasalhassa előlünk rejtett kincsét. Aztán hokedlit húzott Olga mellé, odaült, kezébe vette a tömött, szőke hajfonatot. Kibontotta, fésülgette, újra befonta és a végére odabiggyesztette a zöld masnit. Idegenszerűnek és különösnek tűnt akkor a mi anyánk énnékem, mert ilyennek még nem láttam őt. Arcán aranyos fény ragyogott, szeme mosolygott. A konyha melegében Olga arcán búzavirág nyílott. Micsoda titok lehet e zöld szalagban, villant agyamba. Miért őrizte ezt anyánk oly sokáig eltitkolva tőlünk?

– Te hülye! – mondta később bátyánk, amikor este elmeséltem a délutáni történéseket. – Kislányt szeretett volna az anyánk. Te is azért születtél, az öcsénk meg pláne!

Akkor megharagudtam, nagyon. Mindenkire. A világra is.

Világoson indultunk vissza Olgával, hogy észrevétlenül bejuthasson a táborba. Anyánk kettévágta a mákos és a diós veknit is, kicsiny üvegbe mézes pálinkát csurgatott.

– Vidd haza, kislányom, a tieidnek. – Hirtelen a szájára csapott. – Mit is beszélek? Add oda szüleidnek, kislányom. Boldog karácsonyt mindenkinek!

A következő év elején január végén-e, február elején-e, Pató Feri bácsi megkérdezte Olgát:

– Merre mentek, Olga?

– Azt mondta édesapám, hogy Hollandiába, Svédországba vagy Kanadába.

Csupa olyan szó, amely a távoli világot jelenti. Néztem csak a dús szőke copfokat, amelyek végén sokszor ott virítottak anyánk zöld pántlikái, és kezdett minden beleveszni valami nagy-nagy gomolygó ködbe. A mi hazánk Magyarország, zakatolt bennem, a mi hazánk Magyarország. A mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, hasított lelkembe az iskolacsengő.

Aztán eldőlt minden.

– Hollandiába megyünk. Ők befogadnak minket – közölte az osztállyal és a tanító bácsival Olga.

– A mi hazánk Hollandia – suttogtam ijedten padomnak.

Szünetben odajött hozzám a kislány, megfogta a kezem és arra kért, írjak neki levelet.

– Itt a címem – suttogta. Kezembe nyomott egy cédulácskát.

Csak otthon vettem elő zsebemből Olga címét. A papírdarabra gondosan ráírta a szegedi lakcímét. Eltettem kincsemet bélyegeim közé. Évtizedekig őriztem, egyetlen kézzelfogható emlékemet.

Másnap Olga nem jött iskolába. A tanító bácsi elmondta nekünk, az éjjel Olgáék elutaztak.

Otthon beszámoltam anyánknak is Hollandiáról. Meg arról is, amit Pató Ferenc tanító bácsi mondott az osztály előtt:

– Senki sem tért vissza szülőhazájába. Szomorú ez, gyerekeim, nagyon szomorú.

Anyánk csak bólogatott.

– Akkor Olga holland lesz? – kérdeztem szülénktől.

– Nem lesz, kisfiam. Magyarnak született, magyarnak marad Hollandiában is. Ahogy mi is azok maradtunk ezen a tájon. Mi magyarok vagyunk, kisfiam, ez egyetlen kincsünk.

Évtizedekkel később, amikor az élet úgy hozta, hogy nekem is vándorolnom kellett a szülőföldemről, a Tisza alsó szakaszáról, egy Dél-nógrádi évezredes falucskába kerültem, Egyházasdengelegre. Ott okítottam a nebulókat anyanyelvük szeretetére és megbecsülésére. 1996 októberében tanulmányi kirándulásra invitáltam diákjaimat. Csodás helyeken jártunk: A Pál utcai fiúk lábnyomán, a Füvészkert megmaradt zugában. A Múzeum-kerben kedvünk szottyant a golyózáshoz is. Aztán fölkaptattunk a Várba, a Hadtörténeti Múzeumba. Sok érdekes termet bebarangoltunk, el is fáradtunk, s végül abban a teremben telepedtünk le, pihenni kicsit, ahol az 1956-os forradalmunknak és szabadságharcunknak állítottak emléket. Üldögéltünk kicsinyég, de a gyerekek hamarosan kíváncsian körbejárták a kiállítást, aztán körém gyűltek, várták, hogy induljak, menjünk tovább. Én meg nem mozdultam a terem közepén elhelyezett pihenőpadról. Beszélni kezdtem nekik az én magyarkanizsai ötvenhatomról , a vándorlókról, a befogadó táborokról, Olgáról. Kisdiákjaim elhallgattak, kezdtek rám figyelni, leereszkedtek a parkettre, ültek körben, én meg csak meséltem, regéltem. Közben szinte megtelt a terem, más látogatók is odatelepedtek diákjaim mellé.

A történet végén megszületett a csoda! Eszterke, egy szőke ötödikes, aki hosszú haját egyetlen dús hajfonatban viselte, odaállt elém:

– Tanár bácsi, ez volt az első szerelem?

2006 augusztus–szeptember