Beke Ottó
Éjszakai körjárat

Mit jelent penészvirágnak lenni? Mindig a szobában, a szobában lenni. Négy fal között, dióba zárva. Örülni a csöndnek, a hallgatás el nem múló pillanatának. Királyi csönd.

Bejárni a lábak titkos hajlatait, melyeket finom erezet sző át keresztül-kasul. Közeledni a finom erezetű (néhol kékes) csodaformákhoz, hozzájuk érni (szájjal), megérinteni (nyelvvel). Csodálni, amint a karcsú indák szétterpesztik tagjaikat és föllebbentik a növényzet legbensőbb titkait, árnyait, szálait. De nem kell sietni. Sőt, nem szabad sietni. Várni kell, amíg a fák közti patakok áldásos nedvekkel mosdatják meg a barnás fűszálakat, illatozó testnedvekkel. Miért kéne sietni, amikor a halványsárga árboc még csak teng-leng a szélben, s nem bontja ki testét, tömlőit, a maguk teljes teljességükben? A vér még várat magára. Ugyan miért kéne sietni, amikor a barlang is még csak szégyenlősen mutogatja a maga vérvörös kincseit, s míg egyelőre magába zárja a patakok áldásos testnedveit? Bűn lenne nem engedni szabad folyást a vér toluló rengetegének, tengerének, feneketlen fenekének.

A penész nemes virág.

Szeretek elnyújtozni a természet kiterült karjaiban, és bámulni az egyre jobban kitárulkozó barlangajkak hasadékait, amíg meg nem jelenik a bejárat Kirké hangjával hívogató rése. "Gyere be, gyere be, várlak!" hívogat.

Szeretek várni, várakozni, amíg csak lehet. A halványsárga zászló vörösen úszik a magasban, feszül, mereven. Szeretek várni, amíg azt nem érzem, hogy a törzs tartószekezete pattanásig nem feszül, s a véredények a lehető legnagyobb lüktetést biztosítják.

Penészvirágnak lenni annyi, mint mindig ott lenni, ahol a kettős ághajtások szétnyitják tagjaik fiatal kapuit, tüzelő nyílásait, s szirén-énekükkel marasztalnak a hússzínű, húsillatú tájakon. Milyen erős késztetés, milyen leküzdhetetlen vágy! Valakinek a húsa és vére, aki nem én vagyok.

Penészvirágnak lenni: nőni, növögetni.