Bicskei Flóra
Szabadka fölött az ég
( Sky over Subotica)

"A hús, melyet

a sír leevett

gyorsan visszanő rám,

s mosolygó nő vagyok már.

Alig harminc.

S kilenc halálom van, mint a macskának."

Sylvia Plath: Lázár Kisasszony

I.

Ő soha semmit nem szeretett megmagyarázni, pedig folyton erre kényszerítették. Alkut kötött városa szellemeivel. Minek annyi üres és hiábavaló szó? Gyanúsan méregették, amerre csak járt. Általában jéghideg közöny fogadta mindenütt. A város szellemei. Mindig éjszaka jönnek el hozzá. Megszámolta a tablettáit. Volt még vagy huszonöt darab. Azt mondta az orvosa, ha rendesen szedi, nem fogja hallani a szellemek hangját. Mert az az igazság, hogy látni sohasem látta őket. Mindig csak suttogtak, és sokszor nem tudott aludni sem tőlük. Még itt, a kórházban sem. A nővérek visszatessékelték az ágyába, ha ilyenkor sétálni indult a fehér és rideg folyosókon, miközben a neonégő halottsárga színében eltűnni vélte a boldogság illúzióját. Amikor furcsa álmaiból magához tért a katonásan kiáltozó ápoló ébresztésére, és a napsütésben a rácsos ablak árnyékát bámulta a szemközti légypiszkos falon, arra gondolt, hogy jobb lett volna nem beszélni a szellemekről soha, senkinek. A kislányára gondolt. Aztán arra, hogy reggeli lesz, orvosi vizit. Felült az ágyban és megigazította a haját. Felvette kék köntösét, és összehajtogatta a takaróját. A mellette levő ágyon mozdulatlanul hevert egy élőhalott.

Nem tud mozdulni. Már megint. Négy évig táncolt, ugyanennyi ideig járt a színiakadémiára, minden reggel pontban kilenckor felpattant az ágyból és rohant a dolgára. Engedelmes gépként teljesítette szeszélyes rendezők követeléseit. Táncolt, énekelt, sírt, nevetett, mint egy felhúzható játékbaba. Kávé, álarc, mosoly, dráma. Smink, öltözők, jelmezek, gyilkosan hazug csillogás. Napról napra. Évről évre. Aztán egy szép napon nem kelt fel az ágyból, sem kilenckor, sem tízkor, sem tizenegykor. Napok múltak el, szürke egyformaságban. Csörgött a telefon, de nem vette fel. Nem volt éhes. Nem tudott olvasni.  Nem tudott aludni. Nem tudott sírni. Nem tudott nevetni. Nem tudott táncolni. Nem tudott játszani. Azóta semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán.  Mint aki minden érzését odaadta a nézőknek, ám cserébe semmit sem kapott. Most a katonás ápoló odalép és szinte letépi róla a takarót. Üres tekintettel, közönyösen néz fel rá, majd gépiesen kitámolyog a társalgóba, és amint az ébresztősdi befejeződik, azonnal visszabújik az ágyba és ott is marad egész nap.

Még az a szerencséje, hogy a fiúja zsebét nem fordítják ki látogatási időben. Mindig behoz egy kis füvet, és így sokkal elviselhetőbb a diliház, amely dutyinak is beillik. Az a helyzet, hogy magának köszönheti ! Ki a franc gondolta, hogy a szomszéd lakásban lakó nyanya pont rájuk fog pikkelni ? Amúgy lehetne rosszabb. A fiúja már ült a szer miatt. Ezek a lökött dokik úgy sem értik, milyen az, ha az ember 20 éves és ilyen szerelmes. Nem engedhette egyedül repülni. Még jó, hogy meglépett hazulról, a hisztis anyja már így is az agyára ment. Az örege meg lelépett egy vele egyidős kis ribanccal. Most azt akarják, álljon le. Semmi szer, alkohol, nyugtató. "Na persze, persze, doktor úr, csak hadd menjek már." Nyeli azokat a kurva csöppeket, de ha kiengedik, az első útja a régi dealerhez fog vezetni. Hacsak nem kasztnizták még be. Addig meg marad a moslék kaja, amit látni sem bír. Habár a depis színészcsajnak mindig hoznak valami édességet, az a lökött liba meg hozzá se nyúl. Majd becselezi magát a bizalmába. Még az is lehet, hogy tele van pénzzel. De ha kevés van neki, azt is elvenné. Lelkifurdalás nélkül. Ez már fél lábbal a sírban van. Ha kimegy innen, és az ilyeneket előbb eresztik ki, tuti, hogy kicsinálja magát valamivel, és akkor meg minek neki a lóvé?

40 év meló hiába. Persze, hogy iszom. Hogy miért, kedves doktor úr ? Hát hogy felejtsek. Persze, nem felejtek. Itt a fákat szoktam nézni. Mikor maguk elmennek, szóval a vizit után, a fák maradnak. Sokat sétálok . Akkor nem gondolok az italra. Bár múlt éjjel azt álmodtam, hogy megittam több üveg sört. Fuldokolni kezdtem álmomban, és sírtam, amikor felébredtem. Tudja, én sohasem tudtam megvalósítani az álmaimat. Mindig csak szürke eminenciásként tevékenykedtem. Végeztem a munkámat, eltartottam a családot. A feleségem meg elhagyott. Semmim sem maradt, csak az üres üvegeim. A színészkislány az elsőn; hát hogy miért szomorú, nem tudom. Még fiatal. Istenem, doktor úr, ha még egyszer fiatal lehetnék! De mivel ez lehetetlen, én, kérem, a maguk legjobb szándékai ellenére is iszom. Hogy mi lesz a vége? Persze, hogy tudom.

Amikor megszületett a gyerek, rá sem tudott nézni. Ki akarta dobni az ablakon. Most a nagyszülőknél van a kis béka. Neki csak az alakját rontotta el. Itt mindenki bolond, de ő aztán nem! Kikéri magának, hogy ide hozták. Biztos az undok anyósa. Mindenki ellene van. Még azt is tudja, hol vannak a mikrofonok. Itt is van sok, a kórházban. Az orvosok meg veszélyes kémek. A vizit előtt megbeszélik, kit adjanak fel a megbízójuknak, s aki elmegy innen, azt megkínozzák. De persze a családja nem hisz neki. Múltkor haza akarták küldeni hétvégére. De ő nem fog menni. Csakazértis rájuk bizonyítja, hogy bűnösök. Ezt nem viszik el szárazon. Csak óvatosan, mert a múltkor is lekötözték. Már megtanulta, hogy így nem ellenkezhet. El kell hitetnie velük, hogy nem tudja, kik ők. Akkor mintha megenyhülnének. De rajta nem fognak ki! A Zöld Pizsamásnak ezentúl nem mond semmit a mikrofonokról. A Zöld Pizsamás az "ő" emberük.

II.

Ezeken a folyosókon megáll az idő. Itt mindegy, milyen évszak van, a napsütés pontosan annyira keserű, mint amennyire fájdalmas tud lenni a fájdalom. Mégis van, aki szeret itt. Biztonságban érzi magát. Nem szégyellem, hogy "bent" voltam. Őrzök néhány emléket. Egy aprócska, nagyon szép dobozkát, amelybe pont beleférne egy jeggyűrű. Néhány beszélgetés foszlányait a fák alatt. Amikor már fel tudtam kelni, egy epilepsziás kislánnyal versenyt futottunk vacsora előtt. Két óra múlva majdnem elvitte a roham. Nekiadtam a kék plüssnyulamat, amelyet minden vendégjátékra magammal cipeltem, és az öltözőkben a sminktükör elé állítottam. A kislányt elszállították egy másik kórházba. Egy kemény drogossal az élet értelméről beszélgettem. Mindig elhalmozott cigivel; édességgel, gyümölcssalátát csináltunk műanyag tálakban a kórházi ágyon és napszemüvegben ücsörögtünk az udvaron. Elénekeltem neki az egész "Hairt". Amúgy plátóian még bele is zúgtam egy kicsit. A Rák jegyében született. Megvolt vagy 45, de nem látszott rajta. Balaševićet énekeltem a társalgóban a többiekkel, és elszívtam egy csomó cigit. Így vártam szabadulásom óráját az altató hatására jótékony homályba boruló végtelen éjszakákon, az életem egyre beláthatatlanabb árnyékain átsuhanva, olyan sötét utakat bejárva, amelyeken talán csak Sylvia Plath, Virginia Woolf, Kurt Cobain vagy Jim Morrison gyalogolt, sodródott, botladozott. Csakhogy ők halottak. Belehaltak az én betegségembe. Eltévedtek árnyékországban. Van kijárat? Azt mondod: "Szerelem." Válaszom az, hogy múlandó. Azt mondod: "Munka". Igen, talán. A magamfajtákat viszont nem nagyon kedvelik. Aki "ott" volt, az már nem lehet rendben. De én nem adom fel. Soha az életben nem fogom feladni.

Szabad akarok lenni. Elhajózni, odébbállni. Mint Nemo kapitány a népszerű slágerben. Ja, a kis dobozkát meg elteszem, "hadd játsszon majd vele a kicsi." Aki már vár rám valahol. Ha lány lesz, Anna Emesének fogom hívni. Ha fiú, Andornak vagy talán Gábornak. Gáborokkal csak jó emlékeim vannak. Furcsa egy világ ez, és én depressziós vagyok. Hogy férhet ez össze egy gyerekkel? Hogy férhet össze egy gyerek a Prozaccal? Nem tudom. Különben is, egy nővérke, akivel végigcigiztem a vacsora előtti üresjáratot, kifejtette: azt leshetem, hogy ezek után valaki belémszeret, ergo készítsem fel magam a vénlányságra. A férfiak dekoratív és normális nőket szoktak feleségül venni. Sajnál. "Kár érted . Tényleg szép vagy. Mint az a hogyishívják a tv-ben." Miközben a szokásos esti injekciót adja, még megtárgyaljuk, hogy talán akadnak olyan férfiak, akik a magamfajta "letargikusan" szép nőkre buknak. Ted Hughes bukott Sylviára. Leonard Virginiára. Johnny Depp Winona Ryderre, aki pezsgővel és altatókkal próbálta kicsinálni magát. Végső esetben egy pszichiáter is megteszi. Itt már mindketten nevetünk: a kis szöszi ápolónő meg én. De csak a színésznő nevet belőlem, mert közben azt látom legbelül, hogy sírok vagy talán inkább nem érzek semmit és 3 éven, belül, úgy 32 évesen kinyírom magam, mert senki sem akar feleségül venni és nem lehet gyerekem a sok pirula miatt.

Pedig úgy érzem, engem meg kell váltson Valami. Vagy Valaki. Valahol. Kifogytak már belőlem a Szavak. A Tettek is, de még nem akarok elmenni. Nem fejeztem be a dolgom. Még van mit mondanom. Ami lehet, hogy nem szó, nem is tett, hanem idea. Feladat.

Eszembe jutnak az öltözők a színházakban.

Néztem a többi színésznőt, ahogy cseverésznek a Nagy Semmiről, hisztiznek, mert egy számmal kisebb harisnyát kaptak az öltöztetőtől, unottan dohányoznak, Avon katalógusokat lapozgatnak, versenyeznek, hogy kinek van menőbb cipője, hajszíne, ruhája; megtárgyalják a különböző férfi színészek pozitív illetve negatív jellemvonásait, miközben zúgnak a hajszárítók, bodorodnak a tincsek, csusszannak fel a harisnyakötők, porzik a csillám, vöröslik a rúzs és dúl a csendes háború Thália elszánt Leányai között.

Mindannyian hullák lesznek pár évtizeden belül. De előbb még nem árt elcsábítani a kolleganőjük barátját, vagy elindítani valami jó kis pletykát, ami esetleg eltávolítja azt a kibírhatatlan, újonc perszónát, aki fényesen felfelé ívelő primadonnai karrierjüket veszélyezteti. Mert Thália Leányai örök ellenségek; hiába alakítják olykor annyira hitelesen a "barátnők" szerepét. De mindez nem érdekes.

Mindannyian tökéletesen hidegen hagynak.

De hát akkor mit keresek én itt egyáltalán? Játszani vagy nem játszani, ez itt a kérdés. Az az igazság, hogy akkor jöttem rá: kívül vagyok az egészen. Szinte fizikailag érzékeltem azt a láthatatlan, ám igen erős falat, amely elválasztott a többiektől abban az öltözőben, abban a pillanatban; miközben a fűtőtesten ücsörögtem a kávémmal soromra, frizurámra várva; hogy aztán leüljek a hazug tükör elé és takkra valaki más legyen belőlem, mikor mindenki tudja, hogy amúgy is csak sima átverés az egész. Nem leszek másvalaki. Csak nagyon szépen elhazudom a nézőknek, s ezt olyannyira jól csinálom, hogy még meg is dicsérnek érte. Cserébe nincs más dolgom, minthogy szép ruhákban pózoljak és lejtsek egyet a vezető színész oldalán a premierpartin, vagy a Mindenható Igazgatók Kegyeit mosolyogjam ki tökéletesen, hibátlanul arcomra pingált műmosolyommal.

Egyik este, miközben a fodrász a hajamat csavarja, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy ököllel belevágjak az öltöző tükrébe; de természetesen nem csinálok semmit. Felállok, mosolygok; mint mindig, vicces kollegámon mulatok a függöny mögött, akit már csak azért is rokon léleknek érzek, mert örökös tréfáival szomorú Pierrot-ként megfogalmazza az ellentétet a végtelen reménytelenség és a laza, gondolatmentes jókedv között; igazitok egy utolsót a ruhámon, kilépek a csillogó álomvilágba és...

Otthon vagyok. Egyedül. Lesminkeltem, fáradtan hazaértem, mint már annyiszor. Duruzsol a Tv, csorog a forró víz a kádba, randira kéne menni a pasimmal, akivel haldoklik a kapcsolatunk, mert soha nincs időm; vagyis mindig rosszkor van időm, és amúgy is, csak amolyan "pótszer" gyanánt használjuk egymást, mert mindketten elvesztettük az "életünk szerelmét ", ha van ilyen; az övé halott, az enyém nős.

Közlöm vele , hogy ma este ne számítson rám, mert másnapra be kell vágnom egy rakás szöveget. Ha. Ha lesz másnap. Gondolom én. Belemerülök a fürdővízbe és dúdolni kezdem a "House of the Rising Sun"-t. Tudom, hogy ez a pillanat itt és most, ebben a lakásban, a világegyetemnek eme pontján, az Időnek ezen a relatív "itt és most" síkján egy metszéspont a lehetséges boldogság és a soha véget nem érő boldogtalanság között.

S ahogy ez a gondolat nagyon lassan, szinte vánszorogva tudatosul bennem; rózsaszín női borotvám már zuhan is a lábszáramra pedig csak ártatlan szőrtelenítés céljából vettem a kezembe; zuhan és zuhan és zuhan és én tudom, hogy ez itt most a Vég kezdete vagy a Kezdet vége. Vagy az is lehet, hogy mindkettő.

De nem csinálok nagy ügyet belőle. Alkoholt szedek elő a fürdőszobaszekrényből, ragtapaszt; nem sírok, nem érzek semmit. Hát éppen ez az. Bárcsak tudnék sírni. Sikoltozni, mint valami tébolyodott Ofélia a színpadon; ám én vállat vonok, kihajítom a borotvát a szemétbe, leengedem a fura színű fürdővizet és lefekszem az ágyamba. A Mentsváramba; ahol legalább Senki lehetek a másnapi próbáig, mert egyszerűen belefáradtam abba, hogy folyton Valaki legyek.

"Halljátok hát, Halandók! Ti, akik az élet jelmezbáljában játszátok szerepeiteket. Meghasonlottak, elveszettek, szürke városok rabságában raboskodók, rácsok mögött ülök, bűnösök és ártatlanok; nézzetek a Fénybe!

Nézzetek az égre!

Nézzetek a Toronyra!

Itt vagyunk és hallgatunk."

Szabadka, 2004.