Bozsik Péter: Az attentátor

Álommerény IX.

Újságot lapozgatok, Szív Újság, ez a neve. Egy cikkben azt olvasom, hogy spórolási szempontból (stabilizáció, így írják) minden egészséges tüdejű embernek kioperálják a gyomrát, a beleit, az epéjét, a máját, a veséjét, a húgyhólyagját. "Csupán a tüdővel és a pórusokkal táplálkozom, desztillált ételeket", mondja az egyik megszólított kísérleti alany, "bár én a látásomat, a lábamat és az emésztő szerveimet a háborúban vesztettem el". Matuschek-szérummal oltatta be magát, így nem gondol szerencsétlen sorsával.

Telefonálok. Bedobok két kavicsot (monopolszín, jut még eszembe az előző álomból), az automata ellenőrzi a különleges színt, aztán kapcsol. A telefonból megtudom, hogy kötelezővé akarják tenni mindenkinél a műtétet, nincs elég étel, a stabilizációs programot végre kell hajtani; a megszállóknak kell szállítani az összes gabonát és aranyat. Ha nem szállítunk, ránk szabadítják a sárgalázjárványt. Ennek a járványnak csak ők ismerik az ellenszerét, lakosaik be vannak oltva, immunisak rá. De én tudom a megoldást, mondom, a megszállókat arannyal fogjuk kifizetni, és megvan az ellenszérum is, a börtönben megálmodtam. Akkor menjek el a miniszterek gyűlésére, és hozzam mindenki tudomására a képletemet, mert különben meghozzák a törvényt. Leteszem a kagylót, rohanok a parlamenthez, karzati jegyet kérek, észreveszem, a portás meg van ijedve, sietek föl, mikor visszanézek, látom, a portás telefonál, egy pillanatra megállok, hallom, egy gyanús alak jött a karzatra, vigyázzanak, valószínűleg kém, nagyon szép ruhát hord. Egy lépcsőfordulónál három kihívóan viselkedő fiatal nőbe botlok. Egyikük ajkát nyalogatja, a másikuk a harisnyatartóját igazgatja, miközben azt figyeli, látom-e, amit csinál, a harmadik hátával a lépcső korlátjának támaszkodva lengeti csípőjét. Egy emlék hasít belém, amikor három nőt vittem föl szállodai szobámba, meztelenül keresztbe feküdtem az ágyon, egyiküket magamra ültettem, a másik kettőnek meg azt parancsoltam, térdeljenek mellém, egy kistányérról vajat vettem az ujjaimra, majd a szőrzetükbe és a fenékvájatukba dörzsöltem. Egyiknek a vaginájába dugtam három ujjam, a másiknak pedig az ánuszába, miközben a harmadik "oh, Szilvió, oh Szilvió" kiáltással (előre megmondtam neki, mit mondjon) lovagolt rajtam. Egész idő alatt engem kellett hogy nézzenek. Láttam a három nőn, ismerik ezt az emlékemet, és újra meg akarják ismételni velem. De most fontosabb dolgom volt. Futottam tovább a karzatra.

Mikor elkezdődik a tanácskozás, és a nagy szegénységre meg az adósságra hivatkozva törvényesíteni akarják a műtétet, leüvöltök, hogy nem, mi vagyunk gazdagabbak, a vasútjukat is aranyból építjük meg, ha kell, itt van a sárgaláz elleni szérum képlete, mi vagyunk az erősebbek. Mindenki fölismer, mindenki engem éltet, a ruhám szegélyét akarják elérni, miniszterelnöknek kiáltanak ki, de én azt mondom, eleget éltem a tömegért, most végre a családomért akarok élni. Közben elönt a víz, pánikba esem, azt hiszem, széttépnek örömükben az emberek...

*

Hajnalban, az asztal alatt, hasító fájdalomra ébredtem álmomban. Pőre elgyötört test nyúlt el közöttünk, gyermeki ártatlansággal aludt, ahogyan a nagy írók mondanák; karja a feje fölött. Szeme félig nyitva. Melle lelöttyedt a piszkos, összeköpdösött padlóra, mellbimbója a porba ért. Lassan eszembe jutott minden. Emlékszem, valami kisváros koszos vasúti restijében részeg vasutasoktól ragadtuk el egy földimmel közösen, akinek sehogyan sem jutott eszembe a neve. Erre a fejem búbjának lüktetése és a barátom (talán Péter?, de milyen Péter?) kék, véraláfutásos szeme emlékeztetett. Először ököllel verekedtünk, aztán egy vöröshajú vasutas sörösüveggel fejbe kólintott. Átverekedtük magunkat a söntésig. A lány először a vasutasoknak drukkolt, de amikor mi is felkaptunk egy-egy üveget, és kikészítettük a részeg vasúti dolgozókat, akkor kétrét görnyedt a nevetéstől, és minket biztatott. A végén szájon csókolt bennünket, és rendelt egy-egy sárgalázat (narancslé, konyak, pálmabor, maraschinó, gin, bourbon wisky, kubai rum és orosz vodka), természetesen a számlánkra. "A győztesekre", mondta és fölemelte a poharát. "Kurva", szaladt ki földim (Péter?) száján. Erre, miután kiittuk poharainkat, leütöttem, mert milyen dolog az, gondoltam, még mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hogy így beszél egyetlen leányommal.

7. Melyben hősünk tárgyaláson tanúsított magatartásáról nyújtunk képet

Matuska Szilveszter tárgyalása 1934. november 5-én kezdődött, és november 20-án hirdettek ítéletet. A tárgyalás folyamán a terem megtelt érdeklődőkkel, csak külön engedélllyel, illetve - mint valami színházi előadásra - belépőjegyekkel lehetett "megnézni őt", ahogy Kosztolányi írta. A kívülrekedt kíváncsiak a terembe jutottak többszörösét tették ki; a törvényszék folyosóit is ellepték az emberek, hogy megpillantahassák a "rémet", akinek bécsi "szerepléseiről" már hallottak. Nyolc külföldi újságíró tudósított a világra szóló szenzációs tárgyalásról, s természetesen a hazai sajtó jeles képviselői, még Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor is írt a "zseniális őrültről".

A vádat dr. Götz Károly, a Pestvidéki Ügyészség helyettes elnöke képviselte. Matuska megbízott védője dr. Lévai Tibor kormánytanácsos; rajta kívül jelen volt a törvényszék által kirendelt két védő, két törvényszéki elmeorvos-szakértő, a védelem által megbízott ellenőrző orvosszakértő és a merénylő bécsi védője. A bírósági tanácselnök dr. Márton Albert volt, akit a merénylet évében a Pest megyei statáriális bíróságok élére neveztek ki, s nagy gyakorlatra tett szert halálos ítéletek hozatalában. Öt fegyőr kísérte a vádlottat "megvasalva" a terembe, ahol a bilincseket levették róla. A Pesti Hírlap tudósítója szerint "frissen vasalt, jól szabott sötétkék ruhában, ragyogó lakkcipőben" állt a bíróság elé. A félhivatalosnak számító Magyar Országos Tudósító közleménye megállapítja: "Matuska kihallgatása kezdetén mókázó jellegű, félhülyét tettető válaszokkal kezdi feleleteit. A tanácselnök rászól: "Ne feledje el, hogy Ön intelligens ember, és így is beszéljen!" "Erre büszke is vagyok" - jegyzi meg a vádlott. A továbbiakban elmebajt mímelő magatartása miatt a tanácselnök megjegyzi: "Maga nem védekezett azzal, hogy elmebajos." "Nem - mondja a Matuska - , ha ezt tenném, akkor mókákat kellene csinálnom." És már a következő kérdésre ("Ezt a merényletet saját akaratából követte el?") elkezdi végtelen "Leózását", hogy egész életében nem hagyták békén a Leók, hogy az egyik hipnotizálta, a másik becsapta, a harmadik maga volt a sátán és így tovább, olykor annyira fölbosszantva a tanácselnököt, hogy az megvasaltatja, és több napi sötétzárkára ítéli. Ilyenkor a vádlott meghunyászkodik, bocsánatot kér, cserébe dr. Márton megoldatja bilincseit, és többnyire a sötétzárkát is elengedi.

A bíró többször is fölteszi a kérdést, "miből fedezte a költségeit?" Említi, hogy a fogházból Matuska aggodalmas leveleket írt feleségének, ám ő megnyugtatta, ne aggódjon, van elég pénze, s "maga sem vonjon meg önmagától semmit letartóztatásában". Matuska "erről nem tud".

Bíró: Honnan volt pénze arra, hogy a bécsi főtárgyalásra két védőt fogadott?

Vádlott (önérzetesen): Engem kérem, mind a két védő morális alapon, teljesen ingyen védett.

Bíró: Berlinben is akadt védője. Az is morális alapon védte?

Vádlott: Igen!

Bíró: Most honnan telik magának ellenőrző szakértőre?

Vádlott (a védőre nézve): Ez se kerül pénzembe, a védőnek...

Bíró: Hagyja a védő urat! Szóval altruizmus az egész vonalon! Mivel magyarázza, hogy három országban is ilyen fontos személyiségnek tartják magát, hogy ingyenesen vállalkoznak ügyeinek vitelére?

Vádlott: (vállát vonogatja)

Bíró: Ki adoptálta a maga lányát?

Vádlott: Egy ismeretlen. Amikor engem letartóztattak, dr. Schmidt bécsi miniszteri tanácsos lett a kislányom ausztriai gyámja.

Bíró: Szóval Ön azt állítja, hogy a merényletnek semmiféle politikai okai nem voltak. Anyagi támogatást, ígéretet, bíztatást senkitől sem kapott?

Vádlott (önérzetesen): Nem! A magaméból áldoztam erre a célra, az utolsó srófig mindent...

Bíró: Semmiféle társa nem volt a merénylet véghezvitelében?

Vádlott: Nem!

Bíró: Szóval kizárólagos hatóokként maga csakis Leó tanácsát tekintette?!

Vádlott: Leó parancsát tekintettem annak...

E már-már novellaszerű epizódot nem véletlenül idéztük a Hivatásos Történetíró könyvéből. Szerinte ez az összegzés összhangban van azzal, amit Schweinitzer 1931. október 13-án mondott Matuskáról mint a merénylet egyedüli tetteséről és cselekedetének anyagi érdek nélküli voltáról. A merénylet hátterét ködösítő, Matuska megbízóit és segítőtársait leplező eme beállítás újabb tehertétele az a furcsaság, amire a tanácselnök rátapintott, miszerint "olyan fontos személyiség, hogy három országban védik ingyen". A Hivatásos Történetíró szerint Dr. Márton arra akarta rábírni Matuskát, hogy a nemzetközi kommunizmus áll mögötte, ami megmagyarázná gaztettének indítékát, az ingyenes védelmet, valamint a családjáról való gondoskodást. Matuska viszont utalt arra, hogy lánya ausztriai gyámja egy osztrák miniszteri tanácsos lett, s ez is olyan tény, amely nem kommunista kapcsolatot sejtet.

Nem tudunk erre mit mondani. Bölcsen idézzük Déry Tibort: "Hm."

*

A korabeli újságok, akár a bíróság, indítékok után kutattak. Ám az indítékok megtalálása nem tűnt egyszerű feladatnak. A Hivatásos Történetíró szerint azzal, hogy Matuska elvállalta az egyedüli tettes szerepét, a bíróság nem is igazán kutatott indítékok után, nekik a tettes kellett, a közvélemény megnyugtatása végett.

Álommerény X.