Bozsik Péter: Az attentátor

Álommerény XI.

Valamilyen zárt térben vagyok, ahol nincsenek sem ajtók, sem ablakok, de nincs mennyezet sem, és nincsenek falak; a helyiség valószínűleg gömb alakú vagy elliptikus, nem tudtam rájönni, pontosan milyen. Bizonytalan, lebegő szürke fény töltötte be, amilyen téli reggeleken szokott lenni, közvetlenül napkelte előtt. Azt álmodtam, hogy mély álomból ébredek; lágy szőnyeghez hasonló puha padlón feküdtem, jóleső melegség töltött el, és ernyedt elégedettség. Néhány méterrel arrébb Ilonka feküdt (vagy Gabyka?), és aludt mozdulatlanul. Hálóinge a combja közepéig fölgyűrődött, és tudtam, hogy alatta meztelen. Rémisztően valóságosnak tűnt minden, nem szabad megijednem, gondoltam hirtelen, csak akkor van veszély, ha pánikba esem, ha megpróbálok kitörni innen, ha sírni kezdek, vagy kiáltozni, vagy dörömbölni. Elhatároztam, nyugodt maradok. Ilonka (ha ő volt az) lassan fölébredt. Megpróbáltam beszélni hozzá, de nem vett rólam tudomást. Kinyújtottam érte a kezem, és magamhoz húztam. Lágysága és közönye felkorbácsolta bennem a vágyat, szeretkezni akartam vele, de elhúzódott, egyetlenegyszer sem bírtam beléhatolni. Ilonka félig lehúnyt szemmel nézett rám, mosolygott, és a nyelve hegyével megnedvesítette ajkát. Megütöttem, amit életében sosem tettem, mire ő nevetni kezdett, de egészen némán. Tébolyult düh tolult föl bennem, el kellett húzódnom tőle, nehogy megöljem, úgy éreztem, megfojt a harag és a rémület. Meg kell őriznem a nyugalmamat, nem szabad félnem és kiszámíthatatlanul viselkednem. Most minden a visszájára fordult. Hallottam, hogy Ilonka beszél hozzám, de nem értettem, hogy mit.Tombolt dühében, sosem láttam ilyennek, ordított, arca egészen közel volt az enyémhez, és olyan szavakat kiáltozott amelyeket nem értettem. Úgy megütöttem, hogy elterült, ám nyomban fölpattant, és rám rontott. Birkoztunk, verekedtünk, meg akartuk ölni egymást. Végül térden állva néztünk egymással farkasszemet (nem vagyok biztos abban, hogy Ilonka volt az: a haja, a homloka az övé volt, de hangja, a szeme Gabykáé). A dühtől és kimerültségtől zihálva leroskadtunk a földre. Megpróbáltunk beszélni egymáshoz, de valami érthetetlen nyelven gagyogtunk, tartalmatlan, torz szótöredékek buggyantak ki a szánkból. Minden szürkének, megalázónak és értelmetlennek látszott, ugyanakkor mindent élesebben lehetett látni, mint a valóságban. Innentől csak elmosódó töredékekre emlékszem. Emberek tükörképei jelentek meg, arcok meredtek ránk lázas és kíméletlen érdeklődéssel, sápadt, könyörtelen, gunyoros arcok, majd távoli zeneszót hallottam, nagyon egyszerűt dúrban, a szürkeség eloszlott, s a finom nappali fény barátságosan simította végig sebzett testünket, kinyújtottuk egymáshoz kezünket (talán mégis inkább Ilonka volt), tétován kerestük egymást, megérintettük egymás sebeit, lágyan megcsókoltam, édes angyalbögyöllőm, suttogtam a fülébe, fölhúztam a hálóingét és ebben a ringató bensőségességben lágyan beléhatoltam. Ekkor következett be a fordulat: az iszonyatos, a felfoghatatlan, a visszavonhatatlan. Ilonka (vagy inkább mégis Gabyka volt) egyszer csak holtan hevert mellettem, és tudtam, hogy én öltem meg valamilyen kegyetlen és fájdalmas módon. Rémületemben üvölteni kezdtem, fölébredtem. Ilonka ott feküdt szétterpesztett lábbal egy műtőasztalon, véres hálóinge a derekáig fölcsúszott, lábán végig égett és szúrt sebhelyek. Megöltem, üvöltöttem, megöltem, ekkor egy ajtó nyikorgását hallottam, na, mi van Matuska úr, csak nem beteg, kérdezte nevelőtisztem. Nem, kutyabajom, mondtam neki bambán, csak rosszat álmodtam.

9. Melyben hősünk börtönéveire világítunk némi sárgás fényt (amely nem több egy húsz wattos égő fényénél), és számba vesszük a szabadulásáról, hazatéréséről és eltűnéséről szóló legendákat

A História 1995/7-es számának Nyílt tér című rovatában jelent meg egy olvasói levél, a váci illetőségű P. László írta (ugyanez az írás megjelent a Biatorbágyi Krónika 1995-ös decemberi számában is, Matuska mint "művész" címmel). Érdekes szemléletmódja miatt (mintegy bizonyságul, mi módon maradt meg, mi módon mitizálódott Matuska egyes emberek emlékezetében) idemásoljuk az egészet:

"Matuska Szilveszter nevét eredeti alkotása, az 1931 szeptemberében felrobbantott biatorbágyi vasúti híd tette halhatatlanná. Igazi perfomance művész volt és mindenki által ismert művére is sokáig készült. Aprólékos műgonddal dinamitrudakat helyezett vascsövekre, s ezeket összekötötte egy általa megálmodott óraszerkezetes detonátorral. A konstrukciót egy vulkánfíber bőröndbe helyezte. A hatás leírhatatlan volt... A felrobbant és a mélybe zuhant szerelvények rendkívüli élvezetet nyújtottak számára. A huszonkét halott, tizenhét sebesült között egy kiegyensúlyozott, elégedett ember téblábolt: Matuska Szilveszter, aki művében gyönyörködött. Megmenekült utasnak adta ki magát. Majd tizenkét év nyugalmat jelentett számára a mű befejezése a váci fegyházban. Volt szerencsém találkozni olyan váci fegyőrökkel, akik ismerték, és a nevelőtisztjével, aki e nem kevés együtt töltött év után emberi karakterét is megrajzolta számunkra.

Művészetet szerető ember volt, hangszeren játszott, énekkarban énekelt és írt. Álommerény címmel álomnaplót vezetett, ahogyan nevelőtisztjének mondta. A váci fegyházban a művészek fennsőbbségével nézte le rabtársait. Nem barátkozott senkivel, a politika nem érdekelte, a köztörvényes bűnözőkkel nem állt szóba. Egyéniségét, nyugalmát a festészettel és az írással tudta egyensúlyban tartani. A századeleji romantika állt hozzá legközelebb, a láda mélyéről felbukkant képek is ezt igazolják.

Képein a rációval szemben az érzelmek hangsúlya a domináns, de közel állt hozzá a misztikus transzcendentális iránti fogkékonysági is. A nemrégiben felbukkant két eredeti képet is ez jellemzi. Könnyed ecsetvonásokkal, már-már aprólékos precizitással festette meg a tengerparti glorietteket. Az alkotások egy romantikus lélek tükörképei, az álom és a tudatalatti világának kifejezői, melyek egyben elvágyódást és menekülést jelentettek számára a múltba, az egzotikumba. Ezért állt hozzá közel regényes hangulatú tájaival a romantika, ezért tanulmányozta azokat az irodalomból merített műveket, melyeken megfestették a féltékeny Othellót és Desdemónát, a gyötrő kétségek közt vergődő Hamletet és az alvilágba utazó Dantét. Minden vonzotta, ami nem hétköznapi, és alkalmas arra, hogy felkavarja érzelmeit.

Ezeket a felkavart érzelmeket az ecset és a festészet szelidítette meg, nála így győzött a jó és a rossz, az angyali és az ördögi ellentéte. De jellemét inkább beteges hiúsága irányította. Csak tökéletes alkotást tudott elképzelni, képeit hosszú hónapokig festette, minden egyes falevelet külön árnyékolt (mert volt rá ideje), jól megtanulta: a tervezés és az apró részletek nagyon fontosak. Képei egyértelműen arról ismerhetők fel, hogy az aláírását is mérnöki pontossággal aláfestette, betűinek nemcsak egyénisége, hanem külön tónusa van. Soha nem adott ki a kezei közül olyan képet, melyet ne ilyen műgonddal írt volna alá. Ez idáig mindössze három ilyen hiteles képről tudunk, melyeket egy katonaládában szabadulása után a nevelőtisztjére hagyott.

1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult és utolsó epizódként betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg Tomor István gyógyszerész kiszolgálta őt, az üzletben beszélgető Péteri József püspökhöz és titkárához odament bemutatkozni ezekkel a szavakkal: "Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém". Ezek után többé nem tért vissza Vácra. Hiába várta vissza az a nevelőtiszt, kire katonaládájában ráhagyta személyes holmijait, azt ígérve neki, visszajön értük, csak előbb Csantavérre megy.

A ládát sokáig némi tisztelet övezte, nem merte senki megközelíteni vagy ne adj isten fölnyitni. Mert ugye sose nem lehet tudni... Végül egy bátor ember mégis lefeszítette a lakatot és óvatosan felemelte a láda tetejét.

Ekkor kerültek elő Matuska újabb bombái, hiszen legszebb képeit itt találták meg, és alkotásai ezáltal is halhatatlanná tették nevét. A kéziratait, úgy látszik, magával vitte, vagy elkallódtak. Sajnos, közel egy évtizedes kutatómunka után sem kerültek elő újabb Matuska-alkotások sem régi fegyőröktől, sem a fegyházból. A História hátsó borítóján most bemutatott képeken még a keret is eredeti, hiszen a váci fegyház asztalosműhelyéből kerültek ki."

A Biatorbágyi Krónikában egy csillaggal jelölt, szerkesztői jegyzettel bővül e cikk:

"*Munkahelyemen, a História tördelőszerkesztőjeként alkalmam volt még a megjelenése előtt találkozni egy szenzációs anyaggal. Az írás(ok) és képek számunkra is érdekesek, ezért a szezőktől megkértem közlésük jogát. Így az országos folyóirattal szinte egy időben jelenhettek meg a fenti írások és a hátlapon elhelyezett képek.

Papp László, a két kép tulajdonosa szól egy harmadik képről is. Ez egy virágcsendélet volt. Sorsáról ő sem tud többet. Egy időben megpróbálta egy kiállításra összegyűjteni Matuska alkotásait, eddig nem túl nagy sikerrel, de nem tett le végleg szándékáról. Ellenben el kívánja adni a tulajdonát képező képeket. Remélem, nem külföldre." Aláírás: (A szerk.)

Ugyanitt olvasható Sáli Erika A merénylő grafikái c. írása (a Históriában ugyanez - keretben - Matuska Szilveszter grafikái címen jelent meg). Idézzük ezt is:

"A bécsi levéltár anyagában kutatva bukkantam rá arra az iratcsomóra, amely Matuska Szilveszterre vonatkozó dokumentumokat tartalmaz.

A nagy merénylő először az ausztriai Anzbach mellett rongálta meg a sínpályát 1930 decemberében, illetve 1931 januárjában, s bár személyi sérülés nem történt, tettéért 6 évi szabadságesztésre ítélték.

Az osztrák, majd a magyar fegyházakban készítette alkotásait, bizarr filmforgatókönyveit - A vöröslobogós templom, A postagalamb, A császár mint paraszt, A rendőr barátsága címmel - és grafikákat. Pálmákat ábrázoló már-már pointilista rajzát hőn szeretett kislányának, Gabriellának szánta Mikulásra.

Művei közül a leghíresebb valószínűleg az az önarcképe lett, amely az Est 1932. június 12-i számában jelent meg és tükörben önmagát nézegető madarat ábrázol. Börtöncellákban vetette papírra további merényleteinek terveit is, precíz és művészien önkifejező rajzok születtek így. Néhány vázlat, tintával vagy grafittal elgondolt skicc szerepel még a Matuska-aktában, különleges találmányainak dokumentumai. Ábrák és vázlatok, valósággal megfestett turbinák, fényszórók, faágyúk, kukoricamorzsolók, egy felfokozott állapotban lévő elme termékei. Munkái mind művészi, mind pszichiátriai szempontból figyelemre méltóak."

Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Vácot, Matuskának valahogyan sikerült meggyőznie nevelőtisztjét, hogy hazamehessen Csantavérre. Több, kevesebb időtt már valószínűleg előtte is töltött a börtönön kívül, ha nem is a fronton, de a front közelében, ahol különféle munkákat végzett. Nincs adat arról, milyen módon sikerült elérnie a nevelőtisztnél a szabadulást. Az utolsó magyarországi dokumentum P. László anekdotája a váci patikából.

Az adatok az eltűnéssel kapcsolatban még kuszábbak. A híres merénylők c könyvben a szerző azt állítja, hogy miután ismeretlen körülmények között kiszabadult a börtönből, hazament Csantavérre, ott fölismerték és agyonverték. Más szóbeszéd szerint, amikor az oroszok bevonultak Csantavérre, valaki följelentette, és azok Szibériába hurcolták (az ötvenes-hatvanas években még szállingóztak hírek, hogy Ázsiában látták, és hol Kínát, hol Koreát emlegették), megint mások azt állítják, hogy a partizánok végezték ki a Csantavér és Nagyfény közötti pusztán, bosszúból az 1941-ben elkövetett újvidéki vérengzésért. Dr. Vékony kutatásai mindkét feltevést igazolni látszanak. Ő több szemtanú egybehangó "vallomása" alapján, azt állítja, hogy Matuskát a Kuszu nevű kocsma elől hurcolták el. Matuska ott szónokolt (hogy milyen rezsim mellett vagy ellen erről nem lehet biztosat tudni), egyszer csak megjelent egy orosz katonai dzsip, a kocsiba tuszkolták, és elszállították Nagyfény irányába. De hallani lehetett azt is, hogy visszament Ausztriába, és ott ismét üzleteléssel foglalkozott. A legmorbidabb hipotézis szerint Németországba szökött, ahol találkozott a lányával és 1967-ben bekövetkezett haláláig együtt élt vele, álnéven. Ebből annyi igaznak tűnik, hogy a lánya (aki Kuti Gabriellára változtatta nevét) valóban Németországba menekült a háború forgatagában, róla nyolcvanas évek közepén az a hír járta Csantavéren, hogy egy Frankfurt környéki szegényház lakója. Matuska Szilveszter neve hivatalosan az 1947-es svédországi vonatrobbantás során merült fel újból, de hitelt érdemlő adat többé nem került elő.

Álommerény XII., avagy az epilógus

Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid ideig látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak. Egy szemvillanásnyi időre még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Fölordítok. És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat.Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtem a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból.Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem, megértem azt is, most már késő minden. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Közben kezébe veszi másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Halkan zihál. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Szemüvegem előtt egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Sáros, koszos zsebkendőmön próbálom megigazítani a kötést. A nyúlós agyagból emeltem ki a ragacsos téglát, amelyet halomba kell hányni, akkor csúszott le. Mindkét kezem ég, csupa seb. Valamiért páni félelem lesz úrrá rajtam, kapkodok, zavarodott vagyok és ügyetlen. Szemüvegem előtt (álmomban pápaszemet hordok, ezen csodálkozom) egyszer csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az enyém, de rongykötés nélkül. Tehetetlenül átengedem kezem az övének. Megpillantom homályos szemüvegemen keresztül a hozzá tartozó arcot is. Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap; ajka furcsán, idegesen mozog. Halkan zihál. Kibogozza egyik kezemen a kötést, érzi, én is érzem, lassan halad, egyre idegesebb, türelme fogytán. Mondani szeretnék neki valamit, hogy felmentsem a kínos segíteni akarás alól, megköszönni szeretném segítőkészségét, vagy ráüvölteni: cibálja már le a kötésemet és dobja el a fenébe, bármit, de egy szó nem jön ki a számon, csak hörgök, mint az elvágott torkú malac. Közben most veszi kezébe másik kezemet, kitartóan keresi a bogot a sáros zsebkendőn. Végül megtalálja, de kioldania nem sikerül. Szájához emeli engedelmeskedő kezem; megpillantom rövidre sikerült fogait, később csak sáros kalapját látom. Aztán a semmibe bámulok, valahova a feje fölé. Sáros szemüvegemtől nem látom a vasúti töltést, pedig tudom, hogy ott kell lennie, másik kezemmel levehetném a szemüvegem, hiszen biztos vagyok benne, hogy semmi szükségem rá, de nem teszem. Hallom a talicskák nyikorgását, és a téglák tekebábokra emlékeztető, tompa pufogását. Szembefordulok a nappal: élénkvörös sziporkázást látok, ide-oda suhanó árnyalakokkal. Egyszer csak olyan benyomásom támad, hogy az addig mozgó árnyak megállnak, és mintha minden elhalkulna. Eszembe villan, lehet, mindez csak érzéki csalódás vagy álom, és el fogok ájulni. A csöppet sem melegítő nap, mintha az agyamba akarna hatolni. Abban a pillanatban, amikor fölfogom, hogy mégsem tévedtem (a talicskák nyikorgása és a téglák pufogása valóban félbeszakadt), megértem azt is, most már késő minden. A felismerés éles fájdalommal párosul, amelyet a fejem búbján érzek. Ájulás környékez, de nem vesztem el az eszméletemet, csak különös, rőt fényben megvillan előttem a látóhatár, a hátulról, gumibottal rám mért ütéstől, míg egyik kezemmel a szemüvegem felé kapok. Görcsösen vonagló testtel, miközben másik kezemet elhárítólag a fejemre tapasztom, térdre rogyok. Hallom, hogy záporoznak az ütések, amelyek közül egyik-másik nem fáj, s ebből megértem, hogy ezek a másikat érik, azt, aki az imént a kötéseimet igazgatta. Hallom a nyögéseit is, amelyek összekeverednek a gumibotos legények ordibálásaival. Ekkor a tarkómat ért újabb ütésől, a vérrel és takonnyal együtt, csodálatos könnyedséggel valami kemény massza repül ki a számból. A fogsorom, nyögök föl, nemrég csináltattam, sokáig könyörögtam a nevelőtisztnek, míg engedélyezte! Újból hallani kezdem, közvetlenül a fejem mellett, a talicskák nyikorgását és a téglák puffanását, úgy tűnik, gyorsabb ütemben, mint az előbb. Hirtelen ráébredek, hogy a kötéseim a helyükön vannak, az arcommal érzem ezt, mely a két tenyeremen nyugszik. Elhatározom, így maradok összekuporodva, úgy sem tudok föltápászkodni; orromban érzem az agyag szagát. A gumibotos legények valami szláv nyelven gúnyolódnak rajtam. Vagy rajtam, vagy a segítőtársamon. Térdre állok, és mászva próbálom kitapogatni a műfogsorom és a szemüvegem. A kötés alól kikandikáló ujjaimmal és átkötött tenyeremmel tapogatom a megkérgesedett sarat. Ujjaim alatt egyszer csak valami bütykös és nyálkás tárgyat érzek, a fogsorom!, ujjongok magamban, a sajgó fogsorom! És eszembe jut a rengeteg kín és fájdalom, amivel megszoktam ezt a számba épített idegen testet. Megkísérlem, meglehetősen ügyetlenül, közelebb húzni, de éles nyilallás hasít a tenyerembe. Fölordítok. Egy szemvillanásnyi ideig még látom a sáros, sötét, nehéz, szöges bakancsot, amint az ujjaimra nehezedik. Érzem, hogy ropogva, recsegve morzsolódik össze minden, mint az üvegpohár, és egy rövid időre látom a fogaimat, ahogy a tenyerembe furódnak.

Álommerény XII.