Nagy Farkas Dudás Erika
A hajnal legelső, világos pillanata nyilvánvalóvá tette, hogy csak az éjszaka drága és jótékony ajándéka volt a felejtés, amikor talán szánalomból az előző napot ideiglenesen törölte, mély kútba engedte, sokkal mélyebbre, mint ameddig az álom merítővödre
leért. A nappalra ébredés azonban kíméletlen emlékezést hozott. Az idő nem vett tudomást a rendről, a most csak annyiban játszott szerepet, amennyiben a fájdalmat tette érezhetővé: de nemcsak az előző napi adagra emlékeztetve, hanem már a jelenben hívta életre, újabb változatában. A tegnap, a reggelt megelőző nyugodt éjszaka kihagyásával, ismét jelenné lett: de nem az ismétlés meglepetést nélkülöző hasznával, hanem a fájdalom, a szégyen, a megsemmisülés újraélésével tört rám.A saját, rommá lett életemmel még lehetetlen volt foglalkoznom, agyonnyomott volna, inkább az övét vettem elő, mint azelőtt is mindig, ha a könnyebb utat kerestem. Ha rávetítettem magamat, az ő sikereinek öröme számomra is teljes örömöt adott, így a munka keservét megúszva részesülhettem a dicsőségből. Saját szemszögemből nézve önként tartoztam hozzá, és szabadságomban állt bármikor elmenni. Szívesen hangoztattam ezt a tükör előtt. Valójában tőle függött minden, ami nekem volt fontos. Eljött a nap, amikor végre kimertem mondani magamnak, amikor elismertem a kínos tényt, hogy az ő élete semmiben nem függött az enyémtől. Nem tett le útközben, mert erős volt, én pihekönnyű, és elbírt engem is. Megtűrt, amíg nem zavartam, de tűnnöm kellett, amikor megelégelte a helyzetet.
Bűne az engedékenységben nyilvánult meg, hogy hagyott ránőni, vele lélegezni, elerőtlenedni az árnyékában. Úgy tett nekem rosszat, hogy látszólag nem tett velem semmit, vagy ha tett, az jónak tűnt.
Sorsomat már az övétől függetlenül kellett látnom, ha változtatni akartam rajta. A rövid távú túlélés miatt a magam számára kedvező színben kellett feltüntetnem a dolgokat. De nem tehetek róla, hogy az addigi közös életünk kényelemre szoktatatott, és még erre is képtelenné tett: pontosabban azt szerettem volna hinni, hogy valóban nem tehetek arról, hogy elgyámoltalanodtam. Csak jelenében voltam képes átfogni őt úgy, hogy magamat is láthattam vele, de ha eltávolodott, akkor már minden rejtéllyé vált, ami múlt volt benne, és minden jövőbeli cselekedete sejtetni sem engedte magát. És hiányoztam a képből.
Ártatlanul állt a pillanatban, sok pillanaton át, miközben arra vártam, hogy történik valami, ami után beláthatok a múltjába is, ahol ellenem a vélt rosszat elkövette, de csak annyi betekintésre nyílt alkalmam, hogy a mentségeit fedeztem fel a magam vétkeinek árnyékában. Nem akartam, hogy legyenek mentségei, ha az ő bűnhődése számomra láthatatlan maradt: a magam pokla már mindennél világosabban vöröslött a jövőben. Még mindig hozzá viszonyítva gondolkodtam. Elküldtem. Hagyta, eljátszotta, hogy én tettem ki őt. A tehetetlenség ölni akart.
Veszítettem, világossá vált számomra, hogy nincs jogom a jelen alapján vádolni, ítélkezni felette. Különösen akkor nincsen, ha a magam számára keresem a megoldást. Kettőnk közül én voltam az, aki vádolható, de egyszerre ennyit már nem tudtam volna elviselni. Azt is, hogy a továbbiakban nélküle kell élnem, és azt is, hogy a hiány következtében fellépő fájdalom, tehetetlenség érzete, üresség, céltalanság kizárólag az én ügyem, ő ennek se nem okozója, se nem kiváltója? Irgalmasságot se remélhettem. Ő csak volt, és én lettem az, aki hozzánövesztettem magamat. Leszakadni is az én ügyem.
A most kiüresedett, színekkel, hangokkal próbáltam körülírni, behatárolni, hogy elfogható legyen, leláncolható, nem akartam, hogy annak a pillanatnak bármi köze legyen a következőkhöz, a folytonosságot szerettem volna megakadályozni a körülhatárolással. Figyelmemet a tárgyakra kényszeríttettem, de mint ahogy a hangok, a színek cserbenhagytak, és kizárólag az elhagyatottságom tényét vetítették vissza rám, a tárgyak formája is az ürességre mutatott, az eldobható kellékké alacsonyított személyemre.
Nélkülözhető vagyok! Úgy sikoltozott a fájdalom, hogy felriadtam végre az önsajnálatból. Nem akadályozhatom meg a már múlttá
váló elköszönés jelenetének újra és újra átélését, tehát az elkopásig, a csömörig, a ronggyá használásig emlékezni akartam. Kétségbeesett dühvel hajtottam újra és újra vissza a filmet: a hideg, távolságtartó tekintetét éreztem magamon, a szavakat hallottam, ahogy belecsapódnak az arcomba, a bőröm felhasadozott tőle, és kifolytam rajta, saját szétfoszlásom újdonságának megfigyelése végre enyhítette a hamis, kifordított életem felismerésének következtében feltámadt kínt.Önmagam elemzőjévé lettem, részletesen feljegyeztem minden múlttá kopó most-nak az érzését, hozadékát, a kínok átváltozását, és végül már a kíváncsiságom lépett elő fő dologgá, amit elemeztem. Észre sem vettem, hogy mikortól tűnt el a hiánya miatti kétségbeesés, és maradt a meztelen valóm fel
etti ámuldozás. Mire képes az ember, mekkora vihart teremt maga körül, miközben birtokolni akar mindenáron, és ha nem sikerül ez a birtoklás, vagy ha sikerül, de csalódik a játékban, kiengedi, vagy pedig kisiklik a keze közül a megfoghatónak vélt megfoghatatlan! És mivé lesz közben, de úgy, hogy észre sem veszi! Mert lassan olyanná vált számomra a személye, hogy létezni sem tudtam nélküle. Azt hittem, hogy nem tudok megmaradni nélküle egyetlen pillanatig sem. Kellett, hogy rágondolásom folyamatos legyen, ez segített át a saját értelmetlenségem tudatán. Amíg vele foglalkoztam, nyugton hagyott a saját céltalan életem. Célommá lett az ő célja. Közben önfeláldozásom, nagylelkűségem tudata néha elhomályosította még őt is, személyem felfénylett, mintha az én hódoló viselkedésem lett volna helyette a fontos.A kijózanodás soha sem könnyű. De hogyan lenni nélküle? Hogyan újraépíteni magamat, már egy másik ember létezését figyelmen kívül hagyva? A halogatott felismerés minden múltbéli szép pillanatot bemocskolt, má
r emlékezni sem volt szabad. Mankó lett volna az emlékezés, és nem segített volna az újjászületésben, hanem a múlt gödrénél toporogásban csak.Egészen messzire kellett visszamenni. Az első öntudatra ébredés idejébe. Amikor saját szabadságom friss, mámoros érzete felismerhető lett a sok kötelék között, a sok, biztonságot és hasznosságot is sugalló kapcsolódások között. Mert valamikor kellett, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor az énem még nélküle, és mások nélkül vett levegőt! Miféle cél fogalmazódott m
eg bennem akkor? Erre kellene emlékezni, és újra elindulni, onnét elindulni, hogy beérjem magamat, meg nem történtté tenni a csatlakozást, az odatapadást a másik életéhez, elfelejteni a másik életében felfedezett célt, az ő célját áthúzni, hogy ne világítsa be az én életemet, a magam életében hamissá válva! Lehet élni nélküle. Mindenki nélkül lehet. De a tartalom a nincs lett, az üres most. A most üres, és ettől az ürességtől végre tisztább képet mutat a jövő.*
Amikor már nélküle is eligazodtam, a létezés kérdésével kezdtem foglalkozni. Az elmúlással szembesültem, a dolgok elmúlásával. Az egyedülléttől való heves félelem mindig megakadályozott ebben, kapaszkodnom kellett valakibe. Felfogtam már, mert a közelemben minden azt bizonyította, hogy nem lesz így minden örökké, hogy a gyerekkornak vége szakad, a felnőtt kornak is, és az öregségnek is. Megértettem, hogy én is meghalok. Vagyis megérteni próbáltam. Ugyanakkor valami folyamatosan azt sikoltozta bennem, hogy de hiszen én örökké voltam, és örökké leszek is! A létezést egy batyunak képzeltem, akkor még mindent elképzelnem kellett, hogy eligazodni legyek képes a fogalmak között. Teljesen egyedül. Különös volt.
*
Milyen az életem, mivé lettem, kérdem, és tanácstalanul állok a hirtelen felbukkanó válasz előtt. Túl gyorsan kaptam meg, így nem volt idő elbújni előle, vagy visszavonni. De néha kérdezni sem kell, szembesít vele valami kéretlenül is. Kínos mosolyra telik, ennyire csak, nem többre. Milyen az életem? Ilyen, és elmosom a választ. A körülményekre fogva
a kudarcokat, mentegetődzöm. Szeretnénk eltávolodni kicsit, mint akinek nincs köze ahhoz, amit a tükörben lát, amit visszhangként újra és újra hall. Mert a rákérdezés tiszta tükröt feltételez. A tiszta lelkiismeret nem menekül el a válaszok elől. Milyen az életem, kérdezem. Csendben, vagy kiáltva, sóhajjal, vagy sikollyal. A kitűzött, már saját cél milyensége régen eldöntött mindent. Mi mindent? A reggel, amivel indul a nap, az este, ami lezárja. Az úton levés érzete, hogy nyugtatóként, tiszta álmot adva igazolja a dolgok helyes mederben folyását; vagy pedig a megfeneklés kínzó, maró, halálszagú bűze bizonyítja a megtévedést. Milyen az életem? A cél, hogy látom-e, elmondja. Ha látom, elérem, minden rendben; ha úgy érzem, körben a semmi, ami egyre szorosabbra vonja fojtó gyűrűjét, elvesztem. Nem élem az életem, csak csikorgok az élet kerekében, a magamét megakasztva.*
Kiépülhet a saját birodalom, új kellékekkel. Például új könyvek a polcon. Felszaporodnak, újabb polcok kerülnek a falhoz, azok is megtelnek hamarosan. Zárt világok, becsukott lehetőségek porosodnak, könnyen elérhető titkok kínálják magukat. Később már terhes lesz a látvány, és lelkifurdalást hizlal. Önzés megtartani őket, hiszen egyetlen majdani kinyitás, esetleg csak egyetlen mondat miatt évtizedekig halódnak körülöttem. Nem szeretem a díszletet, a sok tárgyat. Kellékek, mankók, bizonyítékok valamire, valamire, ami már nem kell.
Megállni magadban, az a valami! Ezt mondta az ember, aki úgy bújt mások szívéhez, hogy csak meleget adott nekik, de soha nem vett el a melegükből magának. Lábadban annyi erő legyen, hogy tovább tudj menni, karodban, hátadban annyi, hogy csomagodat elbírd! Annyi csomagot vigyél, amit elbírsz magaddal! Örökös menekülésre berendezkedve csak így lehet élni. Lefeküdni bárhol, elhagyni bárkit. Elhagyni, de úgy, hogy neki se fájjon. Aki nem sír, nem is ragaszkodott. De miért ragaszkodni? Héja-karommal hátába kapaszkodva a másiknak? A fájdalom is lehet jó, és ha nincs más, legalább fájjon a másik hiánya. Megvereti magát inkább, aki úgy érzi, nem szeretik. Így bizonyítja magának, hogy van, és hogy vele van a másik. Ha így, hát így. Béke ideje jön, a felejtés helyébe.
*
A ködös ablakon túl tompa zajok. Léptek, beszéd hangjai, kukásfedők csattogása. Az ágyból csak a lámpaoszlop teteje látszik, egy varjú ül rajta. Ez is egy elmulasztott fotó lesz, emlékké növi ki magát lassan, erre a reggelre a le nem fényképezett varjú miatt emlékszem majd. Elindulok a varjú után. Életemben először: egyedül.