Fenyvesi Ottó
Dagály előtt
- kivonatok a Tengerből -

Anyámmal soha nem voltam Dubrovnikba, se a tengeren. Egyszer Belgrádba mentünk az unokaöcséimmel, Zolival, Lacival, ott volt még két nagynéném (Kati és Gizus), a Holló-sógor, a Balassa ángyi, meg egy-két néni, a topolyai Tobányból. Hat-hét éves lehettem. Készült is rólunk egy fotó a Kalemegdánon, ahogy mi hárman, rövidnadrágos fiúcskák, guggolunk az asszonyok előtt. A Holló sógor készítette a felvételt, azért nincs rajta. Anyám is lemaradt. Valami betegség miatt két napig a belgrádi vasútállomás környékén dekkolt. Várt bennünket. Nem sokat látott a városból. Arra emlékszem, hogy az állomás várójában aludtunk. Ülve, lökdösődve. Természetesen bepisáltam, menetrendszerűen, mint tizenkét éves koromig majdnem minden este. Sok bosszúságot okoztam szegény jó anyámnak. Hogy a két napos kirándulás elérte-e a kitűzött célokat, nem tudom. Merem remélni, hogy igen.

Legközelebb Magyarországra utaztunk anyuval és apuval, meg egy kicsi Fityóval (Zastava - Fiat Picolino). Talán nyolc-kilenc lehettem. Én csak az éjszakákra emlékszem, talán a pisi miatt. Az első éjjelt Szegeden töltöttük, anyuval az autóban kuporogtunk, apu egy közeli kocsmában sörözött vagy pálinkázott. Másnap Kecskeméten az Aranyhomokban szálltunk meg, a harmadik vagy a negyedik emeleten kaptunk szobát, akkor voltam először liftben. A harmadik éjszakát már Budapesten, a Hősök tere mögött, a Városligetben töltöttük, az autóban. Másnap Kispestre mentünk, mert apám megismerkedett a közelben közlekedő villamos sofőrjével, aki meghívott bennünket magához. Azt tudom, hogy alig fértünk be a szobába. Vajon hogyan, merre, mikor jutottunk haza Bácstopolyára, nem tudom. A pisire sem emlékszem. A villamos sofőrjétől, amikor eljött hozzánk egyszer látogatóba, kaptam egy könyvet, Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon.

Ismétlem: Anyám soha nem járt a tengeren. Se velem, se nélkülem. A rokonok közül is csak az Imre sógor, a gunarasi állatorvos. Van róla egy képem, az abbáziai pálmafák alatt készült. Karonfogva pózol a nejével.

A tengerre először a negyedik általános elvégzése után, ezerkilencszázhatvanötben jutottam el. Két hetes nyári vakáció az Adria egyik legcsodálatosabb szigetén, Losinyon. Menni kellett, azt mondta az orvos, mert vékonydongájú, nyiszlett, beteges gyerek voltam, folyton torok- vagy mandulagyulladás. Nem akartam menni, sírtam, toporzékoltam. Engem akkor különösebben semmi nem érdekelt, pláne nem a tenger, csak a foci. A legjobb barátom Kovács Nandi és Bakurek Misike volt. Topolyáról indultunk vonattal, Szabadkán átszálltunk a Zágráb-Rijeka felé tartó szerelvényre. Arra emlékszem, hogy rossz fülkébe kerültem, csupa nagyobb, idősebb gyerek közé, elszakadtam a barátoktól. Egy nagy ósdi kőházba volt a szállásunk. Húsz-harminc fiú egy szobában. Katonás fegyelem, sorakozó, napi parancs, napközben strandolás, uzsonnaosztás, este vacsora, tábortűz, ügyeletes őrség, séta a kikötőben. A szomszéd fiút, a Nebojsza Pistát, aki mindig csúfolódott, velem és másokkal is, egy helybeli fiúcska belökte a háromméteresbe. Majdnem belefulladt, nagy nehezen kihúztuk. Utána egy kicsit lehiggadt, nem csúfolódott annyit.

Sokáig nem tudtam úszni, csak később tanultam meg, a következő nyári kiránduláson, a Szplit melletti Kastel Luksityban. Ott már nagyobbacskák voltunk. Abban az időben Benda Zoli volt a barátom, vele jártunk Bácstopolyán minden vasárnap templomba. Ő sem tudott úszni, de akkor ott teljesítettük a kijelölt távot az egyik mólótól a másikig. Zoli már akkor is nagyobb növésű volt, később nem véletlenül lett a topolyai kosárlabdacsapat centere, nekem csak évek múltán, az egyetemen és főként a helybeli női kosárlabdacsapat tagjai miatt, nőtt meg a vonzalmam a játék iránt.

Úgy hatodikosok lehettünk, amikor az egyik iskolai bulin igazi zenekar játszott, ott hallottam először a Get No-t (a Rolling Stones Satisfaction-jét), meg a House Of The Rising Sun-t. Attól fogva minden megváltozott. Egyfolytában szerelmes voltam, meg zenekart akartam alapítani, meg rúgtam a gólokat. Hetedikben minden fiú szerelmes volt, az osztálytársunkba, Buda Babiba. Szép volt, mint Brigitte Bardot. Én még a háztartástan tanárnőbe is szerelmes lettem. Az egyik óráján véletlen leejtettem a radírom, a pad alatt volt mit látnom. A tanárnő csupasz lábát, bivalyerős combjait. Túl rövid volt a szoknyája, ne feledjük, hatvannyolc környéke lehetett, abszolút miniszoknya, rock and roll, és tetőfokra hágott a szexuális forradalom. Szóval teljesen felcsúszott neki, amikor leült és keresztbe tette lábait. Később aztán a fél osztály a pad alá dobálta a radírját vagy a ceruzáját. Néztük azokat a gyönyörű, isteni combokat. Mintha Fellini Amarcord c. filmjét látnám, ugyebár, ott is megvesznek a kamaszok a falu legszebb nőjének látványától. Régóta vadászom a filmre, de sehol sem lehet megkapni videokazettán. Év vége előtt, búcsúzásul a tanárnő még megajándékozott bennünket egy csodával. Bugyi nélkül jött órára, csak egy kurta kis szoknyába. Az volt számunkra a csúcs, a mennyország. Amikor a plébános úrnak meggyóntam, öt Miatyánkot és három Hiszekegyet szabott ki vezeklésül a kis oltár előtt, térdepelve. Nyolcadikban már nem volt háztartástan tantárgyunk, és a tanárárnő is elment, orvos férjével az NSZK-ba. Ahol apám is lehúzott vagy tíz évet, azt mondta, ő tovább nem hajlandó dolgozni a kommunistáknak, akik mindig csak az irodában ülnek és dirigálnak. Frankfurt am Main, gastarbeiter. Évente kétszer-háromszor hazajött, húsvétkor, karácsonykor és nyáron, ilyenkor mindig meg kellett nyiratkoznom. Semmivel nem törődött különösebben, csak a hajam hosszával.

A hajam hosszától függetlenül tartalmas időszak következett. Hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhárom és így tovább. Sok-sok sötét éjszaka. Először is a Világ Ifjúsága című budapesti lap levelezési rovatában megjelent a címem. Több száz levél. Várt rám a szenvedély, a tenger, a Tisza holtága Mártélynál, a Balaton. Az első igazi csók, a holtág partján. Majdnem széttéptük egymást, Zsolt Gabriellával. Ami maradt belőle: Budapest, Baross utca. A házszám lemaradt. Nem láttam többé soha.

Mártély utánl irány Balaton. Vártak a fények, a Badacsony. Vártak a rímek, lépdeltem talpfáról talpfára.

Sötét volt az éjszaka. Sötét volt Aliga és Balatonvilágos. Épphogy megjöttek a hetvenes évek, túl voltunk a Beatles-eken, dúlt a konszolidáció, Jugoszláviából senki sem akart az NDK-ba szökni, ereinkben már a Pink Floyd csörgedezett, lágy pszichodélia, és a kökemény Zeppelin. Meg kellett szokni, hogy büdös a zokni és mindenki konceptualista művész akart lenni.

Tehát sötét volt, sötét az éjszaka, sötét a vonat, meg minden. Sötét volt Világos. Sötét a Balaton. Elment a személyvonat, és én nekivágtam a sötétnek, az éjszakának. Tévedésből Aligán szálltam le. Talpfáról talpfára lépdeltem. Talpfáról talfára - ez lett később egyik versem központi motívuma. A szabadkai Üzenet c. folyóirat 1974. májusi számában jelent meg. A címe: Atomszívű asszony valahol az óceán vonulatában. Ma már csak ezt a "talpfáról talfára" című motívumot érzem belőle relevánsnak. Bácstopolya leglelkesebb kultúrmenedzsere, Sinkovics Antal, aki később Antóniuszra keresztelte át magát, évekig ismételgette nekem ezeket a sorokat, mint igazi költői gyöngyszemet. "Talpfáról talpfára". Igen, harminc év távlatából, úgy látom, igaza volt, valóban ez volt a vers legjobb sora. Igaza volt Antóniusznak, aki a bácstopolyai irodalmi-és kultúrélet egyik legfurcsább alakja volt a hetvenes években és később is, bár sokan csúfolták és kinevették. Azt mondják, Sinkovics Antóniusz, mint sokan mások, a kilencvenes évek elején eltűnt, valahol Magyarországon élhet. Utolsó alkalommal egy "tartalékos hétvégén" láttam délceg alakját a nyolcvanas évek közepén. Együtt hadgyakorlatoztunk valahol a Kishegyes felé vezető út mellett földbe vájt bunkerokban. Feladatunk a helybeli helyőrségének parancsnokainak a védelme volt. Azt mondták, testőrök vagyunk, nekünk kell akár életünk árán is, megvédeni a helybeli kaszárnya tisztjeit. De aztán viszonylag gyorsan elvesztettem a katonai hatóságok bizalmát, nem kellett megvédenem senkit sem, főleg nem a lokális parancsnokságot. Tehát gyorsan kikoptam abból az elit alakulatból. És Antóniusz is eltűnt a látókörömből, hébe-hóba megjelent néhány írása az újvidéki Magyar Szóban, lassacskán az ország is szétrohadt, Tito elvtárs birodalma megszűnt, Milosevics a hágai nemzetközi bíróság börtönének vendégszeretét élvezi. A NATO szétbombázta a "összes szerb mennyei országát". Nem maradt közös eszménk, amit megvédhetnénk.

Itt üldögélek veszprémi bunkeromban és próbálom visszapörgetni az időt, az emlékezetet, első találkozásomat a Balatonnal. Úgy is vehetjük, hogy minden ott a talpfákon kezdődött: a költészet, az irodalom, a szerelem. Mindenesetre egy dolog biztos, nagyon sötét éjszaka volt. Elvétettem az állomást. Balatonvilágos helyett Aligán szálltam le, így hát gyalogolni kellett. Olyan sötét volt, hogy a síneken száguldó vonatot alig vettem észre. A mártélyi nemzetközi ifjúsági képzőművészeti táborból érkeztem, Sziveri Jancsi Pesten maradt, én meg felültem a Déliben egy vonatra és irány a sötét éjszaka. Irány a Balaton, az ismeretlen. Még nem voltam tizennyolc. Ezerkiláncszázhetvenkettő, augusztus nagyon eleje.

Éjszakai menetelés nyugatra. Talpfáról talpfára. Mártély után Balaton. Meggyulladt bennem a szerelem. Egy csodaszép lány várt rám. Kónya Judit, Balatonvilágos, Vörösmarty utca 2 (és ahol sohasem jártam: Budapest, Kun utca 12). Alig tudtam róla valamit, nem zavarta. Nyakába gyűrtem a pólóját. Szívtam a nyakát, markoltam a melleit. Fogtam a lába közét. Eine kleine Nachtmusik.

Sötét és forró volt az a nyári éjszaka. Azon az éjjelen többször szerelmet vallottunk egymásnak. A nagymamája nevelte, aki elküldött, azt mondta, távozzak, és felejtsem el a lányt. Írtam neki, de nem válaszolt. A nagymama keze biztos benne volt. Olyan szerelmes voltam, hogy majdnem meghaltam, de nem volt idő, mert hamarosan megkezdődött az iskola, s Judit meg a Balaton távoli ködökbe veszett.

Szóval lehet, hogy 1973. június 19-én, kedden harangoztak, amikor a Kiskaresz elment tőlem. Meghívott a születésnapjára. Már akkor azon törtem a fejem, hogy Erikával kellene beszélni, de sehol sem láttam már pár napja, jobban mondva mióta elkezdődött a gimiben a nyári szünet. És különben is E-vel eddig még sohasem beszéltem, hogy nézne ki a dolog. Egyszerűen szólítsam le? Úgysem jönne el velem bulira a Kiskareszhoz. Habár sohasem lehet tudni. E-t nem akartam eltékozolni, hisz már több hónapja próbáltam megfőzni és nagyon lassan ment az ügy. Nem tudom, miért nem akar észrevenni. Vagy mégis észrevett? És ő sem közömbös... (Igazából akkor odaállhattam volna E. elé, ha lett volna bátorságom, de nagyon is tetszett nekem az a szelíd, ismeretlen, bizsergő és néma vonzalom, ami E-hez fűzött.) Úgyhogy Johannával mentem a bulira, s amilyen peches voltam a központban éppen E-vel és néhány osztálytársnőjével találkoztunk. Nem is kell mondanom, hogy a Kiskaresz buliján, evett a frász. Lackó meg is kérdezett, hogy mi a bajom, de mikor elmondtam neki az esetet, csak hahotázott és nem tudtam befejezni a mondókámat. Láttam, hogy sóvárogva nézte a Kiskaresz húgát. Aztán mondtam neki, hogy hagyja a fenébe a Kiskaresz húgát, mert az nem neki való lány, erre ő azzal válaszolt, hogy hagyjam békén, mert unalmas vagyok ezekkel a plátói dolgokkal, és azt is mondta, hogy törődjek Johannával, mert egy giliszta nagyon legyeskedik körülötte, meg hogy jobb csaj, mint E. Ezután még durvaságokat is váltottunk Lackóval - természetesen tréfából -, mert együtt nőttünk fel, jó haverok voltunk, meg unokatestvérek. Éjfél után szokás szerint, a pijálás és a totyogó vasalások után, párosával szétszéledt a társaság a lakásban. Johannával a teraszon ültünk és beszélgettünk. Szerettem vele nagyon beszélgetni, tűrhetően jártas volt mindenben és nagyon klassz, finom csaj volt, igaz, hűséges barát. Negyedikes gimista koromban nagyon oda voltam E-ért. Minden este lent lődörögtem a központban és vártam, hogy E-ék kijöjjenek a suliból. Ilyenkor mindig igyekeztem elkapni a tekintetét, majd a legrövidebb úton elé vágtam, hogy még egyszer szembetalálkozhassunk a kisutcákon... Hát ilyen romantikus lélek voltam én akkor, mindig szerelmes. Habár mindig azt a látszatot tudtam kelteni, hogy az én határozottságomat, szilárdságomat ilyen kamaszösztönök nemigen befolyásolhatják. A gimiben nagyon jó véleménnyel voltak rólam a tanárok, a szerbhorvát nyelv tanárnőjén kívül, sőt még a számtantanárnő is addig, míg az egyik óráján el nem kobozott tőlem egy levelet, amit ügyetlenül, véletlenül leejtettem átvevéskor a padlóra. A levélkét Inci írta, nem tudom, hogy mi volt benne. De a számtantanárnő, rendes volt, nem olvasta el a levélkét, hanem a tűzbe dobta (akkor még kályha pöfékelt a tanterem sarkában) és valami olyasfélét mondott, hogy "Fenyvesi fiam, maga komolyabb fiatalembernek tűnt nekem..." és hogy csalódott bennem, hogy az ő óráján levelezgetek. Egy kicsit nehezteltem az Incire, mert számtanból ezután néha problémáim voltak. Inci esete reménytelennek tűnt, borzasztóan hisztérikus teremtés volt, képtelenség volt vele járni. Én ezt láttam mindjárt, és nem is méltattam különösebb figyelemre. Tény, hogy az Inci az egyik legjobb csaj volt akkor az osztályunkban, neki voltak a legszebb mellei, de néha úgy bedilizett, hogy nem szólt napokig senkihez, nem jött suliba, elszökött otthonról, stb. Hogy miért volt Inci ilyen nyavalyáskodó? "Azért, mert hajlamos a dilire" - állapította meg lakonikus bölcsességgel Johanna. Ismerte ő is az önképzőköri gyűlésekről. Az Inci hamar lekerült a napirendről, csak az érettségi bankettünkön volt vele egy rövid kis közjáték.

De akkor én már reménytelenül szerelmes voltam E-be.

E-nek (73) augusztus 3-án pénteken délután köszöntem életemben először, ő pedig visszaköszönt. Mondhatom, hogy nagyon boldog voltam és tudtam, hogy E-nél nyert ügyem van. De csak augusztus 25-én találkoztam vele újra, ekkor beszélgettünk egy kicsit. A néhány hónapos szelíd vonzalmunk ekkor ért be. Tudtam én, hogy úgyis bedől E. Minden nagyon szépen át volt gondolva, és szép türelmesen kivártam a dolgok fejleményét. Aznap este már haza is kísértem E-t, és nagyon elégedett voltam magammal, új fejezet kezdődött életemben. Habár nem ez volt igazság, de legyen fennköltebb a mondókám. Az egyszerűség kedvéért az történt, hogy E-vel megbeszéltük, hogy majd másnap találkozunk.

Felmentem még akkor este a táncra is. Lackó és a kompánia üdvrivalgással fogadott. Mondtam nekik, hogy ne óbégassanak, de tovább kínlódtak. Bukfenc, Deszka, Lackó, meg a tejfelesszájú Tarjas is ugrattak. A tejfelesszájú Tarjas pedig még soha életében nem járt csajjal. Lackó sok ostobaságot makogott, ingerült volt, mert a Kiskaresz húgát kifogta egy giliszta. Johannát pedig nem akartam zavarni, mert fiúval volt. Aztán ott volt Julika, a tehetséges színész kislány és Herta, akik akkor is elvárták volna tőlem, hogy csapjam nekik a szelet. Persze, szóba se jöhetett senki, semmi. Nem akartam magam kompromittálni, nehogy E.-nek elmondja valaki. Szép nyugodtan végigültem a táncot a tejfelesszájú Tarjassal és közben söröztünk. Tánc után Lackóval és Tarjassal a bárba mentünk. Később megjött Bukfenc, miután hazakísérte a szerelmét. Deszkát mintha a föld nyelte volna el, nem akart előkerülni. Lehet, hogy jobban is tette, hogy nem jött vissza, mert ittunk rendületlenül záróráig. Másnap, vasárnap szörnyen fájt a fejem.

Ebéd után átmentem Figaróhoz, aki festőművész volt, és majdnem szomszédunk. Figaró már akkor fantasztikusan jó festő volt, csak amolyan provinciába szorult művészember. Nagyon tudott festeni, értett a színekhez, a formákhoz. Néha kiöntötte a lelkét, ilyenkor elpanaszolta, hogy az egész képzőművészeti életünk olyan amilyen, mert csak cserekiállítások folynak, fondorlatos felvásárlások, meg hogy a kiállítás-rendezők seggét kell nyalni, hogy vegyenek tőled valamit, hogy vannak, akik kilószámra összefestenek minden lószart. Figarónál ilyen dolgokat hallottam aznap délután. Figaró ezeket mesélte, tőle szokatlan indulatossággal Gubenának, aki akkor még villanyszerelő volt, majd néhány év múlva beiratkozott Zágrábba a szobrászatra. Aztán eljöttem Figaróéktól, elkértem tőle néhány könyvet, amikből a nyár folyamán felvételi vizsgára készültem és hazamentem.

Este E-vel találkoztam. Két barátnőjével jött, majd négyesben cukrászdába ültünk, fagylaltoztunk. E-vel később leléptünk, sétáltunk egyet. A házuknál sokáig csókolóztunk. Nagyon sok jót és szépet gondoltam én hirtelenében E-ről azokban a napokban. Végtelenül boldog voltam. Szeptember elsején E. harmadikos gimista lett és elmentek osztály-kirándulásra a tengerpartra, ahonnan minden nap írt egy képeslapot. Hogy meddig tartott az új fejezet? Sajnos nem sokáig. Hogy szerelmes voltam? Biztos. De csak annyira, hogy most is remeg a kezem, amikor ezeket a sorokat írom. E-vel a későbbi években néhányszor még keresztbe tettünk egymásnak.

Ugorjunk az időben, mert a terjedelem. Hagyjuk egyelőre a tengert és lányokat. Van egy régi versem, az Ezüstpatkányokban, amelyik úgy kezdődik: "Nyaranta a tengernek mentünk / kemény- és laposmellű lányokkal / nagy ábrándjainkkal és a tengerrel / való találkozás titkos örömével". A napokban éppen Radics Viktória említette, hogy 2003 nyarának valamelyik forró éjszakáján egy éjszakai rádiós műsorban szóba hozta ezt a régi költeményt. Igen, a hetvenes évek folytatása még sűrűbbre sikeredett.

Már hideg a rúzs az ajkamon. Tovatűnt a sok szenvedély. Most a Jesus and Mary Chain szól, a Darklandról a Nine Million Rainy Days, vagy éppen a Simple Minds üvölti, hogy Don't You Forget About Me. Igen, nem feledhetjük a csókjainkat, a tengert, a nyarakat. Mindenképp tovább kell adni belőle valamit. De itt van Bryan Ferry is, a Roxyból, rendületlenül énekel: Boys and Girls. Itt jegyzem meg, ideje volna átmenteni CD-re ezeket a sercegő bakelitokat.

Új korszak, új évezred. Körülvesznek csupa különös, semmire jó dolgok. Atomtól kisebb részecskék, allergiák, mobil zongorák, digitális jövő, habzsi-dőzsi, technobudi, mákos pacal, immunhiány, huzat, négyütemű múzsa, processzormag, tuningolt talicska, kitömött vadkacsák, sajtótehenek, újjáélesztés, szellemi szőnyegbombázás, virusirtás, biokommandó, mindenféle szilikonok meg izék. Zűrzavar sok tojással, szombat este fél áron adják a pornót. Más csatornák, más hullámhosszok. Elnézést, nekem, muszáj volt kiszeretnem belőlük.

Ha tudod tartani a tempót, még napnyugta előtt leérhetsz a tengerhez, fiacskám. Ahol majd Szinbád hajóján repülhetsz tova, a láthatatlan ácsolatún, a nyír-fátyoloson, a nyár-levelesen egy ismeretlen sziget felé, ahol gyógyító aranyhomok és mézbőrű lányok várnak rád. Lobogók, varázsszeműek. És Hamlet gyötrődő szavait, Oidipusz király zokogását kívánod kihallani a sziklákhoz csapódó hullámokból. Majd az erődök lépcsőit rohamozhatod fáradhatatlanul.

Egykoron görög és római hajósok nézték sóvárogva errefelé a naplementét. Elbűvölten, ha tele volt zsákmánnyal a bárka, máskülönben reménytelen egykedvűséggel. 800 körül Szent Eufémia szarkofágját vetették partra a hullámok az isztriai félszigeten. Szent Eufémiáét, a mártírét, akit Diokléciánus császár Rómában az oroszlánok elé vetett, de azok nem tépték szét. Egyéb csodákat is művelt, de aztán egyszer csak mégis meghalt, és el kellett volna temetni. Azonban a keresztények elleni akciók és üldözések miatt koporsóját elvitték Bizáncba, de amikor a Konstantinnápoly alá értek a török hordák, a menekülő keresztények szerették volna visszahozni Velencébe. A tengeren aztán kitört a vihar. A hajó eltűnt, a szarkofág meg partot ért Rovinjban. Meg lehet simogatni. Géczi Jancsi Rovinj-könyvében csak halvány utalást találok a legendára. Szóval ilyen és hasonló dolgok történtek errefelé. 1192-ben Dubrovnikban vetődött partraoroszlánszívű Richard is. Vesztett vagy nyert csata után? Ki tudná megmondani. Annyi bizonyos, hogy Zsigmond magyar király vesztett csata után szállt partra Raguzában.

A tenger majd megnyugszik, a mimózák meg elhervadnak.

Szégyen gyalázat, de én még soha nem jártam Dubrovnikban. Pedig hogy száguldott hajónk neki a nyárnak. És csak énekeltünk. Mintha már nem bíznánk oly acélosan benne, hogy meglesz az aranyhomokú sziget, ahova láthatatlan ácsolatú hajónkon megérkezünk és várnak bennünket a napsugár-mosolyú lányok és a gyógyító aranyhomok. A mimózák már régen elhervadtak, de a sziget talán még megvan valahol.

Dalmácia, Korcsula. Egy napsütéses szabad térre nyíló ablak után kutattunk, ahol egykoron Marco Polo is kinézhetett. Hosszan és kitartóan szemlélte a tengert. A tajtékosan háborgót, a szelíden megnyugvót. Az erőd csúcsán lobogó zászlót, a karcsú tornyokat, a könnyed loggiákat, a mediterrán bájt. Nincs csodálatosabb, mint amikor a háttérben látszik a tenger. Rajta vitorla és egy lakatlan sziget. Oh, yes!

Paul Gauguin után Marlon Brando is Polinéziát választotta. Gauguin mondta ki elsőként: "A művész deformálhat, ha deformációja kifejező és szép". Brando úgy néz ki, mint egy sumo-birkozó, óriási pocakot növesztett, van vagy százötven. Köszöni, jól van, egy kicsit deformálódott, de az utolsó tangót lenyomta. "A férfi hirtelen megragadja hátulról. Ledőlnek a padlóra, összekapaszkodva ide-oda gurulnak, a két test minden porcikája keresi egymást, már szinte nem látni, melyik testrész kié. A ajkak vonala hol megfeszül, hol meglágyul, a fogak harapni akarnak. Vad szeretkezés. Közben végig kapkodó mozdulatokkal nem létező járatokat keresnek a ruhájukon: a másik ember testéhez. Aztán néhány pillanatig kimerülten, lehunyt szemmel fekszenek, összeölelkezve.

Vége. A lány odább gurul, föláll, s a férfi látja, amint ziláltan, kócosan eltűnik a fürdőszobában."

Volna még egy-két kitérő (ahogy Kölnnél a rádióban felcsendült a Let's Dance a Ramones előadásában vagy Amerika, ahol mindig nyomulni kell), volna egy-két kanyar, de hagylak elvérezni. NEM KELL MINDIG MINDENT MEGÉRTENI!

Vass Tibi (Miskolc) arra kér, írjak valamit fiammal közösen.

Tolnai is telefonált: okvetlenül adjak neki az új ciklusból. Számot szerkeszt a Goli otokról, a büntetőszigetről, ahova a politikai rabokat, a sztálinistákat vitték. Épp akkor tettem pontot a Kek Zsigmondról¹¹ (Halott vajdasági) szóló fejezet végére. A Goli otok egy kopár, meztelen sziget az Adrián, a Velebit hegység zordon ormaival átellenben. Az Adriának ez a szakasza nem egy turistaparadicsom. Legutóbb mikor arra jártam egy megfeneklett hajó roncsát láttam a part közelében. Íme a Kek Zsigáról írt utolsó passzus:

"Nyolc éve vagy több. A hegyek között fiadat kerestem. Tapolca mellett, Nemesgulácson. Egy újabb főszerkesztés reménye, új napilap indítása, egy újabb kudarc bekódolva. Hátha sikerül megkapaszkodnunk Pannóniában, gyökeret eresztenünk. Körülöttem a néma tanúhegyek: a Badacsony, a Csobánc, a Gulács és a Szent György-hegy, amit az itteniek koporsó-hegynek is neveznek. A magyar szellemi élet java a környéken lakik és "kétlakiskodik": többek között Konrád, Jancsó, Csurka, Sára Sándor, Udvardi Erzsébet, Jovánovics György, Somogyi Győző, az Árkánumos András Sándor, aki Washingtonból tette át székhelyét. Itt húzta meg magát - anno - Hamvas Béla. Itt álltak meg és telepedtek le a honfoglaló magyarok is. Veszprém és Tapolca között. Itt vívta sorsdöntő csatáit Koppány. A Balaton partján és a Bakony lankáin. Itt vonultak a római légiók és kerestek nyugalmat a légió hadvezérei: Baláca.

Egyszóval, amikor kilencvenegy nyarán először jártunk erre Gabival és a gyerekekkel - útban Szigligetre, ahol Zalán, Jankovics, Esterházy, Nagygazsi, Szkárosi, Csordásgabi, Géczi, Dés Laci stb. - fogant meg bennünk, hogy itt esetleg élni lehetne, ha egyszer el kellene hagyni Újvidéket. Akkor már lezajlott a joghurt forradalom, túl voltunk Milosevics rigómezei mítingjén. Fiad nem találtam. Sokáig vártam. Mint később megtudtam, Erdélyben járt éppen. A helyi plébánia egyik szárnyában találtak menedékre. Menyed a gulácsi egyházi iskolában tanított, Látásból ismertem, Újvidékről, a Petőfi Sándor általánosból, ahol, Áron második osztályos fiamat az egyik szünetben a többségiek etnikai alapon megrugdosták. Ide jutottunk. Azonosítatlan virtuális fájlok a Gulács alatt. A végtelen éjszakába mentett nehéz, de örök szerelmek. Az aszfalton táncoló zápor, a középen megrepedt tükör, a sótartó, a nagypapa fekete kalapja. Erre nem jár hajó és gyorsvonat. Nem látszik a tenger. Az ember még ezt-azt gondol, aztán valami felröppen hegyről. A temetőben, a sírok között egy kőfaragó útba igazít. Áldás, békesség."

Fejem felett elröppen első versem maradéka: talpfáról talpfára. Itt röpköd Gauguin, Cendrars, Sinkovics Antóniusz, Verancsics Fausztus valamint az Adria összes apálya és dagálya. Egyensúlyát keresi bennem a tenger, a Balaton. A hetvenes évek először, másodszor és még sokszor. A költők és a barbárok hazájában egy utolsó kis lökés a szívnek. Tankold csak, fiam, boldog, bátor, szerelmes éveid, valahol majd kegyelmet kérünk. Talán meg is kapjuk, a mellékoltár előtt. Térdepelve.

Ne feledd, gyermekem, a legfontosabbak: a felhők, fák, vizek és a föld. Valamint a terem mélyén egy téli tájkép fekete disznókkal2 ². Igen, egyszer majd benned is életre kelnek a boldog, bátor, szerelmes éveid, a hajdani szeretők. Igen, lesz majd sírás-rívás, szaladgálás. És legvégül lesz, aki majd mindent megkap, s lesznek, akik csak egy kurvát vihetnek Arizonába.

Csókol apád. Ezerkilenszáz, ibolyán túl az évezred.