Akkor ez bevált, mondta P. büszkén, és rágyújtott élete első cigarettájára. Igen, mondtam én is, minket nem lehet elkapni. Nem ám. Akkor folytatjuk, mondta P., és egész életünkben nem fogunk sírni. Helyes? És így eldöntöttük a dohos pincelejáróban, hogy nem sírunk mostantól soha, valamint aki mégis elsírná magát, szól a másiknak, mert akkor elvesztette a csatát. És legyen a lelke a másiké, mondtam komolyan, mert ezt láttam éjjel a horrorvideókban, mielőtt felzúgott volna a kopasz gyilkos körfűrésze.
És sikerült.
Felnőttünk. Ki erre, ki arra került, lett állás, főnők, feleség, jött a válás, a betegség, volt éjjel tévé előtt magányos részegség, lett összetört tévé, álltunk tornyok tetején, a tengerparton, rájöttünk, hogy a nőkkel szépen kell beszélni, és akkor ők is kedvesek, rájöttünk, hogy a bútorokat le kell takarni, ha elutazunk, pontosan úgy, ahogyan nagyszüleink, szüleink tették. Megloptak, csaltunk, loptunk, hazudtunk mi is, a szüleink megöregedtek, rájöttünk sok mindenre és ekkor történt. Mert addig tényleg, nem sírtam. Tudom, P. sem. Mert szólt volna. Bár néha közel álltam hozzá, de nem; voltak pillanatok, amikor majdnem megtörtént, de nem. Nem és nem. Szóval teltek az évek, rohantak, mit tudom én, hogyan kell ezt szebben, okosabban mondani, szóval öregebb lettem, nyavalygós, a hajam ritkásabb, történt ez az, de sírni- Nem.
Tehát: nem sírtunk.
És ugyanazon a napon sírtunk mégis. Nincsenek véletlenek? Ebben nem hiszek, szerintem vannak. A sors maga véletlen, a sors irányíthatatlan legvégül, hamu és szél egyben, káosz, mert ha belegondolok, mindig csak a csapásokat nevezzük sorsnak. Szóval ugyanazon napon sírtunk P.-vel. Azon a napon, éppen feleannyi idős lettem, mint amennyi ideig élni szerettem volna, már csak az anyám élt, nyár volt, forróság, a város szinte megolvadt, az utca bűzlött, igen, azon a napon az autóban ültem, a pénz után mentem ki a külvárosba, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Anyám szomszédja hívott, az undok vénasszony, menjek az anyámhoz, baj van.
Az idő olyan, mint a gyerek, mindig elfut, mondta az anyám, ha megint nem jöttem, ha megint csak telefonáltam, kimentettem magam, bizony, az idő az erkölcs gyereke, mondtam erre mindig. És nevettünk. Nagy baj van, mondta a szomszédasszony a telefonba, jönnie kell. Most. És kanyarodtam, dudáltam, átvágtam a záróvonalon, áthajtottam a piros lámpán, átszáguldattam a folyó felett, és eszembe jutott, hogy randevúkra mennyit rohantam, az anyámhoz meg így soha. Az anyámhoz, aki feledékeny, nem zárja be a lakásajtót, a vízcsap folyik, a fali órában régen kimerült az elem, a lámpák éjjel-nappal égnek a lakásában, a rádió hónapok óta zümmög a hálószobában, igen, ez az Anyám. Végre megérkeztem, felrohantam a lépcsőn, benyitottam a fülledt lakásba, a homályos szobában ott ült az anyám.
És rögtön láttam-tudtam, megbolondult. Miért? Honnan vettem? Nem tudom, de megéreztem. Az anyám ült az asztalnál, csak nézett rám, és az apám nevén szólított.
- Tudom, Péter, tudom, nem szereted a gyerekeket. Nem tudsz bánni a gyerekekkel. Tudom.
- Péter, beszélnünk kell.
- Ez így azért nem mehet tovább.
Persze, hogy letérdeltem anyám elé, és mondtam, én vagyok itt, a fia. Akit régen látott már, és hát ezért bocsánatot kér. Sőt, a fia hoz neki süteményt is, áfonyás táskát.
- Emlékszel, anyám? Szereted az áfonyás süteményt, igaz? - Ő mosolyogott, a gesztenyéset szeretem jobban, mondta halkan.
- Péter, beszélnünk kell, folytatta.
- Törődnék veled, nem lenne semmire gondod, kedvesem. De van itt valami, Péter -
Így folytatta anyám, én pedig megértettem, elmerült a múltban. Végleg.
- Örülök, hogy megértetted, nem tudok bánni a gyerekkel, hogy idegesítenek, mondtam végül, és meg kell mondanom, ezen a Földön nem tud senki olyan jó húslevest főzni, mint Te. Anyám mosolyogott, nevetett, megsimította az arcomat. Megint mosolygott.
- Igen, de most beszélnem kell veled, Péter, fontos dologról. Szeretném tudni, elveszel-e feleségül? Mert szeretném tudni, mire számíthatok. Ezt magad mondtad múltkor, kedvesem, hogy a nők ilyenek, nem tudnak várni. Szeretlek.
Ekkor megcsókoltam a hideg homlokát, bementem a hálószobába, üldögéltem szüleim ágyán, néztem a falat, a megsárgult tapétát, és közben anyám beszélt, motyogott a szobában.
- Péter? Itt vagy? Nem házasodunk össze?
- Nem akarok sírni előtted, Péter.
Van egy cipős doboz a szekrényben, apám régi öltönyei között. Fényképekkel, videokazettával az esküvőről. Ahogyan állnak a salétromos fal előtt. Aztán egy téren a pap mellett, a rokonok között. Odébb régies autók, poros Volgák, Trabantok, rozsdás Fiatok, az üzletek fölött cirkalmas, ósdi neonreklámok. Apám öltönyben, anyám szegényes virágcsokorral a kezében.
Ültem a szobában, az ágy szélén, a rádió egyre zümmögött, ez történt, az is történt a világban, néztem a szekrényt, amelyben a fényképes doboz volt, és arra gondoltam, ki kell vennem onnan, meg kell néznem, hogyan volt azon a napon? Milyen nyakkendőt viselt az apám? Milyen ruhát viselt az anyám? Milyen volt aznap az idő? Sütött a nap, meleg volt? Fújt a szél? Mi történt aznap a Földön? Soha nem meséltek róla. Házasodni jó, nem házasodni jobb, mondja valahol a Biblia, de ezt nem mondhatom soha anyám előtt. Mély lélegzetet vettem, odakint anyám motyogott, felálltam, kimentem, hogy megint oda álljak elé, belenézzek az üres szemébe, és azt mondjam, hogy minden jóra fordul.
- Gyereket várok, Péter.
- Ha nem veszel feleségül, akkor ezt a gyereket ki fogják venni belőlem, Péter.
- Nem akarok sírni.
- Persze, anyám, mondom.
- Nem akarom, hogy kivegyék belőlem a gyereket. Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. - De most válaszolnod kell, Péter. Eleget vártam. Ígérem, több gyerek nem lesz, jó?
Szóval, ekkor történt, hogy elsírtam magam. Mert megláttam, hogy anyám a filcpapucsát fordítva viselte, a szomszédasszony adhatta rá így, mit tudom én, hogyan történhetett. Még soha nem láttam, hogy anyám bármit is fordítva viselt volna, egész életében ügyelt magára.
Igen, mondtam, ne félj.
Aztán kimentem a lakásból, ki az ég alá, felhívtam P.-t, elmondtam neki, hogy elveszítettem a fogadást, elmondtam neki, hogyan könyörgött anyám akkor az életemért, és elmondtam azt is, hogy sírtam, mert láttam a papucsát.
P. hallgatott, aztán hallottam, hogy halkan sírni kezd, és ekkor egyszerre letettük a telefont. Én meg maradtam a parkban, ültem a padon a nagy ég alatt, csak néztem anyám nyitott szobaablakát odaát, és arra gondoltam, fel kell mennem oda.
Mert dolgom lesz odafent, és ekkor olyan békés öröm fogott el, mint még soha életemben.
